Népszabadság * Szász Balázs * 2007. október 20.
Orvlövészek elől menedéket kereső szarajevóiak 1995. június 7-én
Kép: Reuters – Chris Helgren– Izvolite – tessék, mondja Valida, és előzékenyen mutat felfelé a lépcsőn. Tökéletesen beszél angolul, de ehhez a bosnyák szóhoz ragaszkodik. Körbemutat a Szarajevó régi városnegyedében található kis, ötszobás vendégházukban, végig figyelve arra, nehogy beüssem a fejem egy alacsony mennyezetben vagy megbotoljak egy küszöbben.
Utána lemegyünk az étkezőbe és – mi sem természetesebb – megkínál kávéval, teával. Gigi, a dalmata lehemperedik a fotelba, és onnan néz ránk. Ő volt az, aki először köszöntött, mikor beléptem, és érződik, hogy a kutya és a ház lelke elválaszthatatlanok. A régi városnegyedben sétálva találtam rá a takaros vendégházra, a Halvatra és a biztató külső, no meg a lelkes dalmata kutya miatt döntöttem úgy, betérek.
Valida elmondja, mi mennyibe kerül, milyen szolgáltatásokkal tudnak a vendégeik kedvében járni, és miből áll a reggeli.
Amíg Valida beszél, van időm rendesen körbetekinteni az otthonos étkezőben. Nagy, barátságos kanapé, Cigi rajta, kitűnő angol nyelvű könyvek a kis könyvtárban, kétméteres Szarajevó-térkép a falon a látnivalókkal, fölötte a logó: „Otthon, távol az otthontól”. Valóban: a szobák ízléses és barátságos berendezése, a falakon függő, kiváló minőségű grafikák („..egy barátunk csinálta, látod, 1980-ban. Ma a színház jelmeztervezője” – mondja Valida) no és a lány-asszony és férje, Muno figyelmessége mind ezt sugallják. Utoljára a hátam mögött levő képeket nézem meg – egy grafika Gigiről és egy különleges hangulatú, erős fotó, amelyen a kutya egy szétrobbantott szobában áll valami magas törmeléken, és úgy ömlik be a fény mögüle, mint egy igazi hős mögül. Gyönyörű kép.
Valida viszatér és látja, hogy a képet nézem. – Hm, igen. Ő Gigi. A szobánkban áll a homokzsákokon – mondja és rögtön elmerülünk a háborúban. Nem terveztem, nem ezért jöttem, de a város múltját letagadni sem lehet. A háború Szarajevóban nem evidencia, a hely már nem erről szól. Mégis, a legváratlanabb pillanatokban – egy játszótér mellett, egy iskola falán, fa árnyékában – elő-előbukkan a múlt is. És ez rendben van így.
– Time out! – kiabálja az egyik gyerek a kosárlabdapálya mellett, de ahogy elhaladok mellettük, réztáblákra leszek figyelmes az iskola falán. Ivan Begovics, 1979-1995. Milan Ramics, 1977-1994 és így tovább; az iskola tanulói. Time out.
Szarajevó évszázadokon át a legtoleránsabb város volt egész Európában, az etnikai keveredések, a különféle vallások révén itt nem jelentett akkora különbséget a más vallás vagy étkezési mód vagy viselet. A török uralom alatt, a XV. században még az is előfordult itt, amit az Oszmán Birodalom sehol máshol nem tapasztalt – annyian akartak áttérni a muzulmán vallásra, hogy a helyi bég megálljt parancsolt, hiszen másodrangú népesség, alattvaló is kellett a rendes működéshez. Napóleon ideje alatt ez a város volt az egyedüli, mely befogadta a spanyol földekről elűzött szefárd zsidókat, akik egy külön városrészben telepedhettek le. Ekkor a városban kiegyensúlyozott volt a vallási összetétel, harmadrészt muzulmán, harmadrészt ortodox és katolikus vallású népességgel. Mi történt hát?
Ötven méterre az iskolától egy híd mellett lábnyom a betonban – itt állt Gavrilo Princip, mikor a halálos lövéseket leadta az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökös párjára, Ferenc Ferdinándra és feleségére, Zsófiára.
A XIX. században kialakult egyensúlyba köpött bele az Osztrák-Magyar Monarchia, mely Bosznia elfoglalása után az oszd meg és uralkodj elve alapján az ortodoxokat háttérbe szorította, és a másik két vallási közösségre támaszkodva szilárdította meg hatalmát. És ekkor jött egy csoport, a Fiatal Bosznia nevű szervezet hét tagja, akik a városba látogató trónörökös ellen merénylettel akarták a világgal megismertetni céljukat: a délszláv államok függetlenségéért vívott harcot… 1914. június 28-án többen próbálkoztak a herceg megölésével, közülük egyiküknek sikerült. Ez volt a szikra, mely felrobbantotta az európai puskaporos hordót és megkezdődött az első világháború.
A város csodás, lenyűgözően szép és hűvös. Ez az első hűvös nap – ma reggel a pulóver és dzseki is előkerült, és ahogy a régi Bascsarsija negyedben sétáltam, egy holland hölgyet hallottam egy boltból – Winter is coming, hey? – mondta az eladónak. Jön a tél.
Az ostrom alatt a telek voltak a legkeményebbek. 1992 őszén a szerbekből álló csapatok körbevették a várost és az azt övező hegyekben állomásoztak. Ekkor kezdődött meg az újkor történelmének leghosszabb és egyik legkegyetlenebb ostroma, mely 1000 napja alatt több mint tizenkétezer életet követelt, és ötvenhatezer sebesültet – vagyis minden negyedik szarajevói vérét ontotta. Szabad lövés volt, ami azt jelentette, hogy bárkit megláttak a szerb mesterlövészek távcsöveiken át, gyereket, asszonyt, lőttek. Ami a város áldása volt – mesés fekvése, ahogy a hegyek szinte ráhajolnak a városra, az most a láthatatlan veszély forrása lett. Főleg segélykonvojokat, mentőautókat és nyilvános kutakat, áramszolgáltatókat céloztak meg. Fejenként 3000 kiló vasat lőttek a városra, napi átlagban 330 rakétát. Az élet úgy-ahogy ment tovább. Az egykor ligetes főváros fáit kivágták tüzelőnek, a legkisebb golyók elől védett területeken veteményest alakítottak ki vagy temetőt. Csak a fedetlen terek-kereszteződések előtt állt meg mindig egy pillanatra. Az emberek ekkor, alig egy másodpercre megálltak, levegőt vettek, majd nekiiramodtak. Egy könyvben ilyen fotókra bukkanok – az emberek sorra csak futnak.
– Nemzetközi jog, igazság – mindezek nem számítottak – meséli az egyik helybeli. Éppen egy szép, vörös folt mellett haladunk el a járdán – körülötte fröccsenések, szintén pirosban. – Ezek a szarajevói rózsák – mondja. – Mindet egy becsapódott rakéta helyére öntötték… de csak oda, ahol különösen sok életet követelt a becsapódás.
Egy szarajevói iskola fala: az elhunyt diákokra emlékeztető réztáblák
Kép: Szász Balázs Amíg Valida a háborúról beszél, addig többször is szembesülök vele, milyen mélyen fekszenek bennünk az előítéletek, milyen szűrökön át látjuk a világot: … hogy lehet, hogy egy muzulmán nő ilyen felszabadult? Hogy lehet az, hogy itt, ilyen kulturált emberek között háború volt… hiszen pont olyanok, mint én? – kérdezem magamtól. – Nem más a házaik elrendezése, ők is az IKEA-ban vásárolnak és úgy öltözködnek ahogy én.
A képet nézzük Gigiről.
– És kilőtték a falat? – kérdem.
– Nem, nem. Egy exkluzív étteremben laktunk, amelynek csupa üveg volt a homlokzata. Ilyen hatalmas, mint egy fal. Úgy hívták, Meridián. A tulajdonosok gazdagok voltak, így elmenekültek a háború elől. Mi viszont itt maradtunk, kibéreltük és csináltunk belőle egy vendégházat étteremmel.
A szarajevói Holiday Inn legendássá vált az ostrom alatt, ez a város közepén emelkedő, tízemeletes torony volt a béke egyetlen szigete a völgyben. Újságírók, fotósok, diplomaták mind itt laktak, a szerb hadsereg pedig mindenre és mindenkire lőtt, csak egyre nem, a Holiday Innre. Azok a tudósítók azonban, akik a dolgok sűrűjében szerettek volna lenni, a Meridiánban laktak – így ez lett az underground Holiday Inn. – Sok híres külföldi fotós és újságíró lakott nálunk – mondja Valida, és sorolja a neveket; tényleg a legnagyobbak. – Egyikük Pultizer-díjat nyert az első koncentrációs tábor feltárásáért.
– Érdekes csapat volt ez, nagyon érdekes. Egyrészről hatalmas együttérzés jellemezte őket, tudod, igazán dokumentálni akarták az itt történő dolgokat, azért, mert hittek benne, hogy ezt meg kell mutatni a világnak. Másrészről… azt hiszem kicsit… hát függtek is a dologtól. Tudod,
adrenalin. Egyszer bejött egy fiatal fotós remegve. „Tripla vodkát” – mondta. Éppen az utcán sétált, mikor egy rakéta becsapódott egy autóba és megölte a benne ülő sofőrt. A fiú – huszonvalahány éves lehetett – elkezdett fotózni, mire a helyiekből álló tömeg megtámadta. Éppen csak el tudott menekülni. Próbálta elmagyarázni, hogy ő csak a világgal szeretné tudatni azt, ami itt történik, és ezzel segíteni, de a helyiek nem hallgatták meg… akkor. Másnap már együtt ivott ugyanazokkal az emberekkel egy helyi kocsmában.
– Aztán, mikor a háború odébbállt és új vidékek hívták a riportereket, hívtak minket, ugyan, menjünk már velük. Ruanda. Afganisztán. Irak. Fizetnének nekünk, mi meg beszereznénk nekik a Jameson”s whiskyt meg az ételt, jól élnénk… – mondták, de mi alig örültünk, hogy a háborúnak itt vége van. Nem voltunk annyira oda ezért az érzésért. És itt volt Gigi, miatta sem mehettünk el. Mondom, érdekes egy csapat volt ez. Mi pedig élni akartunk és gyereket.
Mielőtt indulok, megkérdezem, mit takar a halvat szó. A halvat a muzulmán háztartásokban a ház legszebb és legtágasabb szobája, amelyben a vendégeket fogadják, szalon – mondja Valida. Az ünnepeken és a gyász alatt itt jönnek össze az asszonyok, főleg a gyász alatt. Vallásunk szerint a nők ne menjenek temetésre. Mert sírni nem szabad. És ha mi, asszonyok a temetésre megyünk… mondja, és felnéz. – Inkább csendesen emlékezünk meg a halottról, egy kávé és pár sütemény mellett. Persze, ha katolikus az illető, akkor elmegyünk… és az ortodox temetésekre is – teszi hozzá alig hallható szünet után. Szarajevó – legalábbis itt, a Halvatban – újra a régi.
Kilépve a vendégházból, a város régi – dombos felén rendre szűkebb pátriámban, Pécsett, a Tettye városrészben érzem magam. A kis, kanyargós utcák, a meredek szurdokok, a házak… hát persze, hiszen a Tettyét is bosnyák bevándorlók építették.
Hol kezdődik hát Szarajevó, és hol végződik? A felelősség, az emberi lét, az egyenlőség alapvető követelménye – mind túlmutatnak a városon, de mivel itt átléptek rajtuk, itt jobban szem elé kerültek.
Ezért ha valamire is megtanított a hely, akkor arra, hogy mennyire mélyen fekszik bennünk minden háború alapja: az én és te, a mi és ők megkülönböztetése. Persze arra is, hogy mindez felismerhető és – ezáltal – meghaladható.
Útközben betérek egy mecsetbe is, vallási boltjában különösen nagy a forgalom. Fejkendős asszonyok surrannak, férfiak beszélgetnek, lányok vesznek díszítő bojtot az asztalra. A sok Dovidzsenja mellett Szálem Alejkumok is elröppennek. Az egyetlen angol nyelvű könyv az iszlám gnosztikus irányzatát, a Szufi miszticizmust taglalja. Felütöm, találomra, és a sűrűjében találom magam. A bekezdés, melyet olvasok a megvilágosodásról szól. Szerinte ennek alapja az állandó éber jelenlét, hogy mindent annak látunk, ami, ezáltal felismerve az univerzum egységét. Az ehhez vezető út legfontosabb hajtóereje pedig a kommunikáció, persze a szó eredeti értelmében, az „eggyé válás” gyakorlata…
A cikk úgy indult, hogy leírom, mi látható-kapható Szarajevóban, és mint minden úti leírás, a különbözőségeket, a kedves egzotikumokat kívánta volna kidomborítani – a kecses minareteket, a ligetes udvarokat, a karavánszerájokat, a bosnyák kávé illatát. Lehet ezt is, sőt kell is, de a sok egzotikum, különbözőség csak éket verne „közénk” és „közéjük”. Pedig, higgyjék el, mi is lehettünk volna szarajevóiak.
Szarajevó, 2007. október
