Hiába foglalták törvénybe az első szabadon választott parlament képviselői 1990-ben, hogy 1956. október 23. forradalom és szabadságharc volt és egyben a nemzeti összefogás csodálatos példája, ha ennek ellenére „56 eszmei és morális rehabilitálásával egy időben elkezdődött a lejáratása is.
(Forrás: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
A forradalom eltipróinak örökösei, a hatalmon lévő balliberális oldal jelentős része, az álforradalmárok tizenhét éve mindent elkövetnek, hogy kisajátítsák 1956 dicsőségét, a forradalom örököseként legitimálják magukat, és a nemzeti felkelést revizionista kommunisták művének tüntessék fel.
Az, hogy Havas Szófia szocialista képviselő – Horn Gyula miniszterelnök unokahúga – a forradalmárokat börtönből kiszabadult nyilaskereszteseknek nevezte, azt jelzi, hogy pártja, az MSZP még most is ezer szállal kötődik elődjéhez, a Magyar Szocialista Munkáspárthoz, amely 1956 vérbe fojtása után az elmúlt magyar két évszázad legsúlyosabb megtorlását vezényelte le. Havas Szófiát a szocialista párt egységesen nem ítélte el, nem szólította fel bocsánatkérésre, és nem is határolódott el tőle, sőt Gyurcsány Ferenc pártelnök-miniszterelnök ,,érthetőnek” nevezte az ötvenhatot gyalázó Havas Szófia érzelmeit a családját érő tragédia miatt. Horn Gyula testvérét, Horn Gézát, Havas Szófia édesapját persze nem forradalmárok ölték meg – pedig negyven évig ezt a hazugságot terjesztették -, hanem egy szovjet teherautó ütötte el. Wittner Mária felteszi a kérdést, hogy emiatt hány embert akasztottak fel, hány embernek kellett börtönben ülnie. És valóban: hány ártatlan embert küldtött Kádár János és az MSZMP Központi Bizottsága az 1956-os decemberi határozata alapján akasztófára vagy hosszú évekre börtönbe, csak mert a bíróknak és ügyészeknek koholt vádakat, köztörvényes bűncselekményeket kellett kreálniuk?
Nem véletlen tehát a még élő, hiteles ötvenhatosok véleménye, hogy ,,…nem ezért harcoltunk, ami most van Magyarországon”. Volt-e oka attól félni még életében Pongrátz Gergelynek, hogy ,,elrabolják tőlünk a forradalmat”? Volt oka. Az első egyértelmű jelzés 1994. június 16-án érkezett, amikor a mártír Nagy Imre miniszterelnök lánya, Nagy Erzsébet együtt koszorúzott Horn Gyula akkori miniszterelnökkel a kordonnal elzárt 301-es parcellánál. Azzal a Horn Gyulával vállalt közösséget, aki pufajkásként harcolt az ,,ellenforradalmárok” ellen, aki ott volt 1956. december 6-án a Nyugati pályaudvarnál a sortűznél, és aki egy képviselőnek a pufajkás múltját firtató kérdésére azt válaszolta: ,,Na és!”
Egybemosnak mindent
Az „56-os szervezetek egybemosására 2002 őszén, a Medgyessy-kormány működésének első hónapjaiban is történt kísérlet. A szocialisták azt szerették volna, ha egy központi, az MSZP-SZDSZ-kormányhoz lojális új szervezet képviselné az ötvenhatosokat, és tárgyalna a megbékélésről. Az „56-os Szervezetek Konföderációjának (ez megszűnt) élére Dobossy Antalt nevezték ki, aki a forradalom idején alig múlt tízéves, és a megtorlás éveiben Nyugaton volt. Tehát Medgyessy Péter miniszterelnök meghívta a Parlamentbe a különböző politikai szervezetek képviselőit, köztük Pongrátz Gergelyt is. Pongrátz Gergely hosszú tépelődés után Kiskunmajsáról, a közeli Marispusztáról utazott fel – ott működtette az általa létrehozott, az ország egyetlen „56-os múzeumát és az „56-os kápolnát -, hogy a miniszterelnökkel tisztázzon néhány kérdést. A kínos incidens a következőképpen zajlott. Medgyessy hellyel kínálta Pongrátzot, aki megszólalt: ,,Miniszterelnök úr, addig nem ülök le erre a székre, ameddig ígéretet nem kapok arra, hogy bocsánatot kér nagy nyilvánosság előtt utódpártja nevében 1956 leveréséért és az azt követő megtorlásért.” A miniszterelnök persze nem kért bocsánatot, arra hivatkozva, hogy ha megtenné, az azt jelentené, hogy magára vállalná az elkövetett bűnöket. Pongrátz Gergely ezután feldúlva távozott, otthagyva társait, és hangosan mondogatva: ,,Bűnbánat nélkül nincs megbocsátás.” Pedig Jelcin, az orosz elnök és az orosz pátriárka is bocsánatot kért már a megtorlásért, a magyar kommunisták, a magyar szocialisták azonban nem.
A magyar forradalom megítélésének tisztázatlan helyzete, a rendszerváltozás után elmaradó igazságtétel vezetett végül odáig, hogy Mihail Gorbacsov 2007 nyarán Horn Gyula születésnapján ,,elszólta” magát, mondván, hogy a szovjet katonai beavatkozás 1956-ban szükséges volt. Maga Horn Gyula pedig egy ízben – német újságírók kérdésére válaszolva – a karhatalmisták, a pufajkások megtorló tevékenységét találta helyénvalónak, mert szerinte a bűnözők ellen léptek fel, és a törvényes rendet védték. Ebből a szemszögből a szabadságharcosok tehát bűnőzök voltak. Az MSZP ebben az esetben sem határolódott el volt pártelnökétől, a megszólalóktól, sőt a baráti baloldali sajtó is megpróbálta magyarázni a megmagyarázhatatlant. Ilyen és ehhez hasonló véleményekkel lehet a forradalom valódi céljait aláásni, jelentéktelenné tenni, az életüket feláldozó forradalmárokat, a pesti srácokat pedig lejáratni. Több ötvenhatos ma úgy látja, hogy a rendszerváltozás utáni hatalom nemcsak megkegyelmezett a volt hóhéroknak, gyilkosoknak, hanem egyenesen a forradalom örököseivé, „56 haszonélvezőivé tette őket.
A hivatásos tényhamisítók
Történelmi múltunk hamisítói, átírói, akik hatvan éve gyakorolják ezt a ,,hivatást”, pontosan tudják, hogy egy-egy fontos történelmi esemény szimbólumait kell lerombolni ahhoz, hogy egy nép identitástudatát összezavarják. Nem kellenek a példaképek, a hősök, mert így könnyebben lehet az embereket befolyásolni. Ezt a lejáratást is kifinomultan teszik egyes történészek és újságírók, akik szinte elkötelezetten vállalják tárgyilagosságukat, rejtett magyarellenességüket. Szinte programmá vált, hogy Mansfeld Péterről elmondják: köztörvényes bűnöző volt. Az idős ötvenhatos forradalmárok egy részét is felhasználta az éppen uralmon lévő baloldali hatalom arra, hogy lejárassa a forradalmat – legalábbis azokat, akik besúgásra adták fejüket. Az életfogytiglanra ítélt Wittner Mária Pongrátz Gergely temetésekor ezt mondta: ,,…temetjük az álmainkat, temetjük a hitünket? Nem tudom. Ötvenhatot már hamisítják, mi pedig ötvenhat igazáról beszélünk a fiataloknak. Nem hiszem, hogy az, aki meghallotta egyszer az igazságot, elfogadja a hazugságot. A legtisztább szocialista forradalomnak akarják kikiáltani ötvenhatot, pedig 1956-ban a függetlenségért, a szabadságért, a semlegességért harcoltunk. Abban igaza volt Gergelynek: „56 nem eladó. Mert ha ötvenhatot eladjuk, eladjuk mártírjainkat.”
Az ötvenhatosok akaratának semmibevétele, az emlékezés méltóságának lejáratása az ötvenedik évfordulón érte el csúcspontját. Előbb azzal, hogy az MSZP-SZDSZkormányzat több mint hétszázmillió forintot költött egy szögletes vasoszlopokból álló emlékműre, amit aztán sokmillió forintért a Felvonulási téren állítottak fel. Tiltakoztak a hazai és az emigráns ötvenhatosok is, de hiába. Csete György építész lélektelennek és személytelennek ítélte az emlékművet. Wittner Mária azt mondta, hogy ezeknek a vascölöpöknek egy-egy darabkája hasonlít egy-egy bitófára. Rácz József Sándor, a Pofosz „56-os tagozatának elnöke szerint ennek a kormánynak nincs joga kisajátítani ötvenhatot. Regéczy-Nagy László, a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke határozottan elutasította, hogy 1956 eltipróinak örökösei emlékművet építsenek. Kifejezte, hogy szembenézés, bocsánatkérés nélkül a hóhérok és az eurokonform utódok ne emlékezzenek az ötvenhatosok nevében, mert ez olyan, mintha valaki a saját lábnyomait elgereblyézné a nyomsávban.
Ötvenhat meggyalázására kétségtelenül a 2006. október 23-i méltatlan ünneppel tették fel a koronát. A Gyurcsány-kormány a magyar nép teljes kirekesztésével ünnepelt: kordonokkal, rendőrökkel záratta le a Parlament előtti teret, az emlékezők nem tudtak eljutni az ötvenhatos emlékhelyekre. A Fidesz-nagygyűlésről hazafelé igyekvő békés tömeget pedig a politikailag befolyásolt rendőrség hihetetlen brutalitással, könnygázzal, gumilövedékekkel, gumibotokkal, viperákkal szétverte. A szocialista-szabaddemokrata hatalomnak ez a megnyilvánulása példátlan volt az elmúlt tizenhét év demokráciájának történetében, és megkérdőjelezte a jogállamiságot. Az erről készült híradások – szégyenünkre – bejárták az egész világot.
Néha arra gondolok, hogy a rendszerváltozás valóban nem történt meg. A rohamrendőrök ilyen és hasonló szitkozódásokkal rugdosták, ütötték tavaly október 23-án, nemzeti ünnepünkön a földön fekvő tehetetlen embereket: „Na feküdj hasra, te szemét, mocskos forradalmár!” Mi történik itt? A kommunizmus kísértete egyszer már végigszáguldott Európán. Most ismét kísért a múlt?
Stefka István
