Forrás: ÉS

TÓTH ÁGNES VERONIKA

Madárkalitka

Tánc

Az Őszi Fesztiválon felbukkanó izraeli koreográfus, Yasmeen Godder már ismerős a hazai nézőknek, hiszen negyedik alkalommal jár Magyarországon. A Hall, Two Playful Pink, Strawberry Cream and Gunpowder című darabjai után idén a 2002-es, négy táncosnőre komponált Sudden Birds (Hirtelen madarak) című előadással érkezett hozzánk. Yasmeen Goddert én annak idején a Two Playful Pink miatt szerettem meg – a humoráért, a játékosságáért, a női szerepek könnyű kezű újraírásáért -, de be kell vallanom, korábbi tapasztalataim és pozitív prekoncepcióim sajnos egy fikarcnyit sem segítettek közelebb kerülni aktuális koreográfiájához.

A Sudden birdsben ugyanis nyoma sincs az önreflexiónak, ehelyett fejünk búbjáig belesüppedhetünk a lélek sötét bugyraiba, de persze kérdéses, hogy jó-e ez nekünk. Érzelmesebb típusoknak nyilván igen, ironikusabb típusoknak jóval kevésbé: az utóbbiakhoz tartozván igencsak unatkozom. Fáraszt az előadás erőszakossága és érzelgőssége. Még a szívfájdító nyüszítésektől vagy a másik szívén dörömbölő öklöcskék látványától sem érzem, hogy bármi közöm lenne ehhez a szomorú, négyszereplős kamasz-pszichodrá­má­hoz. Hófehér, steril térben, éles neonfényben négy fiatal táncosnő tépi, öleli, vonzza és taszítja a másikat, mintha csak egy laboratóriumi körülmények között lebonyolított kísérletsorozatot látnánk az érzelmek hullámzásáról. A fal mellett egy ötödik nő, Karni Postel csellista üldögél, aki egy elektromos csellón irányítja ezt az összekuszálódott érzelemgubancot, a serdülőkorból alig kilábalt szereplők heves reakcióit méricskélő emberkísérletet.

Mégis, ami miatt nem érdektelen ez az előadás, hogy a könnyes szemek és az elkenődött szemfestékek ellenére mégiscsak tiszta táncot látunk, minden pszichologizálás tökéletesen absztrakt módon fejeződik ki. Tánccá transzformált játszmák sorjáznak, ezerszer lejátszott lemezek pörögnek. A vonzások és választások mozdulatszekvenciái sokszor ismétlődnek, újra meg újra, rögeszmeszerűen visszatérve. Találó a cím, ezeknek a fiatal madárkáknak valóban nagyon hirtelen, türelmetlen, gyors reakcióik vannak, az összes szereplő (hacsak éppen nem magányosan hever a földön) az előadás minden pillanatában teljes erőből magához ránt valakit, vagy ellök magától egy másik testet. Esetlegesek és ösztönösek ezek a találkozások és elválások, melyeket teljesen áthat a másik feletti uralom vágya. Rengeteg az agresszív mozdulat, a másik test fojtogató ölelése vagy váratlan kibillentése, mintha csak a becserkészett áldozat egyensúlyvesztése lenne a cél, mintha bármiféle kapcsolat csak egy aszimmetrikus, domináns uralmi helyzetből lenne létesíthető. Az alkalmi szövetségek és egymásra találások bármikor árulásba fordulhatnak, minden közösen megélt pillanatra dupla annyi magányos, csalódott jelenet jut.

Hiába, a végére elfáradok a sok jelentésteli tekintettől, fájdalmas nyö­szörgéstől és szeretet kérincsélő, ölelésre nyújtott bilincskéztől. Feltehetően, ha fele ilyen hosszú az előadás, nincs semmi gond, így, hosszúra nyújtva viszont egy idő után egyszerűen csapdában érzem magam, kifejezetten untat és idegesít az egész, és már csak friss levegőre vágyom. (Csak zárójelben, a friss levegőt számomra az Őszi Fesztiválon a japán Pappa Tarahumara szemtelenül profi és szellemes előadása hozta végül el.)

(Yasmeen Godder: Sudden Birds, Trafó, Budapesti Őszi Fesztivál)

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 43. szám