A nyugati nagyhatalmakat háborúba sodorhatja az iráni kormány ragaszkodása nukleáris programjához. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy együtt tud-e élni a világ egy olyan nukleáris hatalommal, amely aktívan támogatja az iszlám szélsőségeseket, uralni kívánja a világ olajkészleteinek kétharmadát, és el akarja törölni Izraelt a Föld színéről. Az iráni vezetésnek viszont érdeke a feszültség fenntartása a Nyugattal, hogy elterelje a figyelmet az ország egyre égetőbb gazdasági gondjairól.
Nukleális erőmű Bushehr városában, Teherántól több mint ezer kilométerre (Fotó: Reuters – Raheb Homavand)
Szomorú tapasztalataink vannak a közelmúltból az atomfegyverek elterjedésének megállításáról. Kiderült, hogy a világ tulajdonképpen semmit sem tehet azon államok ellen, amelyek elszánták magukat a nukleáris fegyverzetek technológiájának beszerzésére és elsajátítására. A nyugati nagyhatalmak nem tudták megállítani sem Indiát, sem Pakisztánt, sem Észak-Koreát, mindegyik nyíltan szembeszállt a nemzetközi szervezetekkel annak érdekében, hogy nukleáris hatalommá váljon. India azonban demokratikus állam, Pakisztán az egyik legfontosabb amerikai szövetséges, Észak-Korea pedig elég kicsi és gyenge ahhoz, hogy elszigetelhető legyen. Mindez egyáltalán nem mondható el Iránról, területén egy háború azonnal lezárhatja a Perzsa-öböl kijáratát jelentő Hormuzi-szorost, ahol a világ olajszükségletének negyven százalékát szállító tankhajók mindennap áthaladnak.
Az ajatollahok gazdasága
Irán a második helyen áll a világban Szaúd-Arábia mögött a kőolaj- és Oroszország mögött a földgázkészleteit tekintve. A világ olajszükségletének azonban csak mindössze öt százaléka származik Iránból. Az olajbevételek évente csaknem ötvenmilliárd dollárra rúgnak, ez az összeg az éves költségvetés fele. Az export több mint háromnegyedét kőolajtermékek teszik ki, de emellett évente mintegy ötmilliárd dollár értékben importálnak is üzemanyagot. A benzinárat rendkívül magas állami támogatással mesterségesen alacsony szinten tartja a kormányzat. Emiatt igen pazarlón bánnak az országban az üzemanyaggal, ráadásul virágzik a szomszédos országokba irányuló a csempészet, mert ott jóval drágábban lehet eladni.
Az iráni olaj- és gázkitermelés és a finomítói kapacitás fejlesztéséhez hatalmas tőkebefektetésekre volna szükség. A beruházókat visszafogják azonban az amerikai szankciók, amelyek csaknem két évtizede vannak érvényben. A szankciók miatt nemcsak az amerikai befektetők szorultak ki, hanem a legtőkeerősebb multinacionális cégek is, mert szembe kell nézniük a másodlagos szankciókkal, ha Iránnal üzletet kötnek. Erre az amerikai kongresszus külön jogszabályt fogadott el 1996-ban. Iránnak kiterjedt vezetékhálózata van ugyan, és így az egész térség egyik elosztóközpontja lehetne, de Washington mindent megtett annak érdekében, hogy az összes új olaj- és gázvezetékprojekt elkerülje Iránt. Az amerikai diplomácia elsősorban azt szeretné megakadályozni, hogy az iráni gáz Pakisztánon keresztül eljusson Indiába.
Az iráni gazdaság tehát az elavult és rendkívül alacsony hatékonyságú olajipartól függ, amely ugyanúgy állami ellenőrzés alatt áll, mint az ország iparának jelentős része. A magánszektor tevékenysége kis üzletekre, vidéki gazdaságokra és szolgáltatócégekre terjed csak ki. A kilencven dollár körüli olajár mellett csaknem hatvanmilliárd dollárnyi valutatartalékot halmoztak fel, de a kormányzatnak mégsem sikerült közelebb kerülnie az alapvető gazdasági gondok megoldásához. Az infláció és a munkanélküliség egyaránt tizenöt százalék körül van, miközben a lakosság csaknem negyven százaléka nyomorog.
