A Fekete Tulipán romantikus kalandtörténet. Főhőse a francia forradalom idején a kegyetlen, gaz arisztokratákkal szemben küzd a nép bátor fiainak oldalán.
A Vörös Pimpernel romantikus kalandtörténet. Főhőse a francia forradalom idején a kegyetlen, gaz csőcselékkel szemben küzd az üldözött arisztokraták oldalán.
És a franciák egyik ellen sem gyűjtenek aláírást… Könnyű nekik, két évszázaddal vannak az események után, mondhatnánk.
Pedig nálunk a bölcsesség és a tolerancia ott volt már az első szabad október 23-án, Göncz Árpád köztársasági elnök beszédében: „…56 annyiféle volt, ahány részvevője, sőt, ahány ellenfele, mire a hazugságáradatban fuldokló tényeit legalább rögzíteni tudtuk volna, lassan, de biztosan elmosódtak a körvonalai. A forradalom emlékét is kikezdte minden múlt átka, hogy az utódok tudatának változásával maga is megváltozik…”
E tizenhét éve elhangzott szavak ma is aktuálisan csengenek, bár egykor valószínűleg maga a szónok sem gondolta, hogy mennyi minden történik még az „utódok tudatával”. Hogy a forradalom sok-sok fejben először unalmassá válik, majd polgárivá, majd újrajátszva szélsőjobbossá, huligánok trágár üvöltözésévé, autógyújtogatássá.
Remélhetőleg innen már nincs lejjebb.
Egy éve, hogy Gyurcsány Ferenc új, Nagy Imre nevével fémjelzett azonosulást ajánlott az MSZP táborának. Kihirdette, hogy „a harmadik Magyar Köztársaság az ötvenhatos barikádoknak csak az egyik oldalán épült fel”. Sólyom László szerint mégis van egy adóssága az ötvenedik évfordulónak; mint mondta, „még mindig nem egyértelmű a válasz a kérdésre: Nagy Imre vagy Kádár?” Államelnökünk úgy nyilatkozott, mintha mit sem hallott volna a miniszterelnök kezdeményezéséről vagy mintha egy licitálás folyna kettőjük között. Az államfő hangsúlyozta: az alkotmány a puszta jogi szabályokon túl világos értékeket is képvisel: a Magyar Köztársaság eszmei és történelmi alapja pedig az, hogy 1956 forradalom volt. Vajon hova vezet, ha az 56-os Göncz Árpád mértékül szolgáló summázását – „56 annyiféle, ahányan átéltük” – felcseréljük a (nagy) októberi forradalom kánonjával?
Ahogy október 23-án, 2007. június 16-án a kormányzati propagandaanyagokon épp úgy, mint a fő ünnepségeken (56-osok tere, Kis-fogház, Kossuth tér stb.) Nagy Imre neve mellett meg sem jelent Maléter Pál, Losonczy Géza, Szilágyi József, Gimes Miklós, Angyal István vagy mások emléke. Idei „divat” a pártelnökök, majd a frakcióvezetők Nagy Imre-házbeli imája, gyertyagyújtása. E hely kultikussá minősítésének jegyében tiltották meg, hogy Havas Szófiát nagy port felvert kijelentése után – „1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen forradalmároknak nevezni” – beszélgetésre hívjam meg az Orsó utcába. (A tiltást kiadók ezzel utóbb óhatatlanul egy platformra kerültek Franka Tiborral és társaival, akik Kerepestarcsán nyilvánították nemkívánatos személynek a képviselőnőt.) Sikerült a PR jegyében az ötvenes évekből visszaidézni az – egyre kevésbé korlátozott mértékű – személyi kultuszt.
A társadalomtörténeti tudat és a személyes emlékek szembeállítása a kincstári történetírás velejárója. Ilyen volt a rendszerváltás előtti ellenforradalmazás; – a most Havas Szófia által vallott álláspont – és ilyen ma Wittner Mária törekvése, aki mindenkit a Sátán oldalára sorol, aki nem ért vele egyet. De méltánytalanság egy kalap alá venni a két megnyilvánulást: míg Wittner képviselő asszony erőszakkal is kikényszerítené, hogy a saját fejére kerüljön a glória, addig Havas Szófia éppen az eretnek szerepét vállalja, apja emléke miatt.
A történelemmel való őszinte szembenézés jegyében, a baloldali identitás újrarajzolásának módjára Vitányi Iván a Népszavában tett javaslatot, a Beszéljünk a múltról című írásában. „Olyan szemléletnek kell kialakulnia, amely ismeri az árnyalatokat, az átmenetet, a folyamatokat, az ellentéteket, a zsákutcákat és az újrakezdést.” Vitányi Iván a társadalom történelemre vonatkozó elbizonytalanodása miatt a hangzatos szólamokat, téziseket, jelszavakat, események szereplőinek egyoldalú hőssé vagy árulóvá való aposztrofálását, a lehetőség és a valóság figyelembevételének elmulasztását, a fekete-fehér történelemszemléletet okolta.
A társadalom történeti kultúrájának kialakulását a konzekvens emlékezéstől és emlékeztetéstől remélhetjük. Az identitás sokszoros tapasztalattal és spekulatív értékrenddel létrejövő érzet, ahány ember, annyiféle – de összetettségében is közösségformáló hatású. Nem csupán szabad választásunk, de ránk kényszeríttet konfliktusaink is formálják önazonosságunkat. Például az új hungarista retróra adott válaszaink is alakítanak önképünkön. Szemben a pesti srácokat és Mindszentyt mára a nyilasokkal is összemosó jobboldallal, mely rászorul a társadalmi emlékezet hamisítására, a baloldalnak nem kell valótlanul csoportosított példaképeket teremtenie.
A baloldal visszanyúlhat mindazokhoz, akik politikai elnyomások idején üldözöttek voltak szocialista, kommunista, antifasiszta meggyőződésük miatt. Létezett egy „másik baloldal” is, amelyet nem csak 1945 előtt, de az után is üldözött az aktuális diktatúra: például Demény Pált és csoportját, Kéthly Annát és híveit vagy a Nagy Imre-Losonczy Géza-Haraszti Sándor nevével fémjelzett csoportot. Ide tartoznak az 1950-ben a Sólyom László és társai perben kivégzett főtisztek is. Ez a baloldal összeköti a XX. századi magyar progressziót a Márciusi Fronttól a Magyar Fronton és a 45-48 közötti köztársaságon keresztül, az 56-os forradalmon és demokratikus ellenzéken át a rendszerváltásig. Tagjainak szolidaritása példaként is hozzájárul ahhoz az identitáshoz, amely az emberi méltóság melletti kiállásban gyökerezik. A nemzeti progresszión belül minden összeegyeztetendő, ami a hatalmi gőggel, a rasszizmussal szemben védi az emberi méltóságot, a terrorral szemben védi a fegyvertelent, a kifosztással szemben óvja a védtelent. 56 akkor válik kultusz helyett kultúrává, amikor egymással szöges ellentétben álló vélemények is megférnek – mert nincs olyan kultusz, amit sérthetnének.
A szerző jogvédő
