Károlyi Csaba
Ex libris
Négy idei kötet kapcsán arról szeretnék beszélni, mit ér, mire vezethet a következetes írói munka. Arról, hogy miért szerethető, ha valaki „csakazértis” mondja és mondja a magáét, nem törődve egyébbel, mint azzal a céllal, azzal a kitűzött feladattal, azzal a mániával, amivel meggyőződése szerint rendelkezik avagy amivel meg van áldva, és láss csodát: ha kitartó meg valami véletlen szerencse is közrejátszik, mániáját műveinek sorában meg is tudja írni. Bármilyen írói hang, modor, kísérlet vagy probléma elfogadtathatja magát az olvasóval, ha érződik a kitartásnak és a szenvedélynek a valamilyen módon stilizált ereje. Ha érzem, hogy a versben, a prózában beszélő nem tehet mást, neki azt kell körüljárnia, amit épp körüljár, engem is egyre jobban érdekelni kezd a dilemmája. És ha ezt nagyon mondja, variálja, mélyíti, a végén még az ő dilemmája az enyémmé is válhat.
A négy kötet mindegyike véletlenül a könyvhétre jelent meg. Kettő regény, kettő verseskönyv. Számomra valamiért ezek a legérdekesebbek eddig az idei könyvtermésből. Ez részben az idei próza-felhozatal kritikája is részemről (meg a versek dicsérete), hiszen elsősorban elbeszélő prózai műveket szoktam a leginkább érdekesnek tartani, és általában szívesebben olvasok prózát, mint verset. Az idei szépprózai kötetekben azonban gyakran csalódnom kellett. Tucatnyi munkánál éreztem, hogy valami nincs rendesen megcsinálva, végiggondolva benne, hogy várhatott volna még a megjelenés, vagy dolgozhatott volna vele többet a szerző is, a szerkesztő is.
A gyakorlott olvasó sokszor él prekoncepcióval, ha bevallja, ha nem. A prekoncepció azonban nem bűnös dolog. Hogyne volna előzetes várakozása egy olyan olvasónak, aki olvasta a szerző korábbi köteteit, látja azt az utat, amit megtett eddig, első kötetétől a legutóbbiig, emlékszik rá, mi tetszett, mi nem tetszett neki. Reméli, várja, hogy az új mű a neki tetsző sajátosságokat viszi tovább, azokra épül. És bizony el tudja képzelni (esetleg a lapokban már olvasott részletek alapján) azt is, hogy milyen kudarcok lenyomatai leselkedhetnek rá az új könyvben, ha azok az írói megoldások kerülnek túlsúlyba, melyek szerinte nem voltak szerencsések korábban sem.
Oravecz Imre: Ondrok gödre
Oravecz Imre regényét a Párhuzamos történetek megjelenése óta a legnagyobb írói teljesítménynek tartom. Egyben az életmű eddigi csúcspontjának. A vele kapcsolatos könyvhét környéki várakozások eléggé vegyesek voltak, a lapokban (elsősorban a Jelenkorban és az ÉS-ben) megjelent regényrészletek alapján nemigen lehetett elképzelni, hogyan épül fel, hogyan áll össze a regény egésze. (Megjegyzem, ez a Szajla címmel megjelenő Halászóember-részekre is állt korábban.) Az eddigi fogadtatás, bár alapvetően méltató jellegű, mégsem elégséges a teljesítményhez képest, és ennek egyik oka a prekoncepciók elbizonytalanító hatásában kereshető. Nem lett még a regény körül semmilyen különösebb – jó értelemben vett – „felhajtás”, ami nagy kár. Nem indultak meg az olvasói tömegek eddig miatta. A legjelentősebb kritika róla ez idáig Szilasi László írása (ÉS, 2007/29.), mely szépen és alaposan argumentálja a szerintem jogosan kivételes elragadtatást. És mégsem mozdultak meg a hegyek.
A Halászóember című verses regény (Töredékek egy faluregényhez), az eddigi fő mű, nekem nem annyira tetszett, mint a mostani. Nem azért, mert szokatlan, furcsa a verspoétikája (egyesek szerint ezek nem is versek), nem azért, ez a „verstanozás” engem nem érdekel. Számos fantasztikusan jó darab van abban a kötetben, megrendítően nagy versek (mint Az öregek faggatása vagy a Nagyapám elbúcsúzik apámtól vagy a Közelítő nap), és sok jó részlet, de leginkább egyben jó az egész, a kontextus a lényeg, nem a részek. Az egészet azonban a vége felé egyre inkább áthatja valamiféle falu-nosztalgia (a tiszta, egyszerű, romlatlan vagy legalábbis egészségesen természetes régi falunak a képzete, amely persze már csak képzet, mert oda van a természetközeli és ember léptékű szép világ). Kevésbé hatja át, mint Oravecz legideologikusabb kötetét, A hopik könyvét, melyben az elképzelt hopi indián világban a primitív állapotok idealizált képét festette meg, de azért engem zavart. Érdekes, hogyha a földközeli, falusi világról van szó, nincs még annak a lefojtott iróniának sem helye, ami a nosztalgikus hangulatot kiegyensúlyozza akkor, ha a téma városi (legjobb példa tán erre — meg mellesleg arra is, mitől vers a vers, ha mégsem látszik annak – az Emlékezés az ülőkalauzrendszerre című vers az Egy földterület növénytakarójának változásai című kötetből). Ugyanakkor azt is mondhatom, mintha minden eddigi kötetével a mostani regényre készült volna Oravecz. Az 1972. szeptember látszólag más jellegű dilemmáit ugyanúgy összegzi most, mint a már említett kötetekét vagy más szempontból az Egy hegy megy tapasztalatait. És most látszik igazán, mennyire komolyan vehető volt a Halászóember alcíme: azok a töredékek ehhez a most elkezdett faluregényhez viszonyulnak, miközben persze ott is egyfajta „regényként” olvastuk őket egybe.
Az Ondrok gödre parasztregény, faluregény, a magyar vidék 1867-1896 közti állapotának leírása is. (A regénycím annak a völgynek a nevét viseli, ahol az Árvai család földjei voltak Szajlán.) Egyben családregény (az Árvai család három generáción átívelő története), fejlődésregény, a fiú, István felnövekedésének nyomon követése, az apa-fiú konfliktus boncolgatása – s nem utolsó sorban érzéki szerelmi história is. Valamint alapos oknyomozás arról, miért tántorgott ki ez idő tájt milliós nagyságrendű magyar állampolgár, nagyrészt parasztember – Amerikába. A letehetetlenül izgalmas családtörténet a paraszti környezet és a kisbirtokosi léthelyzet olyan átfogó és érzékeny leírását adja, amilyen ilyen formában a magyar irodalomban még nemigen volt. A paraszti sorson keresztül azonban – mint minden nagy regény – az emberi sorsról beszél, mi másról beszélne. És behúzza a maga világába az olvasót a regény akkor is, ha semmi köze ehhez a paraszti világhoz. Ezt csak remekművek tudják megtenni.
Az elbeszélésmód legtöbbször szelíd semlegessége, néhol hidegsége, ugyanakkor mégis együttérzően barátságos szenvtelensége a garancia arra, hogy ez a remek családregény folytatható lesz (mert az alcím folytatást ígér), és nem veszít a színvonalából. Mert az író megtalálta azt a megfelelő hangot, amelyen érdemes egy mára már eltűnt világról írni. Nem ideologikus az elbeszélés. Nem az egyedüli, a tiszta forrásként állítja be a falusi „népet”, nem akarja azt mondani, hogy a paraszti kultúra az egyetlen hiteles; itt már nincs semmi romantikus falusiratás. Szajla faluját olyannak rajzolja meg a regény, amilyen anno hellyel-közzel lehetett: dolgos, érző, indulatos, csökönyös emberek lakhelyének. Akik a szent tradíciók és a kitörésre vagy az elbukásra egyaránt lehetőséget adó újabb és újabb kihívások közt őrlődnek. S mivel a földet művelik: az állandóság adhatna csak nekik nyugtot. Az meg a modern világban sehol sincsen már. Ez a léthelyzet határozza meg ezeknek a szeretetre méltó figuráknak a mélyen tragikus sorsát. (Mindezt majd megírom alaposabban is.) Azt a páratlan útkeresést, mely Oraveczet indulása óta jellemezte, ez a kivételes regény beigazolta. A nyilvánvalóan önéletrajzi alapozású, de attól határozottan eltávolított családtörténet megkonstruálása hál” istennek az eddigi életmű legjobb elemeinek „hadba állítását” igényelték.
(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007. 384 oldal, 2800 Ft)
Szijj Ferenc: Kenyércédulák
Szijj Ferenc első két kötetétől, A lassú élet titka című verseskötettől meg A futás napja című elbeszéléskötettől kezdve végzi radikális írói gyakorlatait, melyeknek hihetetlenül szigorúan megrostált eredményeit vékonyka köteteiben olvashatjuk, hol meghökkenve, hol lélegzet-visszafojtva. „Napról napra megfeszített munkát végzek, / hogy megmaradjak a lét felszínén” – írta A naplóhős monológja elején. Ami azt is jelenti, hogy ha nem tud a versben beszélő a felszínen maradni, akkor nyilván megfullad, de azt is, hogy a felszínen kell maradni, nem kell úgymond mélyre ásni, mert az könnyen hamisságokhoz, öncsalásokhoz vezet. És az is sejthető, hogy a megfeszített munka reménytelen (mert úgyis lejt az ágy). A nagy salakmező és a Kéregtorony sikere beigazolta, hogy ennek a kitartóan egységes hangnak a működtetése mégis lehetséges. Ez a hang nem mindig kedves a fülnek. Néha titokzatos is, néha szigorúan merev is, személyes és mégis eltávolított. Merész képek, szűkszavú, redukált közlések. Semmi érzelmesség, sok monoton beszéd, vad fantáziák, de nagyon lefojtva. Prózában, főleg A hurok belsejében több az engedmény az olvasónak, nem is beszélve a meseregényről, a Szuromberek királyfiról.
A Kényércédulák azonban visszahozza a szigorúbb versbeszédet a lengébb, lazább prózai helyett. A versforma tekintetében (csak abban, de semmi másban nem) rokon költészet ez az Oraveczével, kevés a kötöttség, meghatározó a szabadvers. A nagy salakmezőben található prózaversek azonban mostanra eltűntek. A Kenyércédulák eredetileg a szerző szándéka szerint néhány soros szabadverseket tartalmazott volna, melyek akár egy kenyércédulára ráférhetnének. A vége az lett, hogy jellemző az egész oldalas vagy hosszabb vers, de ez végül is mellékes. Ami érdekesebb, az az, hogy a mostani versek beszélője milyen szépen magába olvasztja azokat a korábbi éneket, akik a versekben és a novellákban eddig beszéltek. A tesze-tosza meditálgatás A nagy salakmezőben, az élmények kegyetlenségének fájdalmát leszorító hang a Kéregtoronyban , a lerobbant figurák mániás szövegelése a tárcanovellákban – mind nyomot hagynak az új kötet versein. Akik itt beszélnek, azok sem találják a helyüket, nem tudnak mit kezdeni magukkal, vad fantáziáikkal sem tudnak mit csinálni, sőt, sokszor oly mogorván adják azokat elő, hogy azt is alig vesszük észre, mennyire vadak ezek a fantáziálások. Az üresség, a lassúság, a rosszkedv körülményei között lassan egy kéreg alatti, felszín alatti fantáziavilág kezd itt kivirágozni. A nem eléggé komolyan vett, lerobbant, primitív körülmények közt vegetáló, érzelemszegénynek gondolt figurák egyszer csak látványosan előállnak agyuk fantasztikus szüleményeivel. Ki hitte volna? És ez a fantáziavilág gazdag, színes, groteszk, néha indulatos, néha még érzelmes is. Nahát. De lehet, hogy csak nem elég jól figyeltünk. Ott van ez a hang már az első verseskötetben is. A kérdés mindig is az volt, hogyan éljünk hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, szombaton, sőt vasárnap. Aztán: „Egy szép nap után éjjel / lassan eleredt az eső”.
(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007. 95 oldal, 1600 Ft)
Nádasdy Ádám: Az az íz
Nádasdy Ádámnak a komolytalan versei a legkomolyabbak. Tulajdonképpen mindig komolytalan. Tehát? Tehát mindig komoly. Taníthatnám hatásvadász módon és kissé leegyszerűsítve – mert mindenkinek lételeme a tanítás – ennek a költészetnek egyik számomra fontos vonását. Első kötete, a Komolyabb versek óta csak mondja a magáét kitartóan. A hosszú hajú, léha fiatal tanárból idősödő komoly úr lett, kopaszodik, rövid a haja, és tán gyakrabban emlékezik a gyerekkorára. Azt írja a kötetcímadó Az az íz című versben, hogy a gyerekkori elemi örömök nincsenek már. Magáról ír mindig, kezdetektől fogva. És azt mondja, hogy alanyi költő. Majd egyből magyarázza: „Ez a szó a latin „szubjektív” magyarítása.” Na ja. És hogy ő objektíven szubjektív. Ha hátráltatja a ritkán járó fogaskerekű abban, hogy gyorsan annál legyen, akit szeret: ez közlekedési kérdés. Hát persze. Ezt szeretem ebben a költői gondolkodásban. Mindig tárgyszerű. Mindig személyes. Mindig pitiáner dolgokról szól. És ugye, a pitiségekben ott a világegyetem maga. Szijj Ferenc költészete ebben hasonló Nádasdyéhoz. Nádasdy versnyelve ugyanakkor még egyszerűbb, ha tetszik, tisztább, szimplább köznyelvet használ, semmi extra. Valami magasabb nézőpontból nézve a versek semmiről se szólnak. Csak arról, hogy elmúlik az élet. Aztán? Aztán van-e ennél fontosabb? Néha egy-egy nagy vers, mondjuk a Zsidótemető című A rend, amit csinálok kötetben. De tulajdonképpen nem nagy verseket akar igazából írni, hanem a sok jó verssel együttesen akarja érzékeltetni – egy figura nyomorultul szép kis életén keresztül – bárki halandó egyszeri, és egyszeriségében megismételhetetlen, valahogy mégiscsak nagyszabású életét.
Az új kötet öt ciklusának szellemes címei: első, második, harmadik, negyedik, ötödik évszak. A ciklusokban a hétköznapi élet apró eseményei, emlékei: egy szállodai gyerekélmény, egy ébenfa bőrszék az íróasztal mellett, a frizsider kitisztítása, a csillár lengése. Hevenyészett olasz nemzetkarakterológiát is találunk. Az emlékek áttetszőek, a beszélő okosan rezignált és kedélyesen lehangolt. Még az ötvenes években is talál valami szépet, például a nagymama kályháját vagy a Himnusz éneklését a vasárnapi misén („egyébként nem szabad, Isten miatt”).
Amit leír, az legalább megmarad. A dolgok csak töredékesen mondhatók el, de a részletek erősek. Az első versektől kezdve nem akar semmit. Mármint hogy nincs semmi különösebb célja a versírással. Még tán annyi se, mint Szijj Ferencnek, gondolom most hirtelen, ami azért nagy szó (ha igaz volna). És ez a senkise-hang izgalmasabb, sőt néha borzongatóbb is lehet, mint sok mélyebben öblögető társa.
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 70 oldal, 1990 Ft)
Farkas Péter: Nyolc perc
Farkas Péternek ez a harmadik könyve. Nekem az első kettő nagyon nem tetszett. A Háló és a Törlesztés című regényeit kimódoltnak, gyanúsan körülményesnek, néha zavarosnak, néha túlzottan művészieskedőnek érzetem. Ám sejtettem mögöttük egy érzékeny és figyelmes tekintetű, írói ambíciókkal megáldott figurát, aki mindent jól megfigyel, de valahogy mindent rosszul ír le. Mostani munkája a legrövidebb, a legletisztultabb, a legegyszerűbb. Műfajilag inkább kisregény. Ami kimondásra váró energia, érzelem, vágy és empátia benneszorult az előző két regényben – mert nem bírt a nem kellően átgondolt mondatok és bekezdések mögül kitörni -, az most mind megmutatkozik. Pedig mi történt? Most nincs semmi különös trükk. Ami nem sikerült a túlbonyolítással, az most sikerült a redukció segítségével.
Érdekes, mennyire megosztja az olvasókat ez a kötet. Vagy nagyon tetszik valakinek, vagy nagyon nem. Nekem tetszik, de nem az elragadtatásig. Megrendítő és ugyanakkor szenvtelenül precíz és szűkszavú látlelet ez a könyv egy öregasszonyról és egy öregemberről, egy megvénült házaspárról, akik hamarosan meg fognak halni. Végigcsinálják a testi és szellemi leépülés minden kínlódását (ami nem pont úgy zajlik, ahogy azt gondolnánk, még szex is van benne), és örülnek az élet utolsó apró örömeinek (például a szilvalekvárnak, amit az öregember főz gyerekes örömmel, és adja az öregasszonynak, aki gyerekes örömmel fogadja). Élnek egy meg nem nevezett városban, egy lakótelepi házban, nekik sincs nevük.
A Nyolc perc cím arra utal, hogy ha a Nap elpusztulna, nyolc perc múlva vennénk csak észre. Ez az utalás arra is felhívja a figyelmet, hogy az öregség világa másképp működik, mint az erejük teljében lévő embertársaink világa. Minden lelassul, de ezzel együtt minden jelentéktelen dolog is értelmét veszti. Más érdektelen dolgok meg fontossá válnak. Hogy mi marad jelentős végül, arról sokszor mégis kissé körmönfontak a leírások. Néha mégsem elég világos a fogalmazás. Lehet azt mondani, hogy ennek az emberi állapotnak a leírása némi homályosságot, enigmatikusságot is megkíván. De lehet azt is mondani: ha még élesebb lenne a kép, akkor még erősebb lenne az ábrázolás. Én az utóbbi állásponton vagyok. Ugyanakkor a kisregény igen komoly erénye, hogy Farkas Péter nemcsak a kiszolgáltatott léthelyzet negatívumait vonultatja fel, hanem azt is érzékletesen, nyelvileg a testi-szellemi leépülés megfogalmazásánál ügyesebb, pontosabb, jobban kiszámított, ám épp ezért az olvasót sokszor erősebben provokáló mondatokban írja meg, milyen apró jó dolgok történnek olyankor is az emberrel, amikor már egyáltalán nem várná. A Nyolc percnek – az általános tapasztalattal ellentétben – a jó elmondására valahogy erősebb nyelve van, mint a rossz megmutatására. De ez legyen a legnagyobb baj.
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 111 oldal, 1990 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 43. szám
