Forrás: Népszava

Elvtársak! Szándékosan nem az összekötőmnek írok, hanem a szolgálat teljes testületének, hogy jelezzem: fontos ügyről van szó. Tessenek intézkedni, mindenkinek a maga területén, mert jelentésem tárgyában sürgősen dönteni kell. Ez az ember, még ha orvos, főorvos is, a kórház vezető belgyógyásza, rútul visszaél a nép bizalmával.

Pár napja engedélyezte, hogy behozzanak ide egy katolikus főpapot, rangja szerint kanonokot, aki már a kivizsgálása után, az első infúzióját követően istentiszteletet tartott. Különszobájának ajtaját kinyitották (három protokollkórterem van az osztályon), s az eseményről az ápolónők értesítették a betegeket. Hadd jöjjenek!

A főtisztelendő úr, miután külön kofferben magával hozta a hordozható oltári szentséget, a talárját, a süvegét, a cingulusát, élve a főorvos úr engedé­lyével, megtartotta a napszakhoz illő szertartást. Az ilyenformán nyilvánossá lett eseményen zsidók és kommunisták is részt vehettek, hiszen a kórház egyhangú életében remek szórakozásnak ígérkezett a szertartás.

Ami engem illet, csak morogtam az esemény ellen, a hangos véleménynyilvánítástól tartózkodtam, nem akarván éppen belügyi vonatkozásomat veszé­lyeztetni. Tény, hogy a klerikális program erősen foglalkoztatta a betegeket, felzaklatta lelküket, ami – bár ez nem tartozik rám – gátolja, nehezíti a gyógyulásukat.

Az egyik nővértől – aki kedvel engem – megkérdeztem: szerinte helyénvaló-e a vallási demonstráció, mire ő azt felelte, fogjam fel úgy a dolgot, miként ők, egészségügyiek. Merthogy ez is a gyógyítás része: kiegyensúlyozottá teszi a főpapot, megnyugtatja az idegrendszerét, az ápoltakat meg felrázza.

Azt hallom, a kanonok egy szép napon bedilkózott, ripityára törte háza – biedermeier – berendezését, mentővel vitték a megyei kórházba, de onnan ide hozták, állítólag katonai helikopterrel. A betegség kiváltó (vagy akut) okát egyelőre nem sikerült megtudnom, az információt később pótolom. Számomra egy tény fontos, hogy az a néhány magasabb rangú elvtárs (elvtársnő), akit itt gyógykezelnek, hibátlan ellátást kapjon.

És éppen ezt látom veszélyeztetve a főorvos magatartásával.

Nekem változatlanul gyanús ez az ember, miként azt már jeleztem. Hallottam róla, hogy fiatal éveiben – még orvostanhallgatóként – Tito partizánjai közé került, később ugyanezért lecsukták, internálták, s csak később – igaz, már orvosként – nemcsak rehabilitálták, de kárpótolták is. Akkor valaki mellé állt, akadtak, akik segítettek rajta, s kinevezték ide, ebbe a kórházba. Egy egész osztályt kapott, s rang szerint főigazgató-helyettesi kinevezést.

Mert akkor kitalálta valaki: az elgyengült kádereknek sajátos védhely kell, s ennek a diszkrét otthonnak ő legyen a vezetője. Mert hiszen politikai értelemben megbízható volt, harcokban, rács mögött kipróbált elvtárs, nem él vissza a bizalommal semmilyen helyzetben.

Önök tudják rólam: én is régi bútordarab vagyok itt. A hatalom legbizalmasabb helyén szolgáltam, millió titkos adatot iktattam, rendszereztem, egyebek között az én feladatom volt a nagyon magas szintű vezetők felkészítése a legkényesebb információkkal. Ennélfogva nem volt olyan mocskos, aljas dolog, amiről én ne tudtam volna. Pénzek, árulások, feladások, pálfordulások, fekete titkok és elfojtott ösztönök. Ezek aztán az évek során oly nyomasztóan hatottak rám, hogy súlyuk alatt összeroppantam. Egyesek – mert túl sokat tudtam – nagyon akarták: fordítsam magam felé és süssem el azt a pisztolyt, amelyet a fiókomban tartottam. De a végén ide bújtam. Akkor még az előző garnitúra vezette a boltot, kétszer elektrosokkal próbáltak segíteni rajtam, de a váltás után ez az orvos azt mondta: nyet. Ne féljek a fojtogató álma­imtól, a rám törő rémektől, a szorongató, a mélybe rántó kísértésektől. Félni az agysejteket pusztító sokktól kell. Gyógyszereket próbált ki rajtam, kísérleti nyúl lettem, vagyis pokollá tette az életemet. Hiába mondta: a tabletták megoldják a bajaimat. Nappal valóban jobban voltam, de éjszaka, ha nem kaptam meg az injekciómat, őrjítő érzések lettek úrrá rajtam. Ezért őrlődöm évek óta a nappal és az éjszaka között, s nem tudom: mi a jobb. Ha kábán alszom, s nem gondolok semmire vagy örülök a józan időnek, és megpróbálok kiegyezni a szorongásaimmal. Már-már úgy idéztem vissza a sokk-kezelést, mint a jó, isteni adományt. Nem érdekelt semmi, csak az: hagyjanak békén a nyugtalanító gondolatok, a fájdalmas képzelgések. Nem akarok újra és újra rálépni arra az útra, amelyet gödrökkel tarkítottak, szakadékokkal hintettek tele, melyekbe belezuhanok, s maga a zuhanás érzése a pokol.

Ezt utáltam. Rá kellett bíznom magam az orvosra, neki voltam kiszolgáltatva, az ő rabszíján kaptam levegőt. Elvette az egyetlen emberi érzést tőlem, a döntés, a szabadság örömét, amikor a szűkölés elől a semmibe menekültem. Mindig azt kérdeztem: mi célravezetőbb? A mentális, békés nihil vagy a tudatosan vállalt elhatározás, amikor a gondolatok fájdalma tölti ki az életem. Más beteg ilyen helyzetben rajong az orvosért, isteníti őt, szerelmes belé, megváltójának tartja s vallási odaadással övezi. Én fordítva voltam. Harcoltam a gyógyászommal, küzdöttem ellene, a nyugalmamat akartam, a csöndet, az egyenletes lélegzés örömét s nem a rövid, tiszta tudatért a szorongatottságot.

Ha egészen világosan láttam magamat, azt kellett mondanom: végeredményben a belügyi szolgálat megelégedettségét, fontosságom, hasznosságom meggyőződését is az orvosi beavatkozásnak köszönhetem. Vagyis a doktor teszi lehetővé, hogy utáljam őt, a sokktalansággal éppen ő segíti elő, hogy jelentsem róla gaz tetteit, politikai machinációit, azaz hírt adjak a Cég vezetőinek az ő sajátos, rendellenes módszereiről.

Például erről a kanonokügyről. Miután más dolgom nem volt, egész nap ott ültem a folyosón, és figyeltem: mi történik a főpap különszobája előtt. Gondolom, ha elérkezett az ima ideje, az alorvosok, nővérek értesítették a betegeket, hogy kezdődik Isten szolgálata. Ilyenkor azok a nők és férfiak, akik mozogni tudtak s kíváncsiak voltak a szent szóra, bementek a különszobába. Ott zsúfolódtak, és hallgatták, amint őeminenciája imádkozik, fohász­kodik, áldást mond és a Mennyei Atyához könyörög. Ilyenkor felöltötte ­főpapi díszeit, gondosan – lehet, hogy túl gon­dosan – ügyelt a részletekre, s a jelenlevők megbabonázva hallgatták.

Orvos, ápoló, kivált a főnök, nem volt jelen, ők csak éppen benéztek a nyitva levő ajtón, kvázi felügyeltek a rendre. Konstatálták, ki van jelen s ki milyen arccal hallgatja a szertartást, de a dolgok menetébe nem avatkoztak.

Hát leginkább ettől borultam ki. Mert ott szorongott a kíváncsiak között Selmecziné Domány Magda volt miniszter, régi társam itt, az Ajtó mögött. Rendesen felöltözött, friss hálóing, kis köpeny, nagy köpeny, nyakék, fülbevaló, cipő, nem is papucs, de nem is ez volt a lényeg. Hanem a frizurája. Ez a hajkorona korábban is lénye meghatározója volt. Órákig fésülködött. Már kora reggel elkezdte: tincsenként kefélte szőke zuhatagját, jószerével szálanként figyelte a változást. Egy-egy csomót innen odahúzott, onnan amoda helyezett, az egész építménybe beillesztette a műhajat, beleágyazta a loknikat, csigákat kreált, feltűzött és leeresztett, keresztbe csavart, és boldog volt, ha elkészült. Bizonyos időközönként megjelent az emeletről egy nőbeteg, aki festett, dauerozott, elvégezte a hivatásos fodrászi munkákat, persze pénzért, de engedéllyel.

No, Magda asszony most új ösztönzést kapott. Célt és feladatot. Ha lehet ezt mondani, a haj a főpap hatására valóságos költeménnyé lett. Átlényegült. Jelentőséget kapott és fontosságot nyert. A rendezettséget, az egészséget, a fontosságot mutatta, a méltóságot fejezte ki.

Hogy miniszter korában Selmecziné miként intézkedett a frizurája felől, nem tudhatom, miként azt sem, befolyásolta-e őt a copfokból kreált különleges dísz a hatalom gyakorlásában. Én innen csak azt látom: most fontos számára, hogy minden tincs, lokni a helyén legyen, mert akkor ő is a helyén áll, azaz őrzi a posztját, ahová a káderkiválasztás titkos rendjében került.

De ugyanúgy a kanonok úr celeb­rá­cióján Durai Mátyás volt megyei első főtitkár is jelen volt. Jaj, de tudom én, ki ez a Durai! Amikor még bent voltam a Cégnél, soha nem jött annyi feljelentés, bejelentés, tiltakozás, ilyen-olyan információ, mint róla. Ellene. Önkényes­kedő volt, a hatalom ördöge, vadbarom, kegyetlen. Azt mondta, a munkásosztályt védi, de közben csak önmagát, a szadizmusát és éppen a munkásosztály tekintélyét ásta alá. Hogy miért enged­ték szaladni? Csak gyanítottam: ez afféle faramuci képlet: ki akarják próbálni, egyetlen megyében hová vezet az ilyesmi. A pofonok, a megalázottság, a kiválók tönkretétele, a reménytelenség. Meg az is lehet, hogy kellett egy megye, ahol a keményvonalas külföldi szövetségesek előtt fölmutathatták: itt a diktatúra nem puha, simogató, itt úgy működik, mint a klasszikus időkben Moszkvában, Berlinben, Pekingben. Szóval nem tudom, miért engedték azt a Matyit szaladni. A dolog vége az lett: a vér kicsordult a pohárból. A megyei titkárt behozták ötven nyugtató injekcióval, sokáig elborult elmével. És még később sem akart emlékezni semmire.

És akkor lépett az életünkbe a kanonok. Ez a Matyi titkár is külön szobában feküdt, s így csak egyetlen fal választotta el a főpap kórtermétől, azaz ha eljött az idő, egyszerűen átment hozzá. Döbbenten láttam azt, amit el nem tudtam volna képzelni. A valaha volt megyei hatalmasság, aki fénykorában papokat csukatott börtönbe, veretett meg, most együtt imádkozott a kanonokkal. S mint akinek visszatérnek kisiskolás emlékei, latinul kezdte felmondani a ministráns szolgálat mondatait.

Hát ezért mondtam azt, kedves elvtársak ott fenn a belügyben, amit mondtam. A főorvos ellenség, rákfene. A népi hatalom gyengítője. Meg kell szabadulni tőle!

Benedek István Gábor