A szép emlékezetű hetvenes-nyolcvanas években a művelt nagyvilágot egy elmélet uralta, amelyet – a kanonizált akadémiai tudásanyag részét képezvén – aligha illett kétségbe vonni: az ún. szekularizációelmélet, amely a vallások eljelentéktelenedésének elkerülhetetlenségét mondta ki. Az elmélet a világ deszakralizációjáról szólt, miszerint a gondolkodás és a technika gyorsuló fejlődése a vallások társadalmi jelentőségének fokozatos csökkenéséhez vezet.
A modernitás mítoszában ringatózók aligha számoltak azzal, hogy minden „racionálisnak” tűnő előrejelzéssel ellentétben a pusztulásra ítélt nacionalizmus, a vallásosság és a fundamentalizmus új életre kel, s a nyolcvanas évek második felétől meghatározó módon lesz jelen modern világunkban, hogy aztán – akár tetszik, akár nem – napjaink világának szerves részét képezze. Az összetett és bonyolult okok közül most csak hármat említek.
Elsőként azt, hogy a kétpólusú világrend idején az egyes országok az egyik vagy másik politikai tömbhöz való tartozásukkal identifikálták önmagukat. Ám a szovjet tömb megszűntével az országok önazonosságát részben a nemzeti, részben a civilizatorikus attitűd, s ez utóbbi esetében a vonatkozó civilizációt leginkább meghatározó vallási jelleg szabta meg, mintegy vallási-civilizatorikus törésvonalak mentén rajzolva újra a világ geopolitikai térképét. De a felerősödő migrációs és globalizációs tendenciák következtében nemcsak a külső, hanem a belső törésvonalak is kirajzolódtak: eleddig egymástól távoli vallások és civilizációs magatartásformák kerültek közvetlen közelségbe, s lettek a politikai és kulturális érintkezéseknek és kihívásoknak a közvetlen hordozói. Végezetül a világi demokrácia eszméjének ilyen-olyan okokból történő kiüresedése a vallási alapú politikai ideológiák és eszmék felerősödését, s az önmaga szuverenitását „odaföntről” legitimálni szándékozó hatalmi és jogalkotói mechanizmusok létrejöttét vonta maga után.
A politika, miként az egyes ember, a vallásban biztos igazodási pontot keres, amelyhez minden erőfeszítés nélkül hozzáigazíthatja nézeteit és értékrendjét. Olyat, amely kényelmesen eligazít abban, ki az idegen és ki nem, ki az, aki elfogadható (tolerálható) és ki nem, továbbá megszabja a másokhoz való viszony politikai és jogi kereteit.
A lelkek piaca egyszeriben felélénkült. Az iszlám minden kontinensre kiterjedő térhódítása, az észak-amerikai neoprotestáns tanok európai és dél-amerikai terjedése, a II. János Pál pápasága alatt meghirdetett új evangelizáció, a fokozatosan felerősödő fundamentalista áramlatok, a hívektől elidegenedő, túlbürokratizált nagyegyházakkal szemben létrejövő kisegyházak, valamint a legkülönfélébb megváltói reményekkel kecsegtető, s a mindennapi gondokra azonnali megoldásokat kínáló tanítások terjedésével nagy lett a választék. A vallási alapú háborúk és a vallási terrorizmus, a (túl)mediatizált vallási vezetők, továbbá a művészetek és a show-biznisz határán született és óriási érdeklődést kiváltó produkciók (bibliai tárgyú filmek és musicalek, vallási tematikára építő, a fikció és a non-fiction posztmodern szimbiózisának regényáradata stb.) csak fokozták az érdeklődést, miközben a túltermelési dömping visszaélt az alultájékozott befogadói magatartással.
Ennek az alultájékozottságnak persze több oka volt. A szocialista világrendszer évtizedeken át hol tiltó, hol óvatosan tűrő, ám az ismeretek terjesztésében aligha érdekelt oktatás- és kultúrpolitikája éppen úgy, mint a nyugati társadalmaknak a vallási attitűdöt részben, ám az egyházi-felekezeti kötődést egyre határozottabban elutasító vagy azzal egyenesen szembekerülő magatartása, valamint a vallási szokásokat csak folklorisztikus hagyományként számon tartó hozzáállása (keresztelés, templomi esküvő, egyházi temetés stb.) egyaránt a szűkülő ismeretek magyarázatául szolgálhat.
Az egymással is éles konkurencia- és presztízsharcot vívó, a lelkek elnyeréséért csatába szálló, a társadalmi befolyásukat növelni kívánó, s a politikai szerepvállalásukat is nyíltan felvállaló egyházak, valamint a napi híranyagok élére kerülő vallási vonatkozású tudósítások ismereteket és tájékozódási pontokat kívánnak. Az persze rejtély, hogy Magyarországon a világnézetileg semleges állami oktatási rendszer miért nem tartja szükségesnek egy világi jellegű vallástörténeti tantárgy bevezetését (sokak számára ezt pótolja a felekezeti elkötelezettségű hittan), s a hazai világi egyetemeken miért nincs (vagy csak alig) olyan szakképzés, ahonnan a jövő vallástudománnyal foglalkozó szakemberei, szociológusai, szakújságírói, szakpolitikusai és a különböző civilizációk közötti érintkezések és dialógusok „szakdiplomatái” stb. kerülhetnének ki.
Mindenesetre nagy az ázsiója idehaza és külföldön egyaránt a világ vallásaival foglalkozó, összefoglaló igényű kiadványoknak. Az illúzió, hogy egy-egy ilyen munka kézhezvételét követően a világ vallásai áttekinthetőkké és értelmezhetőkké válnak, úgyszólván töretlen. A kiadók pedig üzleti szempontoktól vezérelve ontják a különböző színes és „szagos”, képekkel teli, nagyalakú könyveket, tessék, csak tessék, mindent a kedves vásárló igényei szerint.
Addig még nincs is probléma, amíg a többnyire borsos árú könyvvel megajándékozzuk fogorvosunkat vagy nőgyógyászunkat, akinek a könyvespolcán a mű azt hivatott kifejezésre juttatni, hogy tulajdonosa művelt, a szűken vett szakmáján túllátó ember. Ám amint kézbe vesszük – ahogy e sorok írója a vonatkozó hazai könyvpiac legújabb termékét: Monika és Udo Tworuschka: A vallások világa, Helikon Kiadó, 2007. -, azon nyomban komoly kételyek merülnek fel.
Nehéz persze egzakt módon mérni, hogy a nem szakembereknek íródott munka vajon mennyire olvasmányos egy szakmán kívüli számára. Ám a terjedelmi okokból meglehetősen szűkre szabott, az érthetőséget sokszor veszélyeztető fejezetek, s máskor a tudálékosnak ható adathalmazok nem éppen a kívülálló barátságos megszelídítését szolgálja, sokkal inkább a szemhéjak mielőbbi lecsukódásának fiziológiai folyamatát.
A vizuális többletinformáció okán gazdag képanyagot tartalmazó kötet esetén nehezen érthető, hogy a képek egy része miért amolyan alibi kép, s minek tulajdonítható a képszerkesztő komfortközhelyessége? Hiszen milyen szellemi pluszt hordoz egy fotó a sokat látott római Szent Péter-bazilikáról, a Siratófalról, avagy a Sziklatemplomról? Ezeket hasznosabb lett volna eddig még nem (vagy alig) publikált fotókkal felcserélni.
Az pedig egyenesen érthetetlen, hogy a kiadó számára feltehetően nagy költségvonzattal járó kötet megjelentetésekor miért nem jutott pénz szaklektorra, s miért nem szempont, hogy az ismeretterjesztő könyv ne tartalmazzon súlyos tévedéseket és elfogadhatatlan állításokat. Ezekből illusztrációként három jellegzetes példát említek, megmaradva szűkebben vett szakmai területemnél, a zsidósággal foglalkozó fejezeténél.
1. „…az Ábrahámnak és fiának Jehovával, az egyetlen istennel kötött szövetsége” mondat egy elterjedt, de hamis istennevet említ, tudniillik Jehovát. Ilyen nevű Istenről nem tud a zsidóság, minthogy ez a név a kimondhatatlan nevű Isten (JHVH, kiejtve Jahve) hibás olvasatából (az adonáj szó magánhangzóinak téves kiegészítéséből) származott.
2. A magén Dávid (Dávid pajzsa) hatágú csillag említésekor tudni kellett volna, hogy ez a jelkép nem zsidó eredetű, s a hexagrammának komoly hagyománya van a zsidóságon kívül, amint ez Gershom Scholem magyarul is megjelent munkájában (Dávid pajzsa: egy jelkép története) olvasható.
3. A zsidók üldözésének és a velük kapcsolatos masszív előítéleteknek a sok évszázados története aligha válik érthetővé, ha szemérmesen nincs szó a korai századok teológiai megalapozottságú keresztény antijudaizmusáról.
S végezetül: a muszlim világ sajtójának jól ismert manipulatív propagandafogása, az egyszerű arab ember fölé tornyosuló, állig fölfegyverzett, gyűlölettől eltorzult tekintetű izraeli katona fotója az egyoldalú és elfogult Izrael-ellenességet hivatott terjeszteni és gerjeszteni. Nehezen érthető hát, hogy mi keresnivalója van egy ilyen kiadványban.
Mert korántsem mindegy, hogy minek a népszerűsítésére vállalkozik egy népszerűsítő munka. Legalább itt férjen meg békében egymással buddhizmus és hinduizmus, zsidóság, kereszténység és iszlám. A többit a politika – sajnos – úgyis elrontja, kár ebbe a könyv kiadójának besegítenie.
Gábor György
