Bazsányi Sándor
Ha nem emberláger, akkor állatkert
Követési távolság
Agota Kristof: Az analfabéta. Önéletrajzi írások. Fordította és az utószót írta Petőcz András. Palatinus Kiadó, Budapest, 2007. 92 oldal, 1300 Ft
Ha el is fogadjuk Martin Heidegger költői képét – márpedig miért ne fogadnánk el, ha egyszer jól hangzik -, hogy a nyelv a Lét (Sein) háza, még akkor sem tagadhatjuk, hogy a létige (sein) mindig adott grammatikai alanya, vagyis a tér és idő keresztjére szegezett halandó számára – számunkra – a nyelv leginkább börtönnek tűnik, amelynek rácsos ablakán át ugyanakkor óriási távlat nyílik a létezés (a lenni-ség) pusztaságára. Az anyanyelv, a pusztaságtól minket szeretettel óvó anya által használt barlangnyelv otthonossága: látszat, a létezéshez való kedv előcsalogatásának életmentő, ámde átmeneti érvényű hazugsága. És ha valaki felnövekvő gyerekként vagy felnőttként nem érzékeli a nyelv által (is) képviselt otthontalanságot, azaz továbbra is ragaszkodik a (többek között) nyelvi otthonosság illúziójához, vagyis nem tekinti azt illúziónak, akkor az a valaki – örök gyermek. Vagy vak felnőtt. Vak a nyelv egyik leglényegesebb dimenziójára, és egyúttal saját ember voltának őrjítő, mivel önmagában, frontálisan tekintve tényleg minket elveszejtő igazságára. Arra, hogy – megint csak Heideggerrel szólva – az otthontalanság, az idegenség (Unheimischsein) nyelv által megnyilvánuló titkos (heimlich) tudása: szörnyű (unheimlich), maga az iszony (Unheimliche). Őrület, hogy egyesek ezt nem látják. De őrület az is, ha valaki (Oidipusz király, Hölderlin, Nietzsche, bármelyikünk…) látja.
Van, akinek azért érdemes Agota Kristof könyveit olvasni, hogy végre felnyíljon a szeme a nyelvi otthontalanság szörnyű titkára. És van, akinek meg azért, hogy a már felnyílt szemét ne vájja ki önkezével. Hogy az önmagában elviselhetetlen igazság – technikai, antropológiai és mentálhigiénés értelemben is részleges – ábrázolása révén mégiscsak elviselje azt. A nyelv tehát arra való, hogy elfedje önnön szörnyű titkát. Továbbá mindazt, ami ebből egyenesen következik. Többek között azt, hogy a nyelv legavatottabb mesterei is, végül is: analfabéták.
A 21 évesen, 1956-ban Svájcba emigráló Agota Kristof első francia nyelvű könyvének, A Nagy Füzetnek gyermek elbeszélői számára a 40-es évek határszéli városkájában világossá vált, hogy nem mindenki magyar, hogy nem mindenki beszéli az ő anyanyelvüket. (Persze a regény szövegéből nem tudhatjuk meg, hol vagyunk, de nem is fontos, hiszen úgyis otthon, és úgyis idegenként.) Minek jóvoltából még az anyjuk nyelvét beszélő személyek is előbb-utóbb mind idegenné válnak a szemükben. Nem is beszélve a saját szemük, saját testük, saját lényük, saját másikuk idegenségéről. Mely alapozó idegenségtapasztalat öröklődik és hatványozódik Kristof további regényeiben, a magyarul is olvasható Trilógia további két könyvében és a Tegnapban. Valamint jelen önéletrajzi művében is. (Kár, hogy az önéletrajzi könyvet kibocsátó Palatinus nem követte a megelőző Kristof-regények kiadói hagyományának alaki minimumát, a kemény borítót.) E művek nyelvi eszköztelensége, szokatlansága, idegensége végső soron a létezés pőre titkát képviseli. Ahogyan arról az értő fordító, Petőcz András is beszél könyvünk utószavában, aki (nem) mellesleg legutóbbi regényének is az Idegenek címet adta, s vélhetően nem véletlenül, nem függetlenül az általa magyarított Kristof-könyv világától. Egyébként a magyar nyelvű, azaz magyar nyelven analfabéta olvasó számára az eredeti és a fordított szöveg idegenségei között inkább csak fokozati különbség van (ami persze nem lényegtelen!), hiszen végső soron mindkettő a megalapozó idegenség, más szóval a nekünk idegen, általunk megszelídíthetetlen vad értelem egy-egy szilánkját, töredékét, egy-egy részleges (voltában is megrázó) aspektusát kínálja – a Walter Benjamin-féle radikális fordításpoétika jegyében.
Az analfabéta olvasójának (az analfabéta szerző analfabéta olvasójának) az a benyomása, hogy regényt olvas. Mint ahogyan Kristof korábbi könyveiről meg azt gondolhatta, hogy önéletrajzi jellegűek. Amennyire közel álltak azok írójuk feltételezhető személyéhez, annyira távol áll emez attól. (Agota Kristof tulajdonképpen számunkra örökre elveszett az írói mivolt, a szerzői funkció és az elbeszélői hangok Bermuda-háromszögében.) Ha a közelség és a távolság (más szóval a valóság és a fikció) csalóka mértékegységei szerint közelítünk ezekhez a könyvekhez, előbb-utóbb be kell látnunk, hogy az átfogó otthontalanság érvényében a mondatok gazdája számunkra – úgyis idegen marad, sorstalanságában, szenvtelenségében, távolságtartó bölcsességében. Nem véletlenül említi a fordító az Utószóban Kafkát, Camus-t és Beckettet. A camus-i közöny (vö. a Camus-regény magyar címével) az elkerülhetetlen idegenség (vö. a francia címmel) alaptapasztalatának egyenes következménye.
Az önéletrajzi elbeszélő analfabétizmusa, zsigerileg meghatározó idegensége mindenütt és mindenkor, még a legemberibbnek mondott helyzetekben is megnyilvánul, például az 56-os menekültek lausanne-i táborában: „Vasárnaponként a futballmeccs után a szurkolók odajönnek a kaszárnya kerítéséhez megnézni minket. Csokoládét és narancsot ajándékoznak nekünk, természetesen, de cigarettát is, sőt pénzt. Mindez most már nem koncentrációs táborra emlékeztet, hanem inkább állatkertre.” (45-46.) Az idézetben szereplő „természetesen” szó egyébként Kertész Imre Sorstalanságának egyik alapszava, vagyis a nem-természetes történet elmesélésének nyelvi-szemléleti garanciája.
Ha a létezés börtöne konkrétan nem koncentrációs tábor, akkor metaforikusan állatkert. Ha nem diktatúra, akkor menekülttábor. Ha nem határ menti szülőváros, akkor határon túli kisváros. Egyszóval: sivatag. Mint az első svájci munkahely, a gyár sivataga, ahol még a munkatársak kedvessége is csak az otthontalanság érzését fokozza: „A gyárban mindenki kedves velünk. Ránk mosolyognak, beszélnek hozzánk, de semmit se értünk. // Itt, ebben a pillanatban kezdődik a sivatag. A társadalmi és kulturális sivatag.” (48.) Mely sivár tér- és létélmény ugyanakkor mindig konkrét körülményekhez kötött. Kristof prózájának talán ez a legfőbb erénye: kérlelhetetlen, azaz fatális látásmódja alázattal mindig csak azt ábrázolja, ami éppen előtte van, ami éppen van. Ámde a szépirodalmi ábrázolás lenyűgöző minősége is csak az idegenség, az analfabetizmus (mondhatni a priori) keretfeltételei között érvényesülhet. Mert mi is áll a jócskán ironikus című Hogyan válhatunk íróvá? fejezetét követő zárófejezet, és egyúttal könyvünk címeként, a nemzetközi hírű, francia nyelven író, magyar származású Agota Kristof önéletrajzi munkájának borítóján: Az analfabéta.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 42. szám
