NOL * Papp Gábor * 2007. október 21.
Grendel Lajos szlovákiai magyar író, s korántsem mellesleg magyarként a Szlovák Írószövetség korábbi elnöke írta le az alábbi sorokat:
„Szlovák évfolyamtársam azt találta mondani egyszer, hogy ha ő magyar lenne, kiugorna az ablakon. Kérdésemre, hogy ugyan miért tenne ilyen ostobaságot, előbb hímezett-hámozott, majd a végén azzal rukkolt ki, hogy magyarnak lenni borzalmas dolog lehet. Hirtelen haragom csillapodván, beláttam, hogy igaza van. Magyarnak lenni borzalmas dolog, legalább annyira kétségbeejtő állapot, mint csehnek, szlováknak, románnak, németnek, zsidónak, orosznak vagy cigánynak lenni, nem beszélve az észtekről, lettekről, litvánokról, s akkor a csecsenekről vagy az azerbajdzsáni örmény enklávéról nem is szóltam.
Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha szlovák lennék? Ha szlovák lennék, nem tudnám megbocsátani a magyaroknak és a cseheknek, hogy a történelem során csupán 1993-ban sikerült először saját államot alapítani úgy, hogy azt nem egy idegen nagyhatalom kegyéből kaptam. Ha cseh lennék, rettegnék a hárommillió német és leszármazottainak bosszújától, akiket apáim és nagyapáim undorító atrocitások kíséretében elűztek a szülőföldjükről. Ha lengyel lennék, nem tudnám elfelejteni, hogy két hatalmas szomszéd, az oroszok és a németek többször is felosztották egymás között a hazámat, mint valami ementáli sajtot. Ha zsidó lennék, meg tudnám-e valaha is bocsátani, hogy német vezénylettel elgázosították hozzátartozóim, rokonaim vagy barátaim nagy részét?”
A fenti sorok több mint tíz évvel ezelőtt íródtak. Az említett nemzeteknek egy teljességgel más történelmi korszakában. A szuverén nemzetállami lét korszakában, azaz az unió – a latin szó jelentése: egyesülés, szövetség – előtti időkben. És itt van a bökkenő. Kelet- és Közép-Európa népeinek túlnyomó többsége 2004-ben és 2007-ben önként és dalolva ment bele az Európai Egyesülésbe, amikor politikai osztálya és népességének jelentős része távolabb volt – és ma még messzebb van – a megbocsátástól, mint a rendszerváltást megelőző évtizedekben.
Magyarország és Szlovákia között fölöttébb feszült a viszony, amellyel már az Európai Parlamentben is foglalkoznak, osztrák békítők is próbálkoznak valamiféle párbeszéd elindításával. Ugyanis korántsem egymással marakodó kis- és középállamok viszályáról van szó. Sokkal többről. A kérdés az: vajon meddig lehet a brüsszeli szőnyeg alá söpörni, hogy az új tagállamok uralkodó történelemszemlélete és szomszédsági viszonyai az egyesülés vagy szövetség, azaz az Európai Unió egyik legfontosabb alapelvét, a szolidaritást rúgja le a közös építményről, s az uniós joganyagot is kikezdi?
Amióta csak valóban komollyá vált az unió keleti kibővítése, tart a piszok elfedése. Egy ideig úgy tűnt, hogy Németország ugyan belenyugszik az elüldözöttek anyagi kárpótlásának elmaradásába, viszont a dekrétumok látványos visszavonásához köti a Cseh Köztársaság uniós tagságát. Az eredmény? Klaus elnök és a prágai politikai pártok együttese állt ki látványosan a hatvan évvel azelőtti borzadály mellett, mire Berlin szép csendben visszavonult. A látványosságból annyi maradt, hogy Edmund Stoiber bajor miniszterelnök és kancellárjelölt 14 éves hivatali ideje alatt nem volt hajlandó kezet fogni cseh politikussal s ellátogatni a szomszédos országba.
A múltról van szó? Az Elbától Keletre jobbára arról. Például arról – a Beneš-dekrétumoknál maradva -, hogy a magyarság számára elfoghatatlan az őt ért megaláztatás és meghurcoltatás elítélésének elmaradása, az akkori brutális jogsértést 2007-ben megerősítő pozsonyi honatya számára pedig megemészthetetlen, hogy szülője-nagyszülője immár az ötödik állampolgárságot mondhatja magáénak: kétszer volt magyar, ugyanannyiszor csehszlovák, mire szlovák lehetett…
De vajon Brüsszelből nézve is a múltról van-e szó? Attól tartok, a jövőről, de mindenképpen a jövőről is. Ugyanis a múlthoz való viszonyban kiáltó a különbség Nyugat és Kelet között. Nyugaton megtörtént, bevégeztetett a nemzetek közötti megbékélés. Ott a megbocsátás azt jelenti, hogy az egykori ősellenségek utódai nem a nagyapák és dédszülők sérelmeire, a lövészárkokra és egymás ellen fordított gyilkos fegyvereikre emlékeztetik egymást, hogy Nyugaton a történelem már fél évszázada elhagyta a politika terrénumát. Keleten ez másképpen, majdhogynem az ellenkezőképpen van: itt igen gyakori, hogy a politikai pártok identitásában – a legnagyobbakéban szinte kivétel nélkül – dominál a múlthoz való viszony, a történelmi jelképek és a politika összekapcsolása.
Ne legyenek illúzióink. A kelet- és közép-európai országok politikai osztályai nemcsak hogy nem képesek, de nem is hajlandók föladni a történelmi kártyajátékot, ami Nyugaton a politikában már régóta tiltott szerencsejáték. E tekintetben két unió van Európában.
A szerző újságíró
