Az esőcseppek, mint a végtelen idő ráncosodó arcán záporozó könnyek, a semmibe hullnak. Méltó díszlet a halottak napjához. Nem is értem, miféle konokság biztat arra, hagyjam a halottakat békében nyugodni, most az élőkkel kell foglalkozni. Persze, tudom én is, az elődök nélkül nem lennének élők, jár nekik a megadott tisztelet. Csakhogy kizökkent az idő.
Még a fülemben csengenek azok az értelmiségi (?) szavak, amelyeket az idei október 23-i események után a magyarságával kérkedő csőcselék viselkedésének elemzéseként hallottam: „Észrevetted, hogy már nem úgy zsidóznak, mint régen, már nincs bennük igazi antiszemitizmus.” „Valóban, most már mindenkit lezsidóznak, akit utálnak, nemcsak a zsidókat.” Észrevettem. De nekem egyáltalán nem lett tőle könnyebb a lelkem. Miért van az, hogy ebben az országban mindig a gyűlölet az úr, mindig kell egy kisebbség, osztály, réteg, csoport, akit a semmibe szorítva bűnbakká kell tenni? Miért van az, hogy ebbe a többség oly módon belenyugszik, hogy már az sem tűnik fel neki, hogy a „kiürült antiszemitizmustól” is megkönnyebbül? Olyan reménytelenül szomorú dolog ez.
Hosszú az út Európába. Hosszú és göröngyös is. Akár tetszik, akár nem, a zsidózóknak és a megkönnyebbülteknek is együtt kell végigmenni rajta. Jó lenne, ha erre végre mindegyikőjük ráébredne. Mert van megoldani való közös dolgunk, amit ha nem végzünk el, nem old majd békévé az emlékezés.
Hazánkban mintegy 5,5-6 millió ember digitális analfabéta. Az iskolából kikerülő gyerekek mintegy 25-30 százaléka funkcionális analfabéta, vagyis a betűket össze tudja olvasni, de a szöveget nem képes értelmezni. A 2,2 millió gyermek közül 430 ezren nagyon szegények, és a szegénység valamilyen formában mintegy 750 ezer gyereket érint. Míg az Európai Unióban az össznépességhez képest 2,5 százalék a fogyatékosnak minősített gyermekek aránya, nálunk 5,3 százalék, és ez utóbbinak 42 százaléka roma. Ez Magyarország valódi problémája, mert ez nemcsak a jelen megélhetetlenségét jelenti, hanem a jövőtlenséget is.
Millei Ilona
