Mindig kíváncsi lettem, amikor gyerekkoromban apám – szófukar, orvosi hivatásának élő ember volt – rádiót hallgatva (ezalatt a BBC-t vagy a Szabad Európát kell érteni) maga elé mormogott: Megdöbbentő. Most úgy emlékszem vissza, hogy ennek az egész korszaknak foglalatja ez a megdöbbentő szó volt. Nálunk otthon mindig politizáltak. Valójában nem is mi politizáltunk, hanem egy merő politika – döntőképpen ocsmányság – volt körülöttünk a világ. Sokkal később olvastam Goethe egy keserű megjegyzését (aki miniszter is volt a weimari nagyhercegségben), hogy: „aki menekül a politika elől, azt a politika utoléri”. Megdöbbentő volt ocsúdásom, amikor 1944-ben egyik pillanatról a másikra feldúlták az életünket, náci megszállás, így-úgy jó barátságban lévő emberek ön- és közösségárulása, deportálás és az onnan való csodálatos megmenekülés. Megdöbbentő volt, mikor apám egy csészét vágott a földhöz, és a cukrászból párttitkárrá lett Peágits úrral ordított, hogy: „Nem volt elég?! Már megint?!” „Már megint” volt, hogy a Baja környéki, döntő többségükben a volksbundistákat messze elkerülő svábokat, közöttük családunk nem egy jó barátját vagonírozták be és telepítették ki. Megdöbbentő volt a rádió vérgőzös híradása, a tegnap még élet-halál ura Rajk László fakó hangja. Hamar rájöttem, hogy egy abszurd, „megdöbbentő” világ vesz körül.
Október 23-a keddre esett. Engem elsőre nem vettek fel a Zeneakadémiára, ezért otthon, Baján voltam, úgy terveztem, hogy ezt az évet majd valahogy átvacakolom, és jövőre már büszke zeneakadémista leszek. Merthogy mindig zenét hallgattam, az akkor modernnek számító Orion rádió az éjjeliszekrényemen állt. Nem tudok rá magyarázatot adni, hogy reggel hat óra tájban miért kapcsoltam be a rádiót. Nem igaz, hogy akkor megdöbbenést éreztem. Csak zavart. Micsoda? Hogy ellenforradalmi fegyveresek támadták meg a Rádió épületét, a rend helyreállítása megkezdődött, a kormány kijárási tilalmat rendel el? Mi az istennyila ez? Apám némán ült a rádió mellett, aztán – ettől is megdöbbentem – rágyújtott. Beteg szíve miatt már vagy tíz éve nem dohányzott. Lassan mondta: Akkor jönnek az oroszok. Anyám, nővérem, ügyvéd sógorom mind azt mondták: a „nyugat” (így!) ezt nem hagyhatja. Apám végtelen szomorúsággal nézett ránk, és csak annyit mondott: szerencsétlen hülyék! De aztán csodálatos napok jöttek, és dehogyis voltunk szerencsétlen hülyék! Szabadsághősök, Kossuth és Petőfi utódai voltunk. Ledöntöttük a városka jelentéktelen kis Sztálin-szobrát, és úgy éreztük – egy kicsit így is volt -, hogy a világot fordítottuk ki sarkaiból. Nemzetőr lettem – anyám büszke volt, apám annyit mondott, hogy erre nagyon ráfizethetünk. November negyedikére virradó éjszaka esős idő volt, egy iskolatársammal „járőröztünk”, a bajai Ferenc csatornatorkolat zsilipjét őriztük, amit a kutya se akart megtámadni vagy elfoglalni. Hajnalodott, amikor megelégeltük a dicsőséget, és elindultunk vissza, a Szent István téri (akkor Béke téri) Városházára. A város szélén az egyik ház ablakában néprádió szólt, előtte néhány ember ácsorgott. „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt…” Először csak ürességet éreztem. A kongó, érzelemmentes szavak agyoncsaptak. Akkor tudtam meg, mi a megdöbbenés. A félelem a gyomromból indult, úgy éreztem, meghalok. De nem haltam meg, és csodák csodájára (nem úgy, mint annyi más, aki semmivel sem tett többet, mint én) rövid rendőrségi zaklatástól eltekintve különösebb bajom se lett. Visszanézve valójában szégyellem magam, hogy milyen hamar összeszedtem magam, hogy nem akartam egyebet, csak élve maradni, hogy rövid kínlódás után az „úgysem tehetünk semmit” nyomorúságához folyamodtam. „Éltem / és ebbe más is belehalt már” – olvastam József Attilánál. Nem haltam bele.
Több mint egy évtized telt el a következő megdöbbenésig. Kezdő újságíró voltam (milyen egyszerű a világ!), és egy kellemes kis budai lakás büszke főbérlője. 1968 nyara gyönyörű volt. Harmincévesen az augusztusi napokat azzal múlattam, hogy egy Zsuzsa nevezetű szoborszép leányzó kegyeibe férkőzzek. Valahogy leelőztem vetélytársaimat, vettünk két deci (31 forint 50 fillér!) pocsék tearumot, és augusztus 20-án hajnalig szerelmeskedtünk. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor megszólalt a telefon. Valamiért azonnal tudtam, hogy borzalom történt. A szép lány békésen aludt az oldalamon, én meg vártam, hogy a telefon elhallgat. Nem hallgatott el. Fel kellett vennem. Nagyszerű íróbarátom, Kardos G. Gyuri hangját hallottam, csak annyit mondott: Kapcsold be a rádiót! A rádióban (akkor épp a Rádió egyik osztálya volt a munkahelyem) ezt a nyakatekert, magyartalan szöveget hallottam: „… a szomszédos Csehszlovákia párt- és állami személyiségeinek kérését teljesítve a Magyar Népköztársaság kormánya együtt más szövetséges államokkal segítséget nyújt – bele- értve a fegyveres támogatást is – a testvéri csehszlovák népnek, a belső szocializmusellenes, valamint a külső imperialista erők által létrehozott ellenforradalmi fordulat veszélyeinek elhárítása céljából.” Megdöbbenésem ugyanaz volt, mint 1956. november 4-én hajnalban. Motyogtam: „Megint?” A Zsuzsa nevű lány fölébredt, és az iránt érdeklődött, hogy mi az istent csinálok hajnalok hajnalán gatyában a szoba közepén, telefonkagylóval a kezemben. Azt nyögtem ki, hogy „öltözz, és menj innen!” A lány megbántottan kérdezte: „most meg mi bajod van velem?” Akkor elsírtam magam, mert egyetlen szavam sem volt arra, hogy megmagyarázzam, dehogyis vele van bajom, hanem már megint ránk szakadt az ég. A fájdalomnál nagyobb volt bennem a szégyen.
S ez a fájdalomnál is rosszabb szégyen akkor kínzott igazán, amikor végigmentem a városon, a buszon, a villamoson. Sehol egyetlen megriadt arc, egyetlen szégyenkező tekintet, ez az egykor oly nagyszerű város hitványul tudomást sem vett gyalázatunkról. Amikor beértem a Rádióba, egy a rendszerváltás után a szélsőjobboldalon jeleskedő, tekintélyes balos vezető hírlapíró – nevét nem írom le – magyarázta, hogy most épp elvtársi kötelezettségünket teljesítjük. Kussoltunk, de a kádereseknek mindig jó a szimatuk. Még aznap délután egy-két rádiós kollégát – én is köztük voltam – „két hét, munkavégzést nem igénylő felmondással” kirúgtak. Egy kicsit megkönnyebbültem. Kihúztam magamat, és keményen a szemébe néztem mindenkinek. A kutya nem törődött velem. És nem törődtek az intervencióval és nem törődtek Prágával. Úgy hírlik, hogy koszorús költőnk – tessék találgatni, nem írom le a nevét – azt mondta: baj van, de legalább újra magyar katonák vannak Kassán! Este beültem a szutykos eszpresszótörzshelyünkre, a Margit híd budai hídfőjénél lévő Luxor kávéházba. Volt, aki mindenkinek a kurva anyját emlegette, mások zavarukat hülye viccekkel leplezték, de legtöbben csak bambán néztünk a semmibe.
Utolsó megdöbbenésem szép volt. Akkor tört rám, amikor mint a demokratikus ellenzék egyik szerény robotosa 1989 nyarán részt vehettem a történelemformáló nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon. Emlékszem arra a napra, amikor a Tölgyessy Péter és Antall József irányításával zajló kemény vita után a tanácskozást az MSZMP részéről vezető Pozsgay Imre ingerült hangon egy ív papírról felolvasva kérdezve, megfelelő-e a fogalmazás, hogy Magyarország demokratikus többpárti köztársaság, ahol a közhatalmat a nép szabadon választott képviselői útján gyakorolja. Antall József bólintott, Tölgyessy Péter, az 56-ban halálraítélt Mécs Imre, Haraszti Miklós, az ellenzék egyik szellemi vezetője bólintottak – igen, így megfelel. Szabad György tanár úr, az első szabad parlament későbbi házelnöke azt mormogta mellettem – ha nem nézne ki hülyén, most el kellene énekelnünk a Himnuszt. Nem énekeltük el a Himnuszt, csak kezet ráztunk. Elszéledtünk a Parlament előtt, s ment ki-ki a maga útjára. S e pillanat megdöbbenése akkor is csodálatos maradt, ha ezek az utak azután néha olyan fájdalmasan messzire vittek egymástól.
Szász István
