A Szépírók Társaságának ez évi őszi irodalmi fesztiválja kreatív felejtéssel indult. Úgy, avval, hogy négy híres férfi meg egy nő, vagyis négy író meg egy híres költőnő beült egy ódon óra alá a Petőfi Irodalmi Múzeumban, s azt mondták el, amit a kreatív felejtésről meg amit a kollektív amnéziáról akartak.
Parti Nagy Lajos, Balla Zsófia, Németh Gábor, Márton László, Kukorelly Endre és Garaczi László a kreatív felejtésről értekezett a Petőfi Irodalmi MúzeumbanFotó: Demecs Zsolt Kint, az első emeleti előtérben, egy félköríves ódon asztal mögött a legfurább DJ ült: a megöregedni nem tudó Bárdos Deák Ágnes cserélgette a Kádár-korszak alternatív zenekarainak a dalait. Kex, Spions, Sziámi, Cseh Tamás, Trabant, Bizottság, Európa Kiadó, Kontroll, 180-as Csoport meg az URH. Kint a zene, bent a szó. A szó öt magyar író kreatív felejtéséről folyt. Balla Zsófia, Garaczi László, Kukorelly Endre, Márton László, Németh Gábor és Parti Nagy Lajos. Parti Nagy szerint a társadalom, amelyben felnőtt, a szőnyegsöprésre, a felejtésre épült: „Én hagylak élni, sugallta Kádár, a jeles >>szocdem«, te pedig cserébe visszafogod a nyilvános emlékezetedet. Nem emlékszel az 56-os forradalomra, pláne nem emlékszel az azt követő évekre, legjobb, ha 63-ig egyáltalán nem emlékszel, az orosz baráti megszállókra utána sem, cserébe sok minden másra emlékezhetsz nyilvánosan. Majd mi megmondjuk, hogyan, mekkora körben.”
– Hölgyeim és uraim – kiáltotta Márton László -, író volnék, elbeszélő. Az elmúlt másfél évtized során történelmi regényeket írtam, nehezen olvasható, komoly, vastag műveket. Évekig jártam könyvtárakba és levéltárakba, hogy közelebbről megismerhessem hőseimet. Történészekkel és más hozzáértőkkel konzultáltam, részint adatok és felvilágosítások végett, részint, hogy kipuhatoljam: vajon egyedülállok-e imádnivaló múltocskánkat illető, rajtam fokozatosan elhatalmasodó kétségeimmel. Hölgyeim és uraim – kiáltotta Márton László és felindultságában a székről elemelkedett -, a gond az, hogy a történelmi vagy kulturális emlékezés tapasztalatai nem tehetők közössé. Az a képviseleti beszédmód, melyet a többes szám első személy, a „mi” szócska jelöl, a velejéig hazug: úgy is mondhatnám: a kollektív amnézia varázsigéje. Ma Magyarországon az amnézia azt jelenti, hogy amikor felidézünk egy múltbeli személyt vagy eseményt, mindenki mást észlel, és azt másképpen értékeli, még egy-egy azonos politikai irányzaton, egy-egy indián törzsként viselkedő csoporton belül is. Az amnesztia pedig azt jelenti – jelentené -, amit az első világháború vége felé Babits Mihály így fogalmazott meg: „ki a bűnös, ne kérdjük / ültessünk virágot!”. Csak hát az elmúlt száz év traumái után soha nem lehetett meg nem kérdezni, hogy ki a bűnös. Így hát emlékező megbocsátani tudás helyett bosszúvágyó amnéziában élünk, bárkit jelentsen is ez a „mi” szócska.
Parti Nagy Lajos a Felejtés-cédulákban azt írta, és az ódon óra alatt is azt mondta el, hogy a magyarban és a németben egyaránt létezik a kifejezés, hogy borítsunk fátylat valamire. Micsoda kétes és képtelen, noha jótékony szándék. Parti Nagy azt mondja, ne borítsunk, ne felejtsünk, hanem az emlékezet, az emlékezetmunka elvégzése után, közben, folytán, miatt, alatt, szóval ennek folyományaképpen bocsássunk meg, ha tudunk. Létezik tett, amit ugyan nem szabad, de el lehet felejteni, viszont megbocsátani nem lehet? Nem tudok megbocsátani, ezért elfelejtek, hogy élni tudjak. Ha nem felejtek, nem tudok megbocsátani? Ha a felejtés, a fátyol a megbocsátás előfeltétele, akkor nem túl nagy az ár?
Parti Nagy szerint a kreativitás határtalan, és arról értekezett, mi van akkor, amikor a hallgatag és túlnyomó többség legyint az árpádsávos zászlóra. Amit a szélsőjobboldal lenget és a sajátjának vall, s melyet micsoda véletlen, hajdan a nyilasok használtak. Igaz, hogy ennek a közepén nincs nyilaskereszt, de minden újnáci és újhungarista emiatt a horogkereszt magyar megfelelője miatt lobogtatja épp ezt a zászlót. „Nehezen tudok elképzelni német parlamenti politikust – olvasható a második Felejtés-cédulában -, aki megkockáztatna egy hasonló eszmefuttatást például a 88-as számról, mondván, hogy jó kis történelmi szám, két kis helyes kuglibaba, s őneki a legkevésbé sem idézi föl az ábécé nyolcadik betűjét. Ki mondta, hogy „Heil Hitler«? Senki. Az a rossz, aki rosszra gondol.”
A kollektív felejtés, magyarázta Márton László, elképesztő gyorsasággal zajlik. Már arra sem emlékezünk, „mi, magyarok”, milyen volt a Kádár-rendszer utolsó, hanyatló szakasza, a puhuló diktatúra. Pedig állítólag benne éltünk, és egyelőre még nem szenvedünk sem agyér-elmeszesedésben, sem Alzheimer-kórban… Én persze, magánszemélyként, emlékezhetem. Arra emlékezhetem, amire jólesik. Sőt íróként még azt is színlelhetem, hogy kollektív emlékezetet idézek fel, és mintha abból merítenék… Ismertem egy férfit, aki elfelejtette bevallani, hogy besúgó volt, sőt azt is elfelejtette, hogy ő egy volt besúgó, ezért a legőszintébb hanghordozással kijelentette, hogy ő soha nem volt besúgó, és őszintén meg volt bántódva, amikor emlékeztették a feledékenységére. Ismertem egy férfit, egy közéleti személyiséget, aki nagy nyilvánosság előtt ünnepélyesen kijelentette, hogy ő még sohasem hazudott, részint, mert elfelejtette a hazugságait, részint, mert azt is elfelejtette, mi a különbség az igazság és a hazugság között.
A piros pulóveres Kukorelly szerint az emlékezet mély. Mélyből bukik föl, meglepő sebességgel, mint a vízbe nyomott gumilabda, és ez merő öröm. Kukorelly szerint a felejtés védelem: „Nyilván védekezek, még ha nem is tudom, hogy mi ellen.” Az író ír. „Aki ír (fest, filmez, ilyesmi), a felejtés ellenében teszi. Azért ír, mert felejt: ellene tart, és ezzel, mondhatni, normaszegő, a norma ugyanis az, hogy már a nagyapámról sem tudok voltaképp semmit.”
Scipiades Erzsébet
