Két éve avatták föl Budán az engedély nélkül felállított turulszobrot. És éppen egy éve maradt el Veszprémben az engedéllyel épített 56-os emlékmű avatása, mivel a frissen választott jobboldali testület a polgármester javaslatával visszavonta a jogerős döntést. A két szobor azóta a jobboldali politikusok és táboruk eszközévé vált.
A turulszobrot védelmezők általában árpádsávos zászlókkal vonulnak fel Fotó: Demecs Zsolt Több ezren gyűltek össze 2005. október 22-én Budán, az Istenhegyi és a Böszörményi út sarkán. Az esős szélben lobogtak a többségükben árpádsávos zászlók. A tömeg úgy tekintett a hat méter magas talapzatra állított, négy méternél szélesebbre tárt szárnyú madárra, mint a honfoglaló magyar ősök hitvilágából megérkezett védőszentre. A mámor és a győzelem mosolya jelent meg az arcokon, s beléjük vegyült nem kevés gyűlölet is. Azt sem hallgatták el, hogy az esemény politikai üzenet, sőt erőpróba.
Emese álma és Rákosi hordái
Mitnyán György, a XII. kerület akkori polgármestere még 2005. március 30-án kért építési engedélyt a szobor felállítására. A Fővárosi Közgyűlés áprilisban nem járult hozzá, és az augusztusi építési engedély is mindössze parképítésre és térrendezésre szólt. Ezek után az avatás előtt egy nappal törvényszerűen érkezett a hír a Fővárosi Közigazgatási Hivatal építésfelügyeleti osztályától, hogy a tervezett szoboravatás jogsértő, és vele szemben minden törvényes eszközt igénybe fognak venni. Vagyis a szobor nem maradhat a helyén – vált világossá Forgács Imre hivatalvezető közleményéből.
Ezzel egy időben aláírásgyűjtésbe kezdtek a kerületi szocialisták a szobor felállítása ellen. Hozzájuk csatlakoztak Ungár Klára és liberális társai, akik szerint a turulmadár náci jelkép, és félő, hogy később az emlékmű parkja neonácik találkozóhelyévé változhat. Azonnal reagált a Jobbik Magyarországért Mozgalom. Nagy Ervin választmányi elnök a szocialistákat kiüresedett, magyartalan erőnek, Ungár Klárát pedig – nemes egyszerűséggel – homoszexuális botránypolitizálónak minősítette.
Ilyen előzmények után következett az avatás, ahol sokan – közöttük például Lányi Zsolt volt kisgazda képviselő – együtt énekelték a rézfúvósok által játszott, második világháborús katonaindulókat. Néhányan megpróbáltak történelmi okoskodással ideológiát köríteni az indulatokhoz. Emeséről, Álmos vezér héjamadártól álmában teherbe esett anyjáról meséltek, miközben tudni sem akartak a nyilasok és a turul kapcsolatáról. Sőt föltették a kérdést, ha ez a madár annyira náci, mit keres a mai Nemzetbiztonsági Hivatal címerében?
Az aktuálpolitikai üzenetet a Történelmi Igazságtételi Bizottság elnöke mondta ki. Regéczy-Nagy László nagyon gyorsan eljutott Rákosi Mátyástól a hódító ázsiai hordákon keresztül a vörös mundért napjainkban is védő, hazátlan, nemzetáruló, magyartalan magyarokig. Velük szemben gyülekeznek a turulmadár alatt az identitásukat valóban őrző, igazi magyarok.
Most akkor van engedély vagy nincs? Marad a szobor vagy nem? Lebontják vagy nem? – töpreng a tömeg, amely nem akarja tudomásul venni a közgyűlés határozatát, ami szerint a szobor nem állítható föl. „Szervezkedjük! Szervezkedjünk!” – biztatják egymást, amikor elterjed a hír, hogy a tévében fél órával azelőtt bejelentették: a szobrot le kell bontani.
A torz csőállvány
„Minek ide ez a rozsdásodó lemez, ez bádogförmedvény?” – csap a mondandója közepébe Veszprémben, a Színházkertben felállított 56-os emlékmű ellen tiltakozó lakossági fórum egyik résztvevője. És ömlik belőle a gyalázkodás. Süllyedő, rohadó csónak, zavaros, barkácsolt tákolmány, a forradalom eszméjét megcsúfoló, torz csőállvány – sorakoznak innen is, onnan is az egymásra replikázó jelzők, minősítések.
Talán ha ketten veszik a bátorságot, hogy kiálljanak a Rajk László által tervezett emlékmű mellett, amelyet éppen egy esztendeje, a forradalom ötvenedik évfordulóján terveztek felavatni. Csakhogy az ünnepség előtt megválasztott új, immár fideszes többségű testületet megszavaztatta a Védegylet által támogatott és Fidesz-színekben győztes Debreczenyi János polgármester, s eszerint a szobor nem állítható föl. Indoklást is találtak a döntésükhöz. Mert igaz ugyan, hogy az emlékmű felállításához minden szükséges jogi, törvényességi lépést betartottak korábban, ám az elkészült mű nem felel meg a terveknek. Tehát nem maradhat a helyén.
Nem mondta ki a határozat, de mindenki tudta, hogy politikai attak indult. Az új, jobboldali többségű testületnek nem volt ínyére, hogy a szobor alkotója az egykori SZDSZ-alapító, volt liberális parlamenti képviselő. Azzal már senki sem foglalkozott, hogy döntésüket Rajk László mártírhalált halt édesapja 1956. október 6-i újratemetésének fél évszázados évfordulóján hozták. Ha ezt kimondják, beismerik, amit mind a történészek, mind a történelmi tudat a forradalom érlelődésének tart.
A kívülálló francia Liberation újság 2007. augusztus 10-i számban Florence La Bruyere tömören fogalmaz: „Tizennyolc évvel a kommunizmus bukása után az 57 éves Rajknak olyan piszkálódással kellett szembesülni, amely sajnálatosan emlékeztet a régi módszerekre.” A szerző felidézi, hogy éppen az 56-ot leverő és azt eltagadó Kádár idejében Rajk szamizdat szerkesztőként és terjesztőként nem publikálhatott a saját neve alatt, és a rendőrség is gyakran előállította. Ezek után kitér az alkotó művészi kvalitásaira. Idézi Európa egyik legjelentősebb építészorgánumát, a Londonban megjelenő Blueprint magazint, amelyben Rajkot „Európa egyik legkreatívabb építészének” nevezik. Hogy a döntés mögött kizárólag politikai szándék áll, bizonyítani látszik – jegyzi meg a francia újság -, hogy Rajk emlékműve helyett a jobboldali kötődéséről ismert szobrászművésztől, Melocco Miklóstól kívánnak egy másik emlékművet rendelni.
Jog és sértés
És most itt állunk egy nappal a forradalom évfordulója előtt. A budai és a veszprémi eseményeket is a jobboldalon felhorgadt és eluralkodott, dühödt indulat motiválta. Demokratikus érzékenységű, jogtisztelő, az emberi méltóságra figyelő, értékelvű, tiszta erkölcsű történelmi és politikai megfontolást egyik emlékmű környékén hangoskodók táborában sem tapasztalunk – azóta sem.
És mit tettek a hivatalok? A Budavári Önkormányzat jegyzőjének 2006 májusában hozott határozata értelmében nem adható ki a turulszobor fennmaradási engedélye. Ennek nyomán még tavaly augusztusban megszületett a jogerős bontási határozat, aminek azóta sem tettek eleget, holott már régen letelt az erre engedélyezett harminc nap. Bő egy hónappal ezelőtt Pokorni Zoltán, a XII. kerület új polgármestere azt javasolta, hogy maradjon a turul katonai emlékmű, és készüljön egy másik szobor, ami a kerület polgári áldozatai előtt tiszteleg majd. S megjegyezte, „elgondolkoztató, hogy a politika beleavatkozik az emlékmű építésébe”.
Nem tudni, Veszprémben ismerik-e Pokorni Zoltán látszólag (!) elfogulatlan kijelentését, de Debreczenyi János polgármester kitart a lakossági fórumon beígért népszavazás mellett. Augusztusban már le akarták bontani az emlékművet, de elhalasztottak, hiszen rájöttek, jogsértést követtek volna el. Ezzel egy időben több Kossuth-díjas művész emelte föl a szavát a politikai attak ellen. Veszprémben a polgármester köti magát az elhatározásához: Rajk emlékművének mennie kell a Színházkertből. Hogy a városból is? – nos, ez még nem dőlt el. Rajk László többször megerősítette, hogy kész minden megoldásra. Beleegyezik, hogy az alkotását a város másik pontján állítsák föl. Egyelőre a hivatal erre még nem adott konkrét javaslatot.
Szendrei Lőrinc
Elesettek Völgye
Madridtól északra, közel a királyi El Escorialhoz van az Elesettek Völgye. Itt, egy hatalmas, sziklába vájt katedrálisban található a polgárháború emlékműve. Egymás mellett nyugszanak az egykori köztársaságiak és falangisták. Így is lehet. Ahogy egy mai magyar tábornoktól tanultam: az elesett katona már nem ellenség.
