Október 23.
Ellenforradalmi lázadás, forradalom, felkelés, sajnálatos események: Oroszországban 1956 megítélése a belpolitikai hangulat alakulásával párhuzamosan változott. Míg a kilencvenes évek közepén a történészek között is túlsúlyban volt a szovjet beavatkozás elítélése, mára ezt a legjobb esetben is csak szükséges „kisebbik rossznak” tartják.
Harckocsik a Margit hídnál, 1956. október 25-én (Forrás: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára)
„A lelkünk mélyén mindannyian erkölcsi felelősséget érzünk ezekért az 1956-os eseményekért.”
„Nem hiszem, hogy a mai, modern Oroszország felelősséget viselne azokért a döntésekért, amelyeket 1992-ben Jelcin elnök az orosz vezetés nevében elítélt.”
A két egymásnak igencsak ellentmondó idézet ugyanattól az embertől származik. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyintól. Az orosz elnök mindkét mondata magyar politikusok előtt hangzott el az elmúlt években. Sorrendjük jól érzékelteti, hogy mindössze négy éven belül is miképp változott 1956 orosz értelmezése.
Sajnálatos események
„A történelmet a politikusok írják, gyakorta visszafelé is” – jegyzi meg lapunknak Andrej Vjelszkovszkij orosz történész, aki disszertációját az elmúlt két évtized moszkvai történelemfelfogásában bekövetkezett változások bemutatásának szánta. A munka a Prágai Tavasz mellett kiemelten foglalkozik 1956-tal is. A szovjet érában az akkori magyar terminológiának megfelelően az orosz történészek is az ellenforradalom meghatározást használták, noha gyakorta csak „ellenforradalmi lázadásnak” titulálva, ezzel is csökkentve 1956 jelentőségét. A Szovjetunió szétesése után, 1992-ben Borisz Jelcin Budapesten a Parlamentben nyilvánosan kért elnézést a szovjet beavatkozásért. Moszkvában lépése finoman szólva sem aratott osztatlan sikert, még az úgynevezett demokrata körökben is fölösleges gesztusnak tartották az akkori orosz elnök mea culpáját. A korral foglalkozó történészek körében azonban egyre gyakoribbá vált a forradalom kifejezés használata. Ekkor kerültek nyilvánosságra 1956-tal foglalkozó szovjet szamizdatok, fél évszázaddal ezelőtt született lakossági dolgozói tiltakozó levelek, dokumentumok a magyarokat támogató megmozdulásokról.
A kilencvenes évek közepére aztán általánossá vált a szovjet beavatkozás elítélése, hogy aztán a Szovjetunió utáni orosz nosztalgia, a birodalmi gondolkodásmód erősödésével párhuzamosan mára újra kisebbségbe kerüljön. Tipikus vélemény, hogy a „sajnálatos magyar ügyekbe” való beavatkozás „szükséges, kisebbik rossz” volt. Jellemző, hogy az orosz nyelvű wikipédiában 1956 mellett a semmitmondó „események” meghatározás szerepel.
A tavalyi ötvenedik évforduló alkalmával rendezett budapesti orosz-magyar 1956-os konferencián az orosz vendégek alig titkolt ellenszenvvel figyelték Nyikolaj Szvanyidzét, amikor a történész a magyar forradalomról beszélt. Tanulságos volt, amikor egy orosz rendező arról érdeklődött Gothár Pétertől, hogy Magyarországon mikor születik „objektív” film 1956-ról.
Magyar kelepce
Tavaly az orosz állami televízió Magyar kelepce címen mutatott be egy egész estés dokumentumfilmet. A film készítői az egykori KGB, a mai Szövetségi Biztonsági Szolgálat archívumára hivatkozva állították: a CIA – amellett, hogy a Szabad Európa Rádión keresztül felkelésre buzdította a magyarokat – a brit és a nyugatnémet hírszerző szervezetek, egykori náci tisztek segítségével ügynököket dobott át a határon, sőt „partizántáborokat” is létesített Magyarország északi részén. A filmben megszólal Alekszandr Gorjunov, az egykori szovjet-magyar katonai parancsnokság nyomozója, szerinte a „felkelés” eredményessége egy jól előkészített összeesküvést bizonyít. A dokumentumfilm állításait magyar történészek koholmánynak minősítették.
Hat évvel ezelőtt Jevgenyij Malasenko altábornagy már-már elítélően szólt a szovjet beavatkozásról. A főtiszt, aki 1956-ban a különleges hadtest irányítójaként a harmadik legmagasabb rangú szovjet katona volt Magyarországon, mára minden korszakkal kapcsolatos kommentártól tartózkodik, „csak a tényekre emlékezik”. „A kapott parancsot végrehajtottuk” – mondja, s a szovjet hadmozdulatokról részletesen beszámoló memoárjaira hivatkozik, melyek „politikai értékelése” szerint a beavatkozás a polgárháborútól mentette meg az országot.
Budapest rájuk égett
A későbbi KGB-főnök, Vlagyimir Krjucskov 1956-ban sajtóatasséként szolgált Budapesten. Az 1991-es puccs után éveket börtönben töltő, ma nyolcvan fölött járó férfi szerint Magyarországon ellenforradalom történt, és a szovjet beavatkozás a polgárháborútól mentette meg az országot. Krjucskov a mai orosz média egyik kedvence, a Magyar kelepce című film is hosszan idézi, főleg Nagy Imre állítólagos NKVD-s múltjával kapcsolatban.
Lapunknak a következőket mondta: „Rettenetes volt, ami akkor a városban történt, az utcákon lőttek, a követséget is szovjet tankoknak kellett védenie, október végén csak éjszaka tudtunk találkozni magyar barátainkkal.” Elbeszélése szerint a követség épületét is érte lövés, a későbbi pártfőtitkár Jurij Andropov is alig menekült meg. Krjucskov szerint egyébként az „események a magyarok hibái” miatt fajultak el, „a magyar katonai és politikai vezetés végig alábecsülte a helyzetet”, később pedig pánikba esett, és „tőlünk várta, hogy mindent rendbe hozzunk”. Leonyid Mlecsin történész-újságíró szerint persze Krjucskov akkori főnöke, Andropov is jócskán ludas volt abban, hogy Moszkvában az utolsó pillanatig sem kezelték „kellő súllyal a magyar eseményeket”.
„Andropov a keményvonalasokkal tartott kapcsolatot, az ő véleményüket jelentette a Kremlnek. Ők meg a problémát a Politikai Bizottságba férkőzött jobboldaliakban és nem a tragikus gazdasági és politikai helyzetben látták” – meséli a közelmúltban napvilágra került külügyi dokumentumokra hivatkozva Mlecsin. Aztán Andropov már kénytelen volt a „magyar barátok kérésére” katonai beavatkozást kérni, ezt azonban a magyarországi szovjet parancsnokság visszautasította, csak a közvetlen moszkvai parancs után lépett.
Vlagyimir Krjucskov nem tagadja, 1956 meghatározó szerepet gyakorolt életére, de ma is meggyőződése, hogy akkor „helyesen cselekedtek, nem volt más választás.” Mlecsin szerint az 1956 szovjet megismétlődésétől való félelem vezette Krjucskovot, amikor a Szovjetunió megszűnése előtt támogatta a hadsereg bevetését Tbilisziben és Vliniusban. Ma már – avagy a titkosított források miatt inkább még – nehéz megmondani, hogy miképp befolyásolta Andropov rövid párfőtitkárságának döntéseit 1956. Magánéletére azonban vitathatatlanul rányomták bélyegüket a magyar emlékek, Mlecsin szerint Andropov felesége mély depresszióba süllyedt a világtól elzárt nagykövetségen, a majdani főtitkár zárkózottsága is ide vezethető vissza.
Máté T. Gyula
