A napokban mutatták be Méray Tibor 1956-os forradalomról szóló könyvének orosz fordítását Moszkvában. Az író maga is meglepődéssel tapasztalta a téma és a kötet iránt megnyilvánuló élénk érdeklődést. Az 1956-os forradalom megítélése azonban korántsem egyértelmű a mai orosz társadalomban. Méray Tibor Moszkvában beszélt tapasztalatairól.
Méray Tibor meglepődött, hogy mekkora érdeklődéssel fogadták 1956-ról szóló könyvét Moszkvában Fotó: Kertész Gábor – Milyen érzés volt annyi év után ismét Moszkva utcáin sétálni, hiszen 1953-ban járt utoljára az orosz fővárosban?
– Azt hittem, soha többé nem térek vissza, ezért jó érzés volt ismét látni Moszkvát. 1951-ben jártam itt először, a Kreml még mindig ugyanott áll, ahol eddig. A Lenin-emlékmű előtt kígyózó, kilométeres sorok azonban eltűntek, alig lézengett valaki a mauzóleum előtt, amely régebben tömegeket vonzott. Moszkvából egy új és rohamosan fejlődő város lett, a korábbi áruhiánynak ma már nyoma sincs. Mindenhol építkezések láthatók. Nem állítom természetesen, hogy a fejlődésnek vidéken is ilyen látványos jelei mutatkoznak, és azt sem, hogy Moszkva megfelel egy nyugati értelemben vett nagyváros ismérveinek, de a változások szembetűnőek. Az árak bőven elérik a Lajtán túli szintet, a gáz, a telefon és a villany azonban olcsóbb, mint nyugatabbra. Mélyebben azonban nem tudnám megítélni az orosz főváros életét. Egon Ervin Kisch mondta talán, hogy egy városról akkor tudunk írni, ha két hetet vagy két évtizedet töltünk ott. Nekem most csak egy hét adatott meg.
– Nemrégiben készült el a forradalomról szóló könyvének orosz fordítása, a „13 nap. Nagy Imre és az 1956-os magyar forradalom”. A kötet megjelenése nem nélkülözi a pikantériát az orosz fővárosban. Hogyan fogadták a művet?
– Mindössze néhány nappal ezelőtt jelent meg, és a moszkvai Magyar Kulturális Központban mutatták be Kiss Ilona vezetésével. Meglepett az érdeklődés nagysága, szinte alig fértek be a terembe. Ráadásul a megjelentek döntő többsége, mintegy nyolcvan-kilencven százaléka orosz volt. A másik könyvbemutatón, a mindössze hatvanezer lelkes Alekszandrovban is sokan voltak. (A városka egyébként arról nevezetes, hogy itt volt Rettegett Iván udvara, majd jóval később itt telepedtek le szép számmal olyan száműzöttek, akiknek a büntetése szinte enyhe módon az volt, hogy Moszkvától több mint száz kilométerre tartózkodhattak csak, és ez a város 101 kilométerre van.) Az 1956-os forradalom témája a jelek szerint még ebben a kis városban is szépszámú érdeklődőre talált.
– Milyen különleges kérdéseket és megfigyeléseket tettek, mire voltak kíváncsiak?
– A véleményemet kérdezték arról, hogyan látom a katonai beavatkozásról szóló döntést azok után, hogy Moszkvában október 30-án a tárgyalások megkezdéséről született határozat. Sokat beszélgettünk Zsukov marsallról, aki az 1956-os magyarországi szovjet beavatkozás egyik megtervezője volt. A Hitler-ellenes háborúnak ez a nagy katonája ma, ha nem is magyarországi szerepe miatt, megosztja a moszkvaiakat: nemrégiben a főpolgármester szobrot állíttatott neki, és elég sokan vannak, akiknek sem a szobor, sem a szoborállítás ténye nem tetszik. Visszatérve a kérdésére, úgy vettem észre, hogy világosan szeretnék látni Nagy Imre személyiségének és szerepének a megítélését is. Meghívtak egy huszonöt perces beszélgetésre a rádióba, ami végül kétórásra sikeredett, aminek a fele persze a fordítás volt, azaz egyórányi volt az orosz szöveg. A szerkesztő azt mondta, hogy teljes terjedelmében adásba kerül, hiszen az 1956-os forradalom pontos részleteiről az orosz embereknek nagyon kevés tudomásuk van.
– Nyilván nem független a múlt és Oroszország nagyhatalmi státusának megítélésétől, de véleménye szerint hogyan látják ma a fiatalok az 1956-os magyar forradalom eseményeit?
– Egy újságírói szemináriumon vettem részt, ahol a mesterségről kezdtem beszélni, azt hittem, ez a téma, de néhány perc után 1956-ról kezdtek el kérdezősködni. Elkérték a könyvem a könyvtáruk számára, hiszen megfelelő szakirodalommal nem rendelkeznek. Az a benyomásom alakult ki, hogy rokonszenveznek a magyar üggyel. Ez azonban korántsem általános. Azt mondják, hogy az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján például olyan összefoglalást vetítettek a televízióban, amely egyoldalúan ellenforradalomról, fasisztacsoportok visszatéréséről beszélt. Jó páran élnek még ebben az országban, akik az eltelt évtizedek, a végbement változások ellenére „kötik az ebet a karóhoz”. E téren tehát még bőven akad tennivaló, és remélem, a könyvem segít majd ebben.
– Kádár János szerepe szóba került?
– A könyv bemutatásakor megemlítettem egy fontos dolgot, amelyről egyébként könyvem utószavában is hosszabban szóltam. Ötven év alatt nagyon sok olyan dokumentum került elő, amely árnyalhatná vagy éppen megváltoztathatná az események, személyek megítélését. Mégis alig-alig akad olyan történés, amit ma döntően másképp látnék, mint akkor. Egyet leszámítva. 1958-ban meg voltam róla győződve, hogy Nagy Imre kivégzését a szovjetek követelték, Kádár János pedig engedett a reá nehezedő nyomásnak. Hát éppen fordítva történt. Az előkerült jegyzőkönyvekből kiderült, hogy Nagy Imre kivégzését éppen Kádár erőltette. Addig győzködte Hruscsovot, míg Budapesten meg nem hozhatták a halálos ítéletet. Ahogy Arany János írja a Tetemre hívásban: „Unszola mégis szóval igenre.” Nagy Imre szerepének, személyiségének megítélésében és a Kádár-kérdésben ma neves orosz történészek is osztják az álláspontomat.
– Az 1956-os forradalom hazai megünneplését sajnos manapság zavargások kísérik, hogyan vélekedik erről?
– Charles de Gaulle, ha átlépte az országhatárt, hiába kérdezték a francia belpolitikáról. Itt, Moszkvában szeretném magam ehhez tartani. Sajnos egyes hazai politikusaink nem követik ezt a nemes hagyományt. Tartózkodjanak akár Strasbourgban, akár Erdélyben, a magyar belügyeket külföldön is kiteregetik. Abbahagyhatnák.
Podhorányi Zsolt
