Először. A nyáron, egy krakkói kurzuson ismerkedtem meg K-val. Lipcsében polonisztikát tanul. Most egy évet lehúzott Krakkóban. S mert a Dél-Lengyelországba látogató németek valahogy kényszeresen szinte mind elmennek Auschwitzba is, úgy alakult, hogy neki is gyakran kísérnie kell őket.
Faggatom, hogyan viselkednek vendégei? Nem hagynak ki a túrából semmit. Végigmennek a kijelölt helyeken, emlékpontokon. Hallgatnak. Azután a buszban a visszaúton beszélni kezdenek. De ott is nagyon visszafogottak. Azt mesélik egymásnak, hogy mostanában ők személyesen mennyire támogatják pénzzel, vagy másként németországi zsidó, vagy esetleg izraeli emlékező szervezeteket, a német-zsidó párbeszéd [?] eseményeit. A következő napokban én is (ismét) kimentem a táborba, s a hazaúton a sofőrt, egyébként az auschwitzi utakra szakosodott turista-szervező vállalkozót, persze a vevőkről kérdezem. Krakkóban sikerült beépülniük az idegenforgalom főáramába. Auschwitz túrákra – általánosra, szakosítottra, testre szabottra, bármilyenre – mindenütt be lehet fizetni. S ők a következő nap a szállókból összeszedik a vendégeket. Az egy-egy órás ide-oda úttal jó félnapos az átlagos program. A teljes műsorra azonban nem mindenki kíváncsi. Sokan egy óra után már visszafordulnak. Megrendültek, nem bírják tovább, unják. Gyakran beérik az alapkiállítással. A néhány kilométerre fekvő Birkenauba, a tulajdonképpeni halálgyárba már nem mennek ki. Mint ahogy néhány napja, utolsó vendégei, egy görög diákcsoport sem. Köszönték, nekik ennyi is elég volt. Egy krakkói antikváriumban megvettem Marek Kucia 2005-ös könyvét, az „Auschwitz, mint társadalmi tényt”. Nem az egykor történtekről, hanem a mai látogatókról, és a tábor képéről a kortárs kultúrában értekezik. Végül is 1946-2000 között a tábornak több mint 25 millió látogatója volt. Ebből a háromnegyede lengyel, nagyobbrészt iskolások. Az országjáró iskolai kirándulásokból a tábor ma is kihagyhatatlan. Az ötvenes években Auschwitznak évente 100-150 ezer látogatója lehetett. A hatvanas években azután a tábor megjelent a médiában, a lengyel állam is rászervezett. A látogatószám gyorsan nőtt. A csúcs 1972 volt 800 ezer vendéggel. Az utolsó években, átlagban 400-500 ezer ember jöhet. A zöme turista, akik számára ez szabadidős program és általában nem fő úti cél. De persze vannak, jóval kevesebben, akik kifejezetten ezért jönnek – világnézeti, politikai, vallási, családi okokból, zarándokokként. Most is sok a lengyel – általában nem a környékről. Azokban az években, amikor nemzetközi politikai-világnézeti viták folytak a lengyel jelenlétről az emlékhelyen – korábban egy karmelita kolostor kiépítése kapcsán, majd a 90-es években az úgynevezett kereszt viták idején – több volt a lengyel látogató, s közöttük is a zarándok.
Másodszor. A tavasszal Cannesban mutattak be egy furcsa német játékfilmet, a „Végén majd jönnek a turisták”-at [néhány napja már a berlini mozikban is megy]. A turisták, itt is Auschwitzba érkeznek. A főhős azonban nem az. Ifjú német, aki a Bundeswehr helyett a polgári szolgálatot választja. Azt a német szabályozás szerint külföldön is le lehet tudni. A fiú, eredetileg, úgy általában nem a történelem foglya. Ő Amszterdamot találta ki magának. Az azonban nem jön össze. Valahogy az auschwitzi táborba, pontosabban Oswiecimbe irányítják. A lengyel kisvárosban lakik, az albérletben valami nővel is összekerül, megismerkedik egy helyi banda zenészével. A város próbálna elszakadni az egykori tábortól. Igyekszik úgy tenni, mintha az ott sem lenne. De persze nem sikerül. S természetesen hősünknek sem. A tábor-múzeumban nem igen tudják, mit kezdjenek vele. Ott szolgál, de dolga igazán nincs. Leginkább egy öreg lengyellel próbál érintkezni, aki a megsemmisítettek hátra maradt és most kiállított bőröndjeit javítja, ápolja. A fiú megkísérelné valahogy legalább őt és barátait megérteni. Persze nem tud lengyelül. Nekik azonban ettől függetlenül sincs kedvük a némettel bajlódni. Tulajdonképpen le is nézik. És megbocsátani – legalább is ezt hiszik a film német értelmezői – a tettesnép később született utódjának sem akarnak. A rendező, Robert Thalheim maga is járt Auschwitzban a polgári szolgálattal. A részleteket, a dekorációt nem kitalálta. És ő ide akart jönni. Akkor világmegváltó nyugat-berlini szociológus hallgatóként, amatőr kamerával. Néhány személyes kapcsolata azokból az időkből ma is él. A képernyőn persze, főleg a mai várost látjuk. Egyébként Thalheimnek sem engedélyezték játékfilmjelenetek forgatását a tábor területén [nem engedték be dolgozni annak idején Spielberget sem]. Még a Múzeum a történetben szerepet kapó koffertárlóját is kint kellett, kölcsön kellékbőröndökkel, egy szupermarket pincéjében felépíteniük.
Harmadszor. Az Auschwitz-bábszínház. A Hotel Modern „KAMP”-ja rotterdami produkció, az ősszel jön Pestre is, a Trafóba. Egy hasonló első világháborús bábjátékkal már voltak itt. A tábor egy napja – kora reggeltől késő estig. Indul a darab. Kisvonat érkezik. Bábok vonulnak a gázkamrák felé. Valaki kocsin hamut szállít. Nyolc centi magas bábok ezrei – a szó szoros értelmében-, a hollandok fényképei szerint saját arcokkal. Játékvasút méretű fogadóállomás. A táborkapu az Arbeit macht frei-el. Mögöttük, felettük képek, hangok. A három színész [?] óriási tudósítóként kamerákkal mozog közöttük. S közvetít. Ízléstelen, fanyalogtak sokan. Az elképzelhető legjobb elidegenítés, lelkesedtek mások.
Nem tudom, mi mindebből a tanulság. A bűntudat és a felelősség hagyományos megközelítései, úgy látszik, [ma már?] túl lineárisok ahhoz, hogy az auschwitzi látogatók között közvetlenül működjenek. S Sartre ír valahol [egyébként egy Fanon könyv előszavában a kolonializmus kapcsán] az ellenerőszakról, ami feloldhatja, közömbösítheti az erőszakot. Itt nem bosszúról, hanem felszabadító aktusról van szó. Globális szinten, a háború után Izrael megszületésével valami ilyesmire valószínűleg sor került. A 70-es években a RAF terrorizmusa persze, félrement, de megpróbálta a német apák, ahogy ők nevezték „kriptofasiszta” társadalmát felrobbantani. Azért polgári keretek között ott a furor teutonicus, úgy látszik, mégis megjelent a színen. A mi furor hungaricusunk – legalább a mi társfelelősségünk mértékében – azonban mintha még aludna. Sőt. Az utolsó években háború utáni népbírósági ítéletek sorát semmisítették meg, s akikét mégsem, azok közül sokak emlékét kisebb-nagyobb körben áldozat-kultusz övezi. A rendszerváltás tömérdek új utcanévnek csinált helyet. Én nem hallottam volna, hogy azokról a magyar zsidómentőkről [vagy ha voltak, romamentőkről], akikről tudunk, s akik sokszor a Yad Vasem ilyen regisztereibe is bekerültek, azóta itthon utcákat, tereket neveztek volna el. Nincs iskolai segédkönyv, amely életüket bemutatná a tanulóknak. Most talán itt kellene folytatni.
Tamás Pál szociológus
