Október 31.: a reformáció emléknapja. Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes a hagyomány szerint 1517-ben ezen a napon szögezte ki az egyház megújítását szolgáló kilencvenöt tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Egy jámbor baráttól talán szokatlanul taktikus ez az időzítés. Számolt azzal, hogy másnap – mindenszentek ünnepén – sokan látogatják a templomot, így röpiratának is több olvasója lesz. A mai médiavilágból vett kifejezéssel élve: nem voltak közömbösek neki a „nézettségi kvóták”, és „hirdetése” szempontjából a lehető legkedvezőbb „sávot” célozta meg. Mindez máris tanulsággal szolgálhat korunk egyházainak.
Gyorsan terjedt
Volt azonban egy további, látszólag pofonegyszerű különlegessége is a reformátor tettének. A Luther által választott médiafelület a templom külső ajtaja volt. Nem odabenn eszkábált hirdetőtáblát, hogy a „biztos templomba járók” böngészgessék tételeit. Nem elégedett meg az egyház belső nyilvánosságával, hanem annál hatékonyabb csatornát használt, meglepő tudatossággal.
A reformáció vezetői a későbbiekben is a legnagyobb tudatossággal éltek a nyilvánosság korabeli eszközeivel. Eric Till néhány évvel ezelőtt hazánkban is bemutatott Luther-filmjének van egy különösen fontos jelenete. Két diák olvassa a kiszögezett tételeket, majd egyikük váratlan mozdulattal letépi a papírlapot. „De hát Luther azt akarta, hogy mások is olvassák téziseit!” – háborodik fel a társa. „Éppen ezen vagyok” – veti oda a másik, és a következő képsoron már zakatolnak a nyomdagépek, hogy ontsák magukból a nyomtatott tételeket.
A reformáció mozgalma valóban a történelem amolyan csillagórájában született. Amerika felfedezése, a Rotterdami Erasmus és mások által fémjelzett humanizmus, a reneszánsz által közvetített új életszemlélet, valamint Gutenberg korszakos találmánya, mind-mind hozzájárult az új hit gyors terjedéséhez. A hitújítóknak azonban ismerniük kellett mindezek természetrajzát, hogy hatékonyan kapcsolják össze azokat a teológia, amúgy vélhetően csak keveseket foglalkoztató, kérdéseivel. Luthernek és reformátor társainak tehát a világ és a világi eszközök iránti nagyfokú nyitottságra volt szükségük annak érdekében, hogy alapvetően transzcendens és egyházi jellegű kérdéseikkel tematizálni tudják a közvéleményt.
A világ nyelvén
Íme néhány példa arra, hogy miként élt a reformáció a média korabeli eszközeivel. Az említett 95 tétel 1517 és 1520 között nem kevesebb mint huszonkét kiadást ért meg. Luther A német nemzet keresztény nemességéhez című iratának az induló példányszáma négyezer volt. A Johann Eckkel folytatott disputájának leírt szövege 1400 példányban került az olvasók kezébe a frankfurti könyvvásáron. Luther, Melanchthon és mások hihetetlenül sok levelet váltottak Európa-szerte tevékenykedő reformátor társaikkal: ezzel – mondhatjuk – az egyházi hírügynökségek őseit hozták létre.
Az új tanok népszerűsítésének eszközei voltak reformáció énekei is a maguk fülbemászó dallamával és jól memorizálható szövegével; nagymértékben hozzájárultak a befogadó közeg szélesítéséhez. Megint csak szándékos anakronizmussal írom, hogy Luther, ha ma élne, azonnal felrakná téziseit az internetre, Melanchthon pedig szenvedélyesen blogolna…
A mai egyházakat sokan el sem tudják képzelni ilyen médiatérben. A budavári templomban idén újévkor tartott – a rádió által is közvetített – igehirdetésemben egyebek mellett szóvá tettem az amúgy briliáns íráskészségű Tóta W. Árpádnak egy akkoriban megjelent blogbejegyzését, amelyben Isten f…a címmel (ő nem pontozta ki a szöveget) Jézus körülmetélésén élcelődött. Mindezt aztán ekképp kommentálta: „Furcsán hangozhatott püspök úr szájából, hogy blogger…” Nyilván úgy gondolta, hogy a mai egyházak csakis az ájtatos „kánaáni nyelvezetet” ismerik.
Luther a világ nyelvén a világban élő embert akarta megszólítani. Bibliafordításához a szász parasztok ízes szókincsét használta fel. Prédikációiban, olykor vaskos kifejezéseket is használva, közérthető tudott lenni. Tanulhatnak tőle a mai lelkészek, protestánsok és katolikusok egyaránt.
A szélesebb nyilvánosságtól évtizedeken át megfosztott egyház sokszor hajlamos elfogadni az úgynevezett sekrestyekereszténység helyzetet. Vagyis hogy csak belső körben szólaljon meg, kizárólag a maga védett közegében mozogjon. Persze az egyházaknak számolniuk kell azzal is, hogyha kilépnek a szélesebb nyilvánosság elé, a támadásoknak is nagyobb mértékben teszik ki magukat. Egyetlen példa erre, idén október elejéről.
A bírálat nyilvánossága
Az Urániában rendezett protestáns kulturális esten Szebik Imre nyugalmazott püspök mondott beszédet. Egyebek mellett kifejtette biblikus nézeteit néhány társadalmi kérdésről. Két napra rá Gusztos Péter, az SZDSZ ügyvivője közleményben vitatkozott az elhangzottakkal. „Nyilvánvalóan tévesnek” minősítette Szebik azon állítását, hogy „a vallás nem magánügy”, illetve hogy „a homoszexualitás élet elleni vétek”, majd egyebek mellett leszögezte: „Mi, liberálisok (…) az LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű) közösség valódi jogegyenlőségének megteremtéséért dolgozunk.”
A politikus talán maga sem számított arra, hogy közleményét az Evangélikus Élet című hetilap október 21-i száma kommentár nélkül közli. Sokan persze felháborodtak azon, hogy a püspök állítását bíráló nézet helyet kapott az újságban. Mások azt kérdezték, hogy akkor a liberálisok szerint az egyház (és a zsidóság) már a Tízparancsolatról sem szólhat, mert arra is rákerülhet az ateisták „nyilvánvalóan téves” minősítése? A főszerkesztő alighanem tudatosan vállalta a vélemények nyílt ütköztetését, bízva abban, hogy az olvasó állást tud foglalni.
Ha az egyház kilép a nyilvánosságra, támadások érhetik. Olykor méltán, máskor méltatlanul. A vitát mindenképpen vállalnia kell. Csak így lehet esélye arra, hogy üzenetét szélesebb körnek is meg tudja fogalmazni.
Fabiny Tamás, evangélikus püspök
