Egyre inkább látszanak az árnyoldalai annak, hogy a rendszerváltás parttalan szabadságot adott a gyülekezésre. A minap Csehország zúdult fel: mégis masírozhatnak az egykori prágai zsidó negyedben az újnácik, mert a bíróság megsemmisítette az ezzel ellentétes döntést. Ez még mindig a gyülekezés egykor áhított szabadsága? Aligha. A gyülekezés normális esetben addig tarthat, amíg más személyiségi jogát nem sérti.
Amikor itthon a gyülekezési törvényt 89-ben megalkották, a demonstrálók szempontjai voltak elsődlegesek. Ma már a „nem tüntetők” jogai, nyugalma is fontos lenne. Egy olyan országban, ahol szabadon lehet a Magyar Gárda tagjait avatni vagy a sokaknak rossz emlékeket idéző árpádsávos zászlókkal menetelni. Tavasszal neki is vágtak a változtatásnak: a kormány azt javasolta, hogy egy tüntetés legfeljebb négy napig tartson, és legyen megújítható. Vagy hogy a rendezvényen részt vevők ne jelenhessenek meg fegyveresen, és arcukat se takarhassák el. Voltak elképzelések a spontán gyülekezésre is. Ám hiába volt márciusban ötpárti találkozó, a Fidesz ellenállásán megbukott a tervezet.
Egykor olyan fontos volt a szabadság, de azóta sok minden változott; felnőtt egy nemzedék, eltelt 17 év, volt öt szabad választás. A gyülekezési jog pedig mintha lemaradt volna. Itt van, de lényegében változatlan. Ahhoz, hogy valami történjen, kevés is elég lenne. Nem kellene összefogni plebejusnak és polgárnak, elég lenne a parlamenti pártoknak. Addig pedig a gyülekezés – ebben a formájában – a múlt jelképe marad. Orbánnál maradva: mintha egy letűnt korszak szobra lenne a szoborparkban.
Markotay Csaba markotaycs@nepszava.hu
