Október 23.
A szót a címben macskakörmök közé kellene tenni, hiszen nem akarom én az „ünnepet rontani”, nem akarom, mivel nem is tehetem. Az „ünneprontás” mindösszesen egy csöndes kérdés: van-e ünnep? S ha igen: hol? Kiknek a szívében, emlékezetében, életvezetésében, erkölcsi krédójában, álmaiban, naponkénti hitvallásában, jövőt szépítő igyekezetében, a nemzet históriája iránti elkötelezettségében él 1956?
Szerkesztő barátom azzal az ötlettel állt elő, hogy képzeljem el 1956. október 23-nak százéves évfordulóját: hogyan ünnepel akkor majd a nemzet. Kedvvel engedtem a kísértésnek, de hamarosan be kellett látnom: képtelen vagyok túlnézni a mai napon, legyen az a nap ünnep vagy hétköznap. Minden ember úgy érzi, ha bevallja magának, ha nem, hogy az ő megélt ideje egyben a történelemnek a vége is, az ő idején és életén, azaz az ő életidején túl vagy semmi nincs, vagy ugyanaz lesz, ami ma van.
Különösen érvényes ez a mentalitás az olyasféle nyomorúságos sorsú-históriájú nemzet polgáraira, mint a magyar. Ahol is a mindig elviselhetetlennek érzett jelen mindig a múlt felé fordítja a tekintetet. S a boldog jövőt sem tudja másként elképzelni, mint a visszatért múltat.
A magyar utópiátlan nemzet, nem mer bízni a fantáziában, nincsenek mámoros álmai, csak emlékei. Jókai volt talán az egyetlen, aki a „boldog” – a kortársak által alig elviselhető – békeidőkben a jövőről mert képzelegni, ám ő még annak a nemzedéknek volt tagja, amely 1848 márciusában a világszabadságra hívó harsonaszót hallotta, minden nemzet és minden náció holnapjának boldog bizonyosságáét. Ha nem volnának forradalmak, az örök jelenben élő ember számára történelem sem volna. A lélek és az egzisztencia, a politika és a nemzeti közösség forradalmai kellenek ahhoz, hogy magát az időt érzékeljük. S az ünnepi megemlékezések lesznek majd azok a rítusok, amelyek egy közösség életrevalóságát, történelmi rendeltetését, összetartozását, tehát a közös túlélésbe, azaz a jövőbe vetett hitet erősítik évről évre.
Pár éve elkeveredtem egy éjszaka is nyitva tartó boltocskába valahol Mátyásföldön, zöldségesüzlet is, talponálló is, szikkadt szeletelt kenyér, fonnyadt alma, hűtött sör és hadrendbe állított „féldekások” tömege. Mátyásföld, mögöttünk a nemrég kiürített szovjet támaszpont, ma „56-osok szerény lakókörletei. Kérdem a boltost, mifélék az ide költözöttek, be-benéznek-e, hogyan viselkednek. „Uram – mondja -, ha meg nem sértem a szóval: ezek az emberiség söpredékei.” A „hősök”, a nemzet legutolsó nagy közös vállalkozásának még élő résztvevői és tanúi… Igen, negyedfél évszázad megtette a magáét. A huszonéves forradalmár vagy elesett, vagy külföldre kényszerült, vagy kivégezték, szülei elhaltak, nem volt, aki emlékezzen rá. Vagy kilökődött a társadalomból: börtön, állandó zaklatás, megfélemlítettség, elzárva iskolától és biztos megélhetéstől, sorsa tehát a garantált lumpenizálódás, mindazzal, ami ezzel együtt jár. Ha nem lett volna rendszerváltozás, az elesettek sírjait még a Kerepesi temetőben is beszántották volna, mint oly sok helyütt vidéken, csodaszámba megy, hogy megmaradtak a kivégzések dokumentumai, és áldottak legyenek azok az emigránsok, akik mertek emlékezni és akartak emlékeztetni.
Az örökösen múltban élő magyart az „56 utáni negyedfél évtized megfosztotta attól, még attól is, hogy emlékezni tudjon és akarjon. A régebbi múltat átírták, a közelmúltat letagadták. Mi lesz negyvenkilenc év múlva? Elég, ha tudomásul vesszük, hogy miként ünnepelünk ma. Ha elfordítjuk a tekintetünket, amint a pufajkás miniszterelnök és az utolsó pártállami rendőrminiszter együtt koszorúzza meg a kivégzett miniszterelnök szobrát a szoboralak lányával. Ha a kivégzett miniszterelnök unokája közös zsúron vesz részt a pártállami idők egyik hóhérának unokájával. Ha eme unoka férje térdre veti magát egy gyomorkavaró látványú emlékmű előtt, noha vagyonának minden fillérje, hatalmának minden morzsája, és – persze – aljasságának minden eleme onnan származik, onnan, „56. november 4-től. Mi lesz 2056-ban? Ma csak azt látjuk, hogy a kormánypárti frakcióban olyan muszkavezető is helyet kap, aki nyíltan lefasisztázza az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Ő nyíltan, társai alighanem boldogan hunyorítanak, „végre valaki megmondta”.
Ma a kormányzati hatalom egyik pártjának sem áll érdekében, hogy 1956 oda kerüljön a szívekben és a tankönyvekben és az utcatáblákon, ahova kellene. Egy az érdekük: a múltat végképp elfelejteni és elfelejtetni, hátha valakiknek még eszébe jutna rajtuk vagy apáikon vagy a pénzükön és a hatalmukon számon kérni azt, ami 1956 után történt.
S mi, a többiek? Mi évente egyszer azon kárálunk, hogy nem lehet ünnepelni, mert még mi sem tudjuk, hogy mit kell és kiket kell szavainkkal a sírból felemelni. 1956-ot mindig 1848-hoz mérjük, önkéntelenül egymáshoz hasonlítjuk a két forradalom emlékét is. De hol vannak a 20. század közepének „aradi” vértanúi, hol vannak a „vörössipkások”, hol van „Branyiszko”, hol van „Komárom” – „Négy nap dörgött az ágyu / Vizakna s Déva közt”, írta Petőfi, és fújjuk Erdélyben járva, s miért nem tudunk egyetlen sort sem Gérecz Attilától, 1956 költőmártírjától?
Évek óta külön ünnepel a nemzet és a hatalom. Ez rendjén való. Ferenc Józseftől vagy Haynau unokájától senki sem várta el, hogy megrendülten énekelje a himnuszt a Batthyány-mécses előtt, kedves Újépületük hűlt helyén. A hatalom akkor ünnepeljen, ha nemcsak a jelen, hanem – vállaltan – a nemzeti múlt és – tevőlegesen – a nemzeti jövő kormánya lesz. Addig pedig ki-ki emlékezzen, ahogy a szíve diktálja.
S ha a múltba nézünk, még reményteli esetekre is akadunk. 1848-49 abban a pillanatban magyar mitológiává vált, ahogy bevégződött. Ám a Rákóczi-szabadságharc? Bizony kellett vagy egy évszázad, amíg a köznyilvánosságba emelődhetett a nagyságos fejedelem emléke, addig csak a csöndes éjszakában szólt a távoli tárogató. Hát Dózsa? Hány évszázad ment el, amíg a Petőfi Sándorok és Eötvös Józsefek berendezték végleges helyüket az emlékezetben?
Ki-ki emlékezzék, ahogy a szíve súgja. Mert ha nincs is ünnep, kell hogy legyen.
Alexa Károly
