Az egyik legnépszerűbb együttes, a Muzsikás Petrás Mária moldvai csángó énekesnővel Fotó: Népszava-archív Hogyan termékenyítették meg a Kárpát-medencei – s ezen belül elsősorban a magyar – népzenét azok a kulturális, etnikai és szociológiai hatások, amelyek az elmúlt három és fél évtizedben érték? Erre a korántsem egyszerű kérdésre igyekszik hiteles választ találni az a négylemezes album, amely Vetettem gyöngyöt – Világzene Magyarországon 1972-2006 címmel jelent meg a közelmúltban s amelynek szerkesztője egy saját kiadót is vezető aktív muzsikus (Kiss Ferenc), valamint egy koncertszervezéssel is foglalkozó szakíró (Marton László Távolodó). Az alcímben szereplő világzene kifejezés persze idézőjelben értendő, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években ez a fogalom még nem is létezett; csak a kilencvenes évek elején találták ki ügyes producerek, hogy a koncert- és fesztivállátogatók, illetve lemezvásárlók számára megkönnyítsék a különböző, etnikus gyökerű zenék dzsungelében való tájékozódást. A world music tehát a legváltozatosabb műfajú muzsikákat képes magába olvasztani, s ez nemcsak világviszonylatban igaz, hanem egy olyan, földrajzilag zárt térben is, mint a Kárpát-medence. A háromszáz percnyi, gondosan válogatott gyűjteménynek ez az egyik nagy felfedezése: a szakma eddig is tudta, de most a zenebarátok is megbizonyosodhatnak arról, milyen sokféle színárnyalatban és kölcsönhatásban képes továbbélni az autentikus magyar népzene, a bartóki-kodályi tiszta forrás.
Az első lemez a hetvenes években virágzó táncházmozgalomra s annak utóéletére fókuszál. Érdekes megfigyelni, hogyan változott például a Sebő együttes stílusa az 1975-ben rögzített Széki táncoktól a két évvel ezelőtti József Attila-albumig; hogyan értelmezi újra a táncházi életérzést az elmúlt évtized legsikeresebb határon túli magyar zenekara, a Ghymes; s miként kel életre ugyanez a hagyomány a fékezhetetlen lendületű vajdasági hegedűvirtuóz, Lajkó Félix produkcióiban. A második album címe (Kolinda-iskola) és repertoárja a szerkesztők vállaltan szubjektív értékítéletét tükrözi. Kiemelten fontosnak tartják ugyanis az 1975-ben létrejött, a magyar népzene mellett szláv és cigány dallamokkal, dzsessz-motívumokkal, rockritmusokkal is kísérletező Kolinda együttest, illetve a belőle kinőtt más formációkat, szellemi örökösöket: a Vasmalom zenekart, a Makámot, a Vízöntőt, a Barbarót vagy éppen Kiss Ferenc és Cserepes Károly szólóprodukcióit.
A legizgalmasabbnak a harmadik CD-n (Az értől az óceánig…) hallható repertoárt érzem – igaz, ez kanyarodik legmesszebbre a hagyományos értelemben vett magyar népzenétől. A tizenöt felvétel azt mutatja meg, milyen „vegyületek” jönnek létre a szerb, horvát, zsidó, cigány, balkáni folklórkincs és a magyar társadalmi közeg sajátos találkozásából. A délszláv kulturális örökség gondozásában élen jár a harminchárom éve működő Vujicsics együttes, akiket a Zsarátnok, majd a Söndörgő követett. A magyarországi világzene szereplői közül sokan a szerteágazó haszid kultúrából kibontakozó klezmerben találták meg saját kifejezési formájukat, de a kilencvenes évek örömteli fejleménye volt az autentikus roma zenekultúra (Kalyi Jag, Ando Drom, Romano Drom és mások) virágzása is. A negyedik album (Frissen gyöngyöző) a népzenétől a kortárs improvizatív muzsika vagyis a dzsessz felé vezető utat kíséri figyelemmel; olyan különlegességek felvonultatásával, mint a Koncert háromhúros hegedűre és öt korsó sörre című Syrius-opus; a tragikus sorsú gitároslegenda, Szabó Gábor Thirteen című felvétele vagy Szabados György A szarvassá vált fiak című ciklusának részlete.
Retkes Attila
Vetettem gyöngyöt – Világzene Magyarországon 1972-2006
Etnofon Records/Hangvető, 2007
