Az egy évvel ezelőtt elhunyt tanár, Szögi Lajos apjának szemében most is ott a kétségbeesés: miért?
Olaszliszka életére immáron az idők végezetéig árny vetül. Már nem ugyanaz a történet Fotók: Kertész Gábor Olaszliszkán kétszer kezdődött el az időszámítás. Először az 1100-as évek közepén, másodjára majd ezer évvel később, 2006. október 15-én. Az első dátum örömtelinek mondható, hiszen II. Géza uralkodásának idején vallonok leltek barátságos otthonra a messze nyúló síkság és a kialudt vulkanikus hegyek találkozásánál, a mai Olaszliszka északkeleti részén. 2006. október 15-én viszont a község eddigi történetének legsötétebb napja virradt az olaszliszkaiakra: dühtől elvakult emberek a nyílt utcán meglincseltek egy háromgyermekes tanárt, Szögi Lajost. A sajtó annak idején tele volt a rémtörténettel: a férfi autója elé penderült egy kislány, akinek szerencsére semmi baja nem esett. A tanár azonban nem élhette túl az eseményt. A gyerek hozzátartozói agyonverték.
Innen kezdve másképp kelnek és fekszenek az olaszliszkai polgárok. Tehetetlenül és elkeseredetten próbálják lekaparni magukról a bélyeget, amelyet az ország közvéleménye rájuk ragasztott. Nem megy. Pedig annyi minden történt ezer év alatt az Eperjes-Tokaji hegysor és a Bodrog ölelésében elterülő kis falu életében.
A háborúkról most ne beszéljünk. Mindenki tudja, hogy a tatár, török, labanc egyaránt megtalálta a helyet. Az árvizek is főszereplői az olaszliszkai krónikának. De voltak rendkívüli események is. Kovács József, a falu krónikása templomrablásokról, kolerajárványról, rettenetes vízbefúlásokról, farkastámadásokról készített feljegyzéseket. A múlt század elején még Rómeója és Júliája is akadt a településnek. Vallási különbözőségük miatt a katolikus iskola tantermében két fiatal vetett véget életének. Margit és Sándor ma a református temetőben, közös sírban nyugszik. Szörnyű esetek. De Szögi Lajos történetén egyik sem tesz túl.
Olaszliszka eurofalura most rendőrök vigyáznak. Fekete Gyula polgármester a fejét csóválja: Tisztességes, szorgalmas emberek lakták mindig is Olaszliszkát. Magyarok, cigányok jól elvoltak eddig. És még hányféle nép! Hallották-e, hogy a falu egyik felét Burgundiának hívják? A vallonok az 1100-as évek közepén Németalföldről érkeztek ide és a Bodrog kanyarulatában, egy magaslaton telepedtek meg. De az olasz név se véletlen. IV. Béla például olaszokat telepített a községbe. S hogy a liszka micsoda? Az ószláv nyelvben mogyorófát jelent, van is erre rengeteg mogyorócserje. Lyska Ulazi sok nép hazája volt, érkeztek ide rutének, zsidók, cigányok, bolgárok, csehek, görögök, lengyelek, németek, szlovákok. Olaszliszka színes életet élt. Az emberek földet műveltek, szőlészkedtek, borászkodtak.
Különös, 1920 nyarán ugyanúgy ellepték az újságírók Olaszliszkát, mint ma, immár egy esztendeje, folyamatosan. Akkor Friedländer Herman köztiszteletben álló csodarabbi hírére özönlöttek a sajtómunkások a Bodrog menti faluba. Ez a rabbi fontos kereskedelmi információkkal rendelkezett és ennek köszönhetően gazdaggá tett egy svájci tőzsdést. Más kérdés, hogy később a szerencse elpártolt tőle, s olykor rossz tanácsokat osztott, sőt bankóhamisításba is keveredett és 1930-ban rács mögé dugták.
Fekete Gyula, akit lassan húsz éve ültetett székébe a liszkai népakarat, ha lehet, elkerüli az utcát, ahol Szögi Lajos virágokkal, mécsesekkel borított emlékhelye áll. Iszonyodva emlékezik a tragédiára, de nagy elszántsággal igyekszik ellensúlyozni a feledhetetlen napot. Sorolja, hogy már a hatvanas évek végén kiépített ivóvízhálózatuk volt, aszfaltút fut mindenütt a községben, van kábeltévé, harmincezer kötetes könyvtár, óvoda, meghonosították az iskolaotthonos oktatást, minden gyerek ingyen kosztol az óvodában. Ők bezzeg nem szüntették meg a kultúrházat, kiállítások, fesztiválok, táborok tarkítják a falu életét. Itt született Csíki Tibor képzőművész, meg Cserny Jóska, a Kossuth-díjas formatervező. Csináltak is tavaly egy design workshopot, remekül sikerült.
– Igaz, a korábban jól működő termelőszövetkezet a rendszerváltás után jogutód nélkül megszűnt, most a legnagyobb munkáltató az önkormányzat – folytatja a polgármester. – A fiatalok eljárnak Sárospatakra, a szerencsi cukorgyárba vagy a zárszerkezeteket gyártó helyi káeftébe. Az ezernyolcszáz lakosból ötszáz a cigány, kétszáz család rendszeres szociális segélyt kap. Sajnos elöregedett a falu. A lakosság már odakinn van, jobbra, meg balra a katolikus és a református temetőben. Mit mondjak még? Azt tudják, hogy itt született Kossuth Lajos? – Ne mondjon ilyet! Monokról szólnak a történelemkönyvek.
– Igen. Csakhogy nemrég helytörténészek kibogozták, hogy bizony olaszliszkai a nagy magyar. Hamarosan robban a szenzáció.
Megyeri Sándor, a művelődési ház igazgatója egy sárgára festett, alacsony épülethez vezet bennünket.
– Ez volt Wéber András postamester háza – mondja, s betessékel az ajtón. Wéber Kossuth Lajos anyai nagyapja volt. Kossuth László 1802 szeptemberében az újhelyi megyegyűlésre igyekezett, s itt tette le vajúdni készülő feleségét. Itt szülte meg fiát, Kossuth Lajost az édesanyja. Csak ezután mentek haza Monokra. A gyerek Kossuth később gyakran vendégeskedett a liszkai nagyszülőknél.
Az alacsony épület hűvös szobáiban különös képzőművészeti alkotások hökkentik meg a látogatót. Legszembetűnőbb egy dróthálóból font Kossuth- mellszobor.
– Az idejáró művészek alkotásai – mondja büszkén Megyeri Sándor, aki még ezer dolgot szeretne megmutatni.
A Traktér épületet tényleg meg kell nézni. Az 1508-ban épült, ma tető nélküli, bámulatos matuzsálem legfőbb nevezetessége, hogy vendégfogadójában kezdődött el Mikszáth Különös házasság című regényének igaz meséje. Itt élt Dőry báró és itt emeltette be csavaros ágyán szegény Buttler grófot Mária lánya mellé.
Még megcsodáljuk a Bodrogot, amint sebesen és barnán fut lefelé medrében, de már nem odázhatjuk tovább a 2006. október 15-i dátumot.
Fekete Gyula lehangoltan említi az új időszámítás kezdetét.
– A becsületes emberek maguk alá kerültek, megijedtek. De állítom, a cigány-magyar kapcsolatban semmi se változott. A település megítélése azonban igen. Társulást akartunk a szomszédos falu iskolájával, ott is kevés a gyerek, itt is. Az ottani szülők kijelentették: gyilkosok közé nem engedik a gyerekeiket. Most otthon kínozzák magukat. Valahogy le kell küzdenünk az előítéletet. De ehhez, azt hiszem, évtizedek kellenek. Annyi szép tervünk van. Vendéglőt akarunk a Traktérből, sétálóutcát, üdülőközpontot, vízi turizmust…
A művelődési központ igazgatója derűlátóbb.
– A művészek, zenészek nem hagynak cserben bennünket: „Ne féljetek, nem hagyjuk ki Olaszliszkát”, mondják, s jönnek mindenféle műsorokkal, ugyanúgy, mint azelőtt.
Végre eljutunk az emlékhelyhez. A virágoktól alig látszik ki a kő. Még nemzetiszínű szalag is jutott az előző napról maradt mécsesek mellé. Jártak itt a gój motorosok, rokonok, barátok és idegenek, érdektelen kíváncsiak. Most épp a szegény tanár édesapja, idős Szögi Lajos áll megtörten a tragédia színhelyén. Feketébe öltözött tiszavasvári emdéefesek hozták el autóval. Fia a helyi szervezet tagja volt.
– Drága fiam – sóhajtja egyre a hetvenéves ember. Szemében még most is ott a kétségbeesett kérdés: miért? – Ezt soha nem lehet megemészteni. Három gyerek maradt árván. – Végignéz a házak során, ahol többnyire cigányok élnek. Az épületek ajtajai most zárva, az ablakokban sem látni leselkedőket. – Ezek ilyenek! Ezer évig nem tudtuk megjavítani őket. Ilyenek is maradnak!
– Mindegyik?
– Nincs kivétel! És nincs megbocsátás – mondja elfúló hangon az apa. Egy kocsi nyitott ajtóval várja. Beül. De újra visszanéz. Mint aki nem hiszi el, amit lát.
Botjára támaszkodva idős asszony jön elő a szemközti házból. Hajdu Ferencné nem fél se romáktól, se motorosoktól. Mindig friss virágot visz Szögi Lajosnak, ha csak egyet is hervadni lát.
– Igen jó ember lehetett – állapítja meg. – Különben nem járnának ennyien hozzá.
Rámutatok a lincselők lezárt házára. Hajduné érti a mozdulatot.
– Oda valók, ahol vannak! – mondja megvetően.
Az olaszliszkai romák – vályogvetők, kosárfonók, méhkaskészítők, halhálókötők, zenészek mai ükunokái – búsan viselik a rájuk zúduló szitkokat. Hiába ül előzetesben a nyolc bitang, félnek. A gój motorosok jöttét rettegve várták, Fercsák László, kisebbségi vezetőjük verte beléjük a lelket házról házra járva. Szerencsére az Olaszliszkára tóduló fiúk csak a motorjukat berregtették. Vagy jószántukból, vagy az árgus szemmel figyelő rendőrök miatt.
– Bizony fáj, hogy egy kalap alá vesznek bennünket a gyilkosokkal – mondja Horváth István. – De miért? Hiszen mi is elítéljük őket.
– Miért kell félnünk? – kérdezi egy fiatalasszony. – Mi nem csináltunk semmi rosszat.
Egy biciklis ember – nem cigány – legyint.
– Kár ezt firtatni. Az Isten nem bocsátja meg ezt a bűnt. Viseljék csak a cigányok, amit kell.
– Kollektív bűnösség?
A férfi nem felel. Odébbáll.
Ahogy elmennek a tiszavasváriak, megnyílnak a házak. Az egyik kapuból nyolcéves forma kicsi cigánylány libben elő. Az ember szinte megkövül. A lánykán püspöklila, feketével kombinált szatén estélyi ruha. Lépked a kis jelmezes, a jó isten tudja hová igyekezik ebben a mesebeli öltözékben.
– Tudod, miért van itt ez a sok virág?
A lány felveti csillogó tekintetét.
– Nem tudom – mondja csodálkozva.
Aztán továbblép a fűvel benőtt árokparton. Susogó ruhája verdesi a bokáját.
Horváth Ildikó
