Népszabadság * olvasói levelek * 2007. október 24.
Múlt és jövő
Meglehetősen egyoldalúan elemzi az 1994 óta „fennálló” koalíciós kényszerházasságot Kemény Csaba filozófus (Rossz érdekházasságból válás a kiút, október 9.). A szabad demokratákat sokan nem kedvelik ma Magyarországon, de az írásból kiderül, hogy K. Cs. irántuk érzett ellenszenve csak a hajdani ifjú liberálisokból lett konzervatív parlamenti ellenzékéhez mérhető. A „polgári liberalizmust” tagadó Baloldali Alternatíva Egyesülés delegáltjaként kellett megtapasztalnia, hogy az SZDSZ már 1989-ben is „gyűlölettel támadó”, gátlástalanul hatalomra törő, agresszív párt volt. Mértéktartó, tárgyilagos szavak… Ez még nem volna baj, ha a véleményét nem egyoldalúan, a tényeket itt-ott elferdítve vagy elhallgatva közölné, a demokráciát pedig nem keverné össze a hajdani pártállami állampárt „népi” vagy „szocialista” jelzővel megcsúfolt ideológiájával.
K. Cs. szerint „ideológiailag és politikailag eleve rossz” volt a fölényesen megnyert választás után az SZDSZ-szel kötött „94-es koalíció. Osztom azok nézetét, akik szerint mindez elsősorban az ország – és a szocialisták – érdeke volt. Szalonképesebbé tette az MSZP-t, és megnyugtatta a külföldi befektetőket. Visszafogta a ma már a jobboldalon nyomuló, egykori elvtársak által favorizált „balszárnyat”, és bizony garanciát jelentett arra, hogy a rendszerváltást követő időszakban a demokráciával még csak alapfokon ismerkedő utódpárt nem fogja sem a visszarendeződés, sem pedig a kelet-európai posztkommunista modell irányába kormányozni az országot.
A rendszerváltás idején – és sokakkal ellentétben azt megelőzően is – a valóban eltökélten antikommunista szabad demokraták – másokkal ellentétben – nem a döglött oroszlánt rugdosták, hanem az ország érdekeit szem előtt tartva vállalták a koalíciós partner szerepét annak a Horn Gyulának a kormányában, aki 1956 örökségével a mai napig nem képes száz százalékig azonosulni. Komoly árat fizettek ezért: meghatározó politikai erőből folytonosan a parlamenti küszöbbel viaskodó, kis párttá zsugorodtak.
A szerző állítása szerint Demszky 2002-ben és 2006-ban is a szocialistáknak köszönhette győzelmét. Én viszont úgy emlékszem, mintha 2002-ben ellenjelöltet állítottak volna vele szemben, és nem sokon múlt, hogy a fővárosban – Zuglóhoz hasonlóan – nem a nevető harmadik futott be. De még ha igaza is volna Kemény Csabának, és tényleg csak az eltökélt szocialisták és a baloldali értelmiségiek „taktikai” átszavazásával jutna rendre túl az öt százalékon az SZDSZ; akkor valóban az utóbbit illeti a „jezsuita” gyakorlattal mindenáron „hatalomra törő erőszakos párt” jelző?
Érdekes, de nem egyedi a szerző sajátságos felfogása a demokráciáról: ha a „kongresszus” demokratikusan Szili Katalint jelölte államfőnek, az SZDSZ-nek kutya kötelessége lett volna ezt megszavaznia. Arról diszkréten említést sem tesz, hogy a szerinte „vőlegényét megcsaló menyasszony” a jelöltállítás előtt egyértelműen leszögezte: a parlament elnökét semmiképpen nem támogatja. A lelkes küldöttek azonban (mintha csak a Központi Bizottság ülésezett volna) mindezt elengedték a fülük mellett, „demokratikusan” jelöltek, aztán meg az elnökválasztáson az ismert módon demokratikusan pofára estek. És hasonló lehet a folytatás 2010-ben is: ha a minősíthetetlenül teljesítő szabad demokraták tovább folytatják mélyrepülésüket, a baloldal meg kárörvend ezen, előbbi a parlamenten kívülről figyelheti majd, ahogy az MSZP asszisztál a jobboldal kétharmados többségéhez.
Sebes Andor
Budapest
Kézenfekvő kérdések
A Népszabadság szeptember 13-i számában két helyen is foglalkoznak a Szerencsen építendő szalmatüzelésű erőművel (Szerencs füstjétől fél Tokaj). Én nem megyek bele a tokaji bortermelők által felvetett gondokba (amelyek lehetnek bár irracionálisak, mégis érthetőek), csak néhány alapkérdésre szeretnék választ kapni.
A lapban is elhangzik a költői kérdés: miért nem ott épül az erőmű, ahol a szalma termelődik? Válasz nincs, mert azt, remélem senki nem tekinti érdemi válasznak, hogy Szerencsen van egy alállomása az áramszolgáltatónak, amelyre könnyű rákapcsolni az új erőművet. Talán másutt is akad ilyen hely, lehet keresgélni. Az Alföldön termelődik a rengeteg szalma, sokat el is égetnek belőle (de „csak úgy”, a tarlón). És alig hihető, hogy ne lenne egy alkalmas helyszín erőműépítéshez.
A leendő 133 munkahely sem érv, anynyi lesz Békésben vagy Csongrádban is, igaz, az nem a szerencsi önkormányzat „dicsősége” lenne.
Közben azt is megkérdezném: mi a magyarázata annak, hogy mindenki, Tokaj polgármesterétől az erőmű építőiig kizárólag közúton szállított szalmát tud elképzelni? Az ég szerelmére, miért? Először is, ott a Tisza. Meg a Körös. És ezek környékén terem a szalma. A szalmát a kamionok nyilván nem a kombájn alól viszik az erőműbe, hanem a bálákat összehordják egy rakodóra, ahol megrakják a szállítójárműveket. Miért nem lehet ez a hely egy kikötő, a szállítójárművek pedig uszályok, amelyek a Körösökön meg a Tiszán remekül felhajózhatnak Tokajig, vagy a Bodrogon még feljebb. És persze az erőmű épülhetne a Tisza mellett, hogy a kikötő uszályokból egyenesen az erőmű raktáraiba lehessen rakodni. Ezzel a közúti forgalom okozta károkat kikü-szöbölnék.
És ami még egyszerűbb, ha mégis Szerencs: vasút. Ebben az országban már senkinek nem jut eszébe, hogy tehervonatokon, villanymozdonnyal milyen gazdaságosan és környezetkímélőn lehet szállítani? A szalma nem „kényes”, nem romlandó, egyszerű platós vagonokon könnyen rakodható és szállítható. A szalmát a kombájnok alól a MÁV állomásaira kellene szállítani, onnan meg mehetnek a teherszerelvények Szerencsig – átrakás nélkül! Ez a módszer ráadásul működik, évtizedek óta így szállítják a cukorrépát a szántóföldekről a rakodóhelyekre, onnan vagonba rakva a cukorgyárba. Mit kell ezen kitalálni?
Hogy szennyez-e majd az erőmű, nem tudom. Elhiszem a vizsgálatok eredményét, és azt is, hogy nem szennyez. De a közúti szállítás – túl azon, hogy új Tisza-hidat, Tokajt elkerülő új utat igényel – egészen biztosan szennyezni fog. Lehet gondolkodni.
Kuklai Árpád
Szentes
Gáz van!
Egy kicsi boltot üzemeltettem, ebből próbáltunk megélni öten. Alkalmazottat nem tudtunk tartani, ezért magunkat zsigereltük ki, holtfáradtan álltunk a pult mögé, még a hétvégén is nyitva tartottunk. Már 2005 végére nyilvánvaló volt, hogy ebben a gazdálkodási környezetben nincs létjogosultságunk, mert nem bírjuk felvenni a versenyt a bevásárlóközpontokkal, ezért 2006 decemberében visszaadtam vállalkozói igazolványomat. Becsuktuk a nagy reményekkel és sok áldozattal nyitott üzletünket. A könyvelőm elvégezte a pénzügyi zárást, amelynek eredményeként áfa-visszaigénylőkké váltunk, amit igényeltünk is.
Bárcsak ne tettük volna, mivel innentől kezdve az APEH első számú közellenségnek tekintett bennünket. Bekérték az öszszes bizonylatot. Mindent, amiben kutakodni lehetett hibakeresés ürügyén. Mivel minden számlánk, bizonylatunk rendben volt, ezért kitalálták, hogy nem lehetett veszteséges a vállalkozás, csak mi eltitkoltuk az árbevétel egy jelentős részét. Szerintük a beszerzett áru minden esetben haszonnal lett értékesítve, vagyis minden, a végleltárban nem szereplő árut el kellett volna adnunk. Ez azt jelenti, hogy nincs veszteség, szavatossági idő lejáratából eredő selejt vagy eladhatatlan készlet. Aki üzemeltetett már kisboltot, az tudja, hogy a beszerzett áruk egy jelentős része sajnos nem értékesíthető, csak a veszteséget szaporítja, legalábbis a tisztességes kereskedőknél, akik nem ütik át a szavatossági időt későbbire. A bevásárlóközpontok a beszerzett áruból csak az értékesítetteket fizetik ki a beszállítóiknak 60-120 napra. Az úgynevezett akcióikat is a beszállítók állják, így nem fizethetnek rá még az árleszállításra sem. A kisboltosok átlag 30 napra kapják az árut, amit teljes egészében ki kell fizetniük, ha eladták, ha nem.
Az APEH köti magát: az ő általuk megadott árrés a korrekt, ennek alapján mi adóeltitkolók, csalók vagyunk, akiket halálra kell büntetni. A haszonról csak anynyit, hogy házunkra jelzálogot kellett felvenni, hogy finanszírozni tudjuk az egyre növekvő veszteségeket, vissza tudjuk fizetni a lejárt tartozásokat. Az APEH viszont úgy döntött, hogy csaltunk, ezért fizessünk, vagy végrehajtanak. Nem elég nekik, hogy a létminimum környékén élünk, hogy jelzálog terheli a házunkat, hogy öten próbálunk kijönni a havi fizetésből. Nekik kell a pénzünk, vagy a házunk, a javaink, hiszen az adókból sosem elég, erről gondoskodnak „odafönt”.
Ennyit a gazdasági környezetről, a vállalkozások kilátásairól, a kisboltok jövőjéről.
Rupa Mihály
Martfű
Szélről legeljetek?
A szeptember 28-i Reklámklíma mellékletben megszólaltatják Széles Gábor üzletembert, sajtóvállalkozót. A baloldal elaludt? című írásban az Echo TV és a Magyar Hírlap tulajdonosa „a közéletet jellemző politikai megosztottságnak a médiára gyakorolt hatásáról annyit mondott: Magyarországon a középre pozicionált lapokat nem lehet eladni, így jövője csak azoknak az orgánumoknak van, amelyek jobbra vagy balra húznak. (…) Nincsen középen álló olvasó, és a sajtót illetően a baloldal elaludt – jelentette ki, s mintegy figyelmeztetésül hozzáfűzte: egyre több jobboldali vállalkozó gondolja úgy, hogy tőkét invesztál a médiába.”
Minthogy magam középen álló olvasó vagyok, a médiavállalkozó állítását nem politikai, hanem „tisztán” gazdasági oldalról próbálom megközelíteni. Ha igaz a fenti állítás, az már önmagában is elég nagy baj – ha nem is üzleti szempontból. Sőt! Piaci oldalról a társadalom politikai megosztottsága az egyre növekvő konjunktúra ígéretével (és igézetével) vonzza a tömegkommunikáció mezejére a befektetőket. De hisz ezt mondja maga Széles Gábor is, aki üzleti ügyekben ritkán téved. Bennem azonban bujkál a kisördög. Ha már egy nagyvállalkozó ilyen őszintén vall a politika és a marketingtevékenység összefüggéseiről, fölmerül az emberben a kérdés: nincs-e a két szféra közt némi kölcsönhatás? Azaz nem növeli-e maga az „átpolitizált” média is a politikai megosztottságot? Nem marketingje valójában egyik a másiknak (és másik az egyiknek)? Divat vádolni a sajtót a közhangulat lázban tartásáért. Valóban megállapítható itt a „közhangulat megszólaltatásában” egymásra licitáló némely publicisták személyes felelőssége, de nem terheli-e nagyobb felelősség azon vállalkozásokat/befektetőket, akik/amelyek a politikai „indulatkonjunktúrára” építik üzleti terveiket?
No, de ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk: piacgazdaságban élünk. Egyben reménykedhetünk: – a piac természete szerint – bedugul idővel a verbális agresszió iránti kereslet is, és az információfogyasztót legkevésbé sem a „médiaegyensúly”, sokkal inkább saját maga és szűkebb-tágabb környezete lelki egyensúlyának megteremtése fogja érdekelni. De talán nem is kell szelídebb kort festő álmaink világát a messzi jövendőbe helyeznünk.
Szomorú paradoxon – mert demokratikus állampolgárként egyáltalán nem lenne szabad örülnöm neki -, hogy ugyanezen lapszám 2. oldalán meg azt olvasom: „Ha most vasárnap lennének a választások, ön melyik pártra szavazna?” kérdésre az összes választókorú körében 42 százalék „bizonytalan, nem szavazna”. Üzletemberként ugyanakkor (ha az volnék) elgondolkodnék, hogy nem lehetne-e erre a – többé-kevésbé „középen álló” – rétegre is rentábilis „médiabirodalmat” alapozni?
Minthogy ez nem a reklám helye, csak úgy mellékesen jegyzem meg: éppen azért veszem meg a Népszabadságot, mert „középre pozicionáltnak” látom.
Trencsényi Imre
újságíró
Levélturmix
Bővítik az angyalföldi fizetőzónát (szeptember 5.), miközben ráadásul közel 6000 parkolóhelyet meg is szüntetnek. 8400 olyan parkolóhelyet szüntetnek meg tehát – részben teljes megsemmisítéssel, részben fizetővé tétellel -, amelyet, ha kényelmetlenül is, ha jórészt a tömegközlekedéstől túl távol is, de valahogy P+R parkolásra lehetett használni. A fizetővé tétellel sem az a fő baj ugyanis, hogy díjat kell fizetni érte, hanem hogy ezzel egy időben erősen korlátozottá válik a parkolás lehetősége, nem lehet a munkaidő kezdetétől a végéig ott maradni. Nyomják a szöveget megállás nélkül, hogy ki kéne szorítani a személyautó-forgalmat a város belsejéből, de közben nemhogy nőne, folyton csak csökken, és megint csökken annak a lehetősége, hogy a gyalázatos tömegközlekedésű külső kerületekből meg az agglomerációból csak a tisztességesebb közlekedés határáig, a metróig, a HÉV-ig kényszerüljünk a saját kocsi használatára.
Válas György
Budapest
A magyar közélet szégyene, amit Gonda László, a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 ügyvivője tesz, azaz hogy azzal fenyegeti a miniszterelnököt: mindaddig elmennek a házához, amíg le nem mond posztjáról (Tüntetők Gyurcsány házánál, szeptember 24.). Az pedig, hogy erőszakkal fenyeget, ha a kormányfőnek és családjának a minden embert és családot megillető – Darvas Iván kifejezését használva – intimszférájába való betolakodás nem jár eredménnyel, már olyan cselekmény, ami veszélyezteti a közrendet. Bolsevista-fasiszta módszer, aminek nincs helye a parlamentáris demokrácia köztársaságában.
Dr. Del Medico Imre
Budapest
A Népszabadság október 12-i számában megjelent cikkben (Gellért Kis Gábor: Válaszok csokorban) nem korrekt a kitétel, hogy „a pályázat teljes szövege az intézmény belső hálózatán a pagoda.hu-n olvasható ma is”. A pályázati dokumentáció ugyanis nem azonos a pályázat szövegével, ahhoz szorosan hozzátartoznak a mellékletek, különös tekintettel arra, hogy a pályázati szöveg öt helyen is hivatkozik rájuk. Kiemelkedő jelentősége van a 6. melléklet hiányának, amely a Magyar Rádió tervezett szervezeti felépítését tartalmazza, és amelyhez képest több ponton eltérő struktúrát valósított meg Such György rádióelnök.
Cs. Kádár Péter
Október 18-i írásomban (A No 1. terro-rist) Bálint Endrének, a kiváló festőnek tulajdonítottam Bálint György, a kiváló újságíró Válasz Diogenésznek című cikkét. Nagyon röstellem a dolgot, elnézést kérek mindkettőjük szellemétől és az olvasótól.
Eörsi Mátyás
