Rogier van der Weyden: Lukács Máriát és a kis Jézust festi (1435) Ha nem is úgy, mint a viccben, miszerint a négy evangélista a következő három: János és Lukács, de azt talán tényleg mindenki tudja, hogy – legalábbis a Bibliában – ki Lukács. Csak az újszülöttek kedvéért: ő a négy újszövetségi evangélium egyikének szerzője, ráadásul a másik hárommal (Máté, Márk, János) szemben az is megkülönbözteti őt, hogy ő az egyetlen, aki nem Jézus közvetlen tanítványából – apostolból – lett a Krisztus cselekedeteinek megörökítője, valamint hogy ő az egyetlen négyük közül, aki nem zsidó származású. Lukács ugyanis Szíriában született görög orvos volt (innen van, hogy ő az orvosok, sebészek, kórházak, de még a gyógyfürdők védőszentje is; lásd nem véletlenül például a budapesti Lukács fürdő elnevezését), aki azonban később Jézus tanainak hívévé vált, olyannyira, hogy a Mester élettörténete után ő írta meg követőinek, az apostoloknak a cselekedeteit is (ami miatt meg a jegyzők és az írók védőszentje lett). Ráadásul Lukácsról azt tartják, hogy – nagyjából Krisztus után 60-ban – olyannyira hiteles forrásokra alapozva, a még élő szemtanúk elbeszélései alapján dolgozott, hogy mások mellett személyesen találkozott Jézus anyjával, Szűz Máriával is, sőt nemcsak hogy találkozott vele és kikérdezte, de meg is festette az Istenanya hiteles arcmását.
Mármost bár ugyancsak a hagyományok szerint ez a bizonyos eredeti, Lukács festette Mária-portré ugyan 1453-ban elpusztult, ennek ellenére ma is az egykori evangélista saját keze munkájának tartják a római Santa Maria Maggiore bazilikában őrzött Mária-képet, a lengyelországi Czestochovában lévő Mária-ábrázolást, valamint azt a – valójában ma már biztosan tudjuk, hogy a 13. században készült – Mária-arcmást is, amely a római Santa Maria del Popolo templom szentélyében látható és amelynek egy Antoniazzo Romano (vagy legalábbis az ő műhelye) által 1452 és 1512 között festett másolata ma a pannonhalmi apátság képtárát gazdagítja.
Mindezek után persze az sem véletlen, hogy az elmúlt évszázadokban sok művész (többek között Rogier van der Weyden, Jan Gossaert, Guercino vagy éppen Giorgio Vasari), aki megörökítette Lukács alakját, úgy ábrázolták a szentet, amint éppen Szűz Mária portréját festi. És így aztán nyilván az is teljesen magától értetődő lett, hogy a már eddig is oly sokak védőszentjeként elfoglalt Lukács mindennek a tetejébe még a festők (sőt még az aranyozómesterek és üvegesek, illetve – a Néprajzi lexikon szerint – minden olyan művészi tevékenység, amelynek a festékekhez köze van) védőszentje is lett.
Mármost ennek a sokoldalú Lukácsnak a neve napja október 18-ra esik, s ez adta 2002-ben az ötletet Bráda Tibor festőművésznek és néhány kollégájának, hogy ezt a napot a magyar festészet napjává kiáltsák ki. Kezdeményezésük pedig olyannyira „megfogant”, hogy azóta minden évben ezen a napon – meg egyre inkább a körülötte esőkön is, idén már például több mint egy héten át – egyre bővülő kínálattal, kiállításokkal, emléktábla-avatásokkal, egyéb rendezvényekkel meg egy festészeti életműdíj átadásával ünnepeljük Magyarországon Lukács ezen tevékenységének követőit.
Ráadásul pár hete az Euroart, ez a huszonegy európai ország hetven művésztelepét magába foglaló kulturális szervezet idei éves szentendrei közgyűlésén (csak zárójelben: először rendezték meg ezt az összejövetelt egy kelet-európai országban) elfogadta azt a magyar kezdeményezést, hogy október 18-át, azaz Szent Lukács napját az UNESCO nyilvánítsa a festészet és a művésztelepek világnapjává.
Hogy ennek nyomán mondjuk jövőre már mekkora „felhozatal” lesz szerte Európában, azt persze még nem tudhatjuk, mindenesetre ebben az évben a magyar festészet napjához kapcsolódó rendezvények száma már több mint hatvan, a helyszínek pedig Lendvától Csíkszeredáig, a Nemzeti Galériától a Duna Plazáig, a Képzőművészeti Egyetem Epreskertjétől a Szent István- bazilika altemplomáig sorakoznak.
Úgyhogy nézni van mit, most már csak az kell, hogy nézzük is. Meg persze lássuk. Például hogy van festészet.
Martos Gábor
