Kérek egy Bismarck-szendvicset a Karl Marx Allén. Miközben jóízűen falatozom az Északi-tenger gyümölcsét, néhány méterrel távolabb az Alexander platztól, csak egy sarokra Fernando Bottero hatalmas sonkákkal, gömbölydedségekkel megáldott szobrai vágják nyakon a berlini nyárspolgárok ízlését, annak a dómnak a tőszomszédságában, ahová az egykori porosz királyokat temették.
Na ez az! Berlin mindent kibír!
Van itt minden, kérem szépen, mi ízlésnek, kultúrának, ingernek, hagyománynak és újításnak tetszik. Na, és akkor neki is vághatunk innentől kezdve az Unter den Linden promenádján, miközben keresztezzük a Friedrich Strasse bevásárlóközpontjait. Valamikor megfogadtam, hogy két országba nem lépek be sohasem. Az egyiket úgy hívták, hogy Szovjetunió, a másikat úgy, hogy NDK. Kevés elhatározásomat sikerült ennyire pontosan tartani, hiszen az életem furcsa fintoraként végül is a berlini fal 1989 őszi lerombolása után alig egy héttel kaptam egy meghívást Moszkvába – a gorbacsoviba -, de a Malév-járat csak Berlinen keresztül tudott az egykori szovjet fővárosba szállítani. A fedélzeten az azóta elhunyt Eörsi István magyarázta, mivel tölthetném ki a két gép közötti csatlakozás többórás idejét. És mondta: Brandenburgi kapu, Checkpoint Charlie. És természetesen a Friedrich Strasse Bahn – egyiket sem szabad kihagyni, hiszen ha lesz majd még egyszer történelmi emlékezet, amit mi viszünk magunkkal a kettéosztott Németországról, ezeket a megállókat, pontokat, falakat, sorompókat soha nem felejthetjük.
És most ezeket járom körbe-karikába, innen-oda, jövök-megyek falak nélkül Berlinben.
Hömpölyög a tömeg. Réges régen nem számít már itt az emberek lelkében, hogy valamit szégyellni kellene. Réges régen szeretnék azt érezni, hogy a kapukon nincsenek zárak. És immár én is ezt érzem, hogy amit egykor félve mondtak ki, félve olvastak, félve terjesztettek, az ma valóság: igen, ez a város egy kicsit olyan lett, mint Amerika.
És mégsem. Ugyan a mindenütt felültornyosuló daruk fantasztikus épületeket vizionálnak, üvegpaloták, ezüstösen csillogó, acél felhőkarcolók töltik be már a háború után hatvan esztendeje még mindig nagyon sok parlagon hagyott teret, parkot, Berlinben holnap, jövőre, s talán még tíz év múlva is lesz hová várost építeni. Európa új Babilonja épül itt. Jönnek is a világ minden tájáról. Ott, ahol egykor az 1936-os olimpián forradalmi tettnek számított a fekete bőrű amerikai tiltakozása a hitleri karlendítéssel szemben, ma a színes bőrűeket előreengedik a villamoson, a vasúton, a szállodában. A tapintat kultúrája és a kultúra intimitása uralja a várost. Picassótól vissza Goethéig, aztán meg Bachtól előre Ligeti Györgyig. Kunderától Kertész Imréig, az újjászületett kelet-európai avantgárdoktól a már tradicionálisnak számító amerikai hippikig minden művész otthonra lel.
Mondom én, hogy ez egy jó hely!
You are living the American sector – olvasom Berlin-szerte valamennyi újságárusnál, ajándékboltnál, vagy csak úgy egyszerűen az utcán kapható képeslapokról az egykori megosztottság egyik szimbolikus mondatát. Fordít-suk meg: valóban ez itt az amerikai szektor?
Nem, csak Amerika, meg a világ, ahogyan összerakták, meg ahogy szétszedték, meg újra összerakták azóta, végre egyberakta ezt a várost, meg ezt az országot. És ez nagyon jó.
Közben gödröket, hatalmas, még mindig pusztaságnyi tereket kerülgetek. Néhány lépésre az egykori faltól, a Brandenburgi-kapu közelében szinte Hitler valamikori bunkerére rátelepítve zsidótemető hangulatát idéző emlékmű darabjai között szorongok. Igen, szorongok. Lehet-e ennél drámaibb mementó, minthogy valaki Berlin szívében így találja meg a kegyelmet? Mintha Jeruzsálemben, a befalazott Aranykapunál járnék. Vajon hová érkezik meg hamarabb a Megváltó?
A Spree folyó partján olvasom a neveket. A sétányt lezáró korlát fehér keresztjeiről fiatal arcok néznek rám. Günter Litfil, 24 éves, lelőtték 1961. augusztus 24-én. Udo Dülick, 25 éves, lelőtték 1961. október 5-én. Marietta Jirkowskij, 18 éves. Lelőtték 1980. november 22-én. Chris Goefroy, 21 éves, lelőtték 1989. február 5-én.
Néhány méterre tőlük, az üvegkupolával ékesített Reichstag épülete bástyasarkain lobog a fekete-piros-arany német nemzeti lobogó. Éppen az ország újraegyesítését ünneplik. Sehol máshol a városban nincs több nemzeti szimbólum. Mintha félnének tőle.
Jobb a múltat paródiává változtatni, amivel egyben egyébként fintort mutatnak mindannak, ami megnyomorította nemcsak a város, az ország, hanem Európa életét is. Az Unter den Linden kissé olyan, mint Párizsban a Champs-Élysées. Nem véletlen talán, hogy idehozta reklámautóit a Peugeot. Egy sarokkal odébb, a négyemeletes kulturális szupermarketben Európa és a világ valamennyi muzsikáját, filmjét, könyvét, naptárát megvásárolhatjuk. Tobzódunk. Tiszta Amerika! Itt minden kapható. Vagy mégsem? Mire kijövünk, pontosan tudjuk, hogy Amerika tanulhatna egy kicsit Európától, Németországtól, Berlintől – és persze mi is tanulhatunk tőlük.
És akkor felszállunk az S-Bahnra, éppen ott, ahol egykor még a két irányból érkező vonatok előtt határsorompó állt. A Friedrich Strasse, ez a ma többemeletes és egy kicsit a megbocsátás jelképeként kereszt alakú pályaudvar még mindig a nagy találkozások és a nagy utazások pontja.
Lehetne még mesélni. Száguldunk a vonattal, aztán a taxival, aztán az U-Bahnnal, aztán megint az S-Bahnnal, és ahogy magunk mögött hagyjuk a kilométereket, mind többször érezzük: ez egy jó hely. Végre leszakadt róla az átok.
Aztán eljön az este, ismét a Brandenburgi-kapuhoz kerülünk. Zakatol a techno, barátságosak a punkok, és természetesen korlátlanul folyik a sör. Fölöttünk ragyog az óriáskerék, bele is ülünk egy kicsit, hátha távolabb látunk Berlinből. És akkor a legmagasabb ponton a szomszédos kosárból átkiabálnak: Ungarn? Ungarn? Danke schön, Freiheit!
Milyen zónában vagyunk? Neun-zenhundert sechs und fünfzig – Neun-zenhundert neun und achtzig (1956-1989). És koccintunk.
Szendrei Lőrinc – Berlin
