Az utolsó cigaretta
Fotó: Reuters – Luke Macgregor
…Van ebben valami brutális egyszerűség és természetesség, mint minden megvalósulásban. Ha elég sokáig és elég szenvedélyesen vágytál valamire, lehangolóan hétköznapi módon fogod megkapni.
Én elég sokáig és elég szenvedélyesen vágytam Írországra. Így aztán elszívta a szél utolsó cigarettámat valahol Cavan és Dublin között.
Álltam az ír zöldben. Ezt az ír zöldet fekete és barna tehenek meg fehér birkák pettyezik.
Ez az ír zöld rejteget valami titkot. S bár nem voltam ír sohasem, tudom, hogy az ír kivándorlók aztán ezt a zöldet zokogják vissza egy életen át, miképpen az Erdélyből elűzöttek a fenyvesek sóhajait.
Nincsen máshol ilyen zöld. Olyan zöld ez, hogy minden fekete, barna tehén mögött ott kell legyen egy manó, és a birkák dús gyapja mögül kivigyorog valami ezeresztendős legenda.
S már azon sem lepődnék meg, ha szembejönne Merlin, és összekuszálódott szakállából előhúzná az ifjúságom.
Illetve mégis meglepődnék. Nem Merlinen – hanem az ifjúságomon. Mert az ifjúságom már nem előhúzható, sehonnan sem. Az én ifjúságomat lelökték a Slieve League szikláiról, és összetörve hever most az óriás asztalának tövében. Még van benne élet, mert mindennap megcsókolja az Atlanti-óceán varázslatos kékje, és fülébe suttogja moraját a Slieve League érinthetetlensége, és egy eltévedt sirály szárnya megsimogatja összetörött ifjúságom szép arcát; ettől egy-egy pillanatra feltámad szegény, én pedig hetykébben nézek a Guinness sűrű, kemény habjába.
És egy szép kora este ismét sirálysikoltást vacsorálok, mint annak idején a Bajkál-tónál, együtt a síró ördöggel.
Istenem… Mennyiféle idegenség és távolság és vágyakozás állt össze bennem végül menthetetlenül magyarrá. És mennyire tudom, hogy kilátástalanul, falak mögül, hónapos szobák rossz szagából és a börtönökből a legvégtelenebb a világ. S ennyit mindenképen tudnak az írek is.
Voltam már a világ jó néhány fővárosában, három földrészen, voltam egyedül, barátokkal, voltam dolgozni, és persze voltam csak állni és nézni. Voltam szerelemmel és szeretővel is, titokban, lopakodva, tilosban járva, és nyíltan, nászúton vagy éppen ifjú férjként, de sehol nem éreztem a magányt.
Dublinban igen. A Liffey partján, a fordítva közlekedő autótengerben hirtelen olyan egyedül maradtam, mint Homoródalmás felé menet, éjjeli órán, amikor megállok a falu feletti dombtetőn, hogy elhiggyem: élek. S hogy itthon vagyok újra.
Szeretem amúgy a magányt. Magabízóvá tesz, és harcossá. Úgy hajtom meg magam a saját magányom előtt, olyan méltósággal, mint egy szamuráj az életébe belépő halál előtt.
S magányom hamar megtelik virtuális szeretőkkel, csupa csodálatos nővel, akiket nem láttam sohasem, vagy ha láttam, hát nem ismerem egyiket sem. Csak azt tudom, ígéret valamennyi. Csak azt tudom, ha nem félnék, biztosan oltár elé vezetném a saját magányom, hogy örök hűséget esküdjek őneki.
Szeretem őt. A magányt. S hamar megszerettem Dublint is vele.
Pedig nekem minden nagyváros félelmetes. Minden nagyvárosban ott lüktet ennek a civilizációnak a vége, minden nagyvárosban van valami a hanyatlás végi Rómából, minden nagyváros apokaliptikus, szennyes és romlott, minden nagyvárosból hazavágyom valahová, ahol minden kicsi és szemérmes, hazavágyom, mint Ábel Amerikából, mert minden nagyváros eszembe juttatja a halált és az értelmetlenséget, minden nagyváros torkon ragadja és fojtogatja az időt, minden nagyváros ellensége a pillanatnak is, a jövőnek is, az örökkévalóságnak is – minden nagyváros haldoklik, azért olyan vidám. Minden nagyvárosban pestis van éppen, és középkori haláltánc. Állok minden nagyvárosban, és tudom, itt nem lehet szépen meghalni…
Minden nagyváros műveletlen. Parvenü. Riadt. Kitárulkozó. Fogatlan mosolyú. Előbb lelket abál, aztán lelket zabál. Gólem.
Minden nagyváros kérkedik saját nyomorúságával, mint a méltóság nélküli koldus, ki a templom lépcsején tárja fel gennyes sebeit.
Igen. Minden nagyváros koldul. Egy holnapot. Még egy pillanatot. Egy kis nyugalmat. Valami régi szépet. Dicsőséget. Egy simogatást Istentől. Lázadó, ostoba, jelen idejű, mutáló kamasz mind.
Dublin nem az. Dublinban ott maradt az Isten. Zabolátlan szélparipái elé fogja a felhőket, és átnyargal rajtuk a St. Werburgh Church felett; onnét aztán a Christ Church Cathedral felé fordul, majd végig vágtat a Lord Edward Streeten, egészen a City Hallig; ott megáll. Megpihen. Lenéz. A szélparipák fújtatnak, de nem mozdulnak. Csak mikor újra a nyakuk közé csördít, akkor kezdődik úja a vágta, a St. Patrick”s Cathedral felé.
Ezalatt a Christ Church Cathedralban Stronbow kiszökik a kriptából, és vezekelni indul, amiért megtette az írekkel azt, amit nem lett volna szabad. Így vezekel már kilencszáz esztendeje – pedig kapott feloldozást. Hiába. Feloldozást csak önmagának adhat az ember, esetleg a gyermekeitől kaphatja meg – Istentől soha. És ez az egyetlen nem öncélú, nem kevély, nem hiábavaló lázadás Őellene…
Az írek nem lázadtak soha Isten ellen. Nem lázadtak, amikor királyuk, Brian Boru meghalt a clontarfi csatában. De akkor legalább még győztek… és a vikingek úgy döntöttek, lesznek inkább írek.
Nem lázadtak, amikor Dermot McMurrough, Leinster elűzött királya segítséget kér Richard De Clare-től, akit egyszerűen csak Strongbow-nak becéztek. Nem lázadtak, pedig Strongbow megérkezett 1169-ben, angol és normann csapatai élén, s két esztendő alatt legyőzte az ír csapatokat szinte mindenütt. És II. Henrik lett Írország királya. Nem lázadtak az írek, amikor legnagyobb uruk, Brian O”Neill elesett a downi csatában. Nem lázadtak az 1348-as nagy pestisjárvány idején, pedig meghalt a nép egyharmada.
Nem lázadtak akkor sem, amikor VIII. Henrik lett a királyuk, és szakított Rómával. Pedig ezután feloszlatták a kolostorokat, és üldözték a katolikusokat, kegyetlenül. Üldözték a katolikus íreket, elvették földjeiket, betelepítették közéjük a protestáns angolokat, és megalázták őket, mindenhogyan. Nem lázadtak Isten ellen akkor sem, amikor Orániai Vilmos 1690-ben legyőzte a boynne-i csatában II. Jakabot. És az ezt követő törvénykezések végképp megfosztják jogaiktól a katolikusokat. Vagyis őket. Az íreket. A kelták ivadékait. Európa legősibb keresztényeit…
De az írek nem lázadtak. Isten ellen soha. Az írek csak harcoltak. Az angolok ellen. Körömszakadtáig, mindenáron. És éhen haltak, mint az 1845-48-as nagy éhínség idején, és kivándoroltak Amerikába, kétmilliónyian. Vitték a túlzsúfolt hajókon a semmit és a reményt. És aztán kettéosztották országukat. És Belfastban az Orániai rend máig végig masírozik a katolikusok negyedén, ahol a Sinn Féint és az IRA-t dicsőítő graffitik díszítik a falakat. Harcoltak az írek, és Isten volt a reménységük.
Nézem Dublin templomait… A legnagyobb, a legmonumentálisabb sem felfelé nagy. Zömök, szürke vagy éppen György-korabeli vöröses templomok. Vastag, erős falakkal és alacsony, tömzsi tornyokkal.
Akinek a muszáj megmaradás a legnagyobb dolga, és ezt a dolgát Istenre bízza, nem szeret az égbe bámulni állandóan. Sokat néz az inkább maga elé, a földre. Ezért nem böknek az égbe Dublin templomai. Elterülnek inkább, és görcsösen markolják a földet. Olyasféle frivolságok, mint gótika és reneszánsz, nem jutott osztályrészül őnekik.
Őnekik a hit maradt – no és persze Swift javaslata az írkérdés megoldására. Meg az ír szabadságharcosok önként vállalt éhhalála a börtönökben és a fegyveres harc. És Beckett várakozása – az örök és hiábavaló várakozás örök mementója.
Igen – ez nem holmi sorstalanság. Ez a sors maga…
Állok Dublinban. Nézem a földhöz ragasztott katolikus templomokat – és e néphez állanék, bizonyosan.
Miképpen a Sinn Féin megalapítója, Arthur Griffith is azzal vágott neki az ír nemzeti újjászületésnek, hogy lefordította angolra a magyar reformkor irodalmának legjavát, és ki is adta mindjárt The Resurrection of Hungary címen. Mert akkor még mi voltunk a példa. Már nem vagyunk. Ne is áltassuk magunkat. Már ők a példa – legalább nekem.
Állok Dublinban, az Isten átkergeti szélparipáit a város felett, s be kell menekülnöm a Trinity College-ba. Csak azért, hogy a félhomályban elámuljak a Kellsi kódex iniciáléin, s végiggondoljam a munkát, ahogy a vikingek elől menekülő szerzetesek napra nap odagörnyedtek, és csak írták és írták Isten igéjét. És nem kérdezték, hogy mi végre. A némaságban ugyanis ott sikoltott az örök válasz. Hogy az ember nem a pillanatnak teremtetett…
S ennél sokkal többet az egyetem könyvtára sem suttoghat. Mert ennél többet nehéz is lenne…
Mert Isten nem az égben van. Hanem a vastag, zömök templomokban. És a félhomályban, amelyben a szerzetesek megírják őt. És a hitben, amely átsegít mindenen. És abban a derűben, amellyel az írek túléltek mindent.
És amikor este lesz, és a Guinness habján elfonnyad a lóhere, és felzokog az ír hegedű, olyankor megint belenézhetsz az Úr arcába.
De csak egy pillanatra. Mert megrántja a gyeplőt, és a szélparipák már repítik is tova… Valahová. Az elfelejtettségbe. A reménybe. A csöndbe. Talán Clonmacnoise kolostorának romjaihoz.
És Dublin szép arcú éjszakájában Joyce mester szemébe húzza öreg kalapját, és elindul valahová.
Ketten tudják csak, hová. Ő – és Ő. S talán még Yeats, aki valami verset körmöl a papírosra, nyugodtan, mosolyogva, hiszen úgysem olvassa már többé senki sem…
Bayer Zsolt
