2007.10.17., 2007. évfolyam, 41. szám
szerző: Sztankay Ádám forrás: 168 Óra
Számadás az ünnepről című új könyve az „56-os forradalom félcentenáriumára írt munkáinak gyűjteménye, amelyben összegzi a jubileumra életre hívott 1956-os Emlékbizottság tevékenységét is. Az irodalomtörténész, egykori ötvenhatos internált úgy sejti: az idei október 23-ai megemlékezésen is eshetnek a tavalyihoz hasonló „anomáliák”.
Fotó: Nehéz-Posony Kata A forradalom 50. évfordulója előtt lapunkban aggódva szólt a várható rendbontásokról. Nem titkolta: az évfordulós emlékbizottság tagjaként a kormányzat ünnepi elképzeléseiben is talált abszurd elemet. Azt sem tudta, mire megy el pontosan az eseményre szánt hatszázmilliós öszszeg.
Arról máig sincs pontos információm. Egyébként a Miniszterelnöki Hivatal tavalyi ünnepzáró vacsorájára – kedvtelenségem okán – már el sem mentem. Ami pedig az akkori aggodalmaimat illeti: nem voltam elég pesszimista.
Az emlékbizottság munkáját is hiábavalónak látja?
Azt értékesnek tartom. De nem állítom, hogy minden megvalósult. Főként véleményező feladatunk volt, ám rendszeresen szerepeltünk különböző eseményeken is. Személy szerint hat könyvet, negyven cikket jelentettem meg. Pontosan ötvenhat programon vettem részt. Most megjelent könyvemben részletesen beszámolok az emlékbizottság munkájáról. Testületünk eleget tett a küldetésének, bár az évforduló végeredményben mindnyájunk számára nagyon szomorú volt. Rossz érzésekkel várom az idei ünnepet is.
Történelmi hagyomány vagy újkori téboly az oka mindannak, amit az utcán tapasztalhattunk?
Vegyünk más példát: az 1848-as események ötvenedik évfordulóján Magyarország olyan államszervezet társországa volt, amelynek uralkodóját felelősség terhelte a szabadságharc leveréséért, az aradi vértanúk kivégzéséért. Ennek ellenére méltósággal ünnepeltek.
A jelenkori történéseket mi magyarázza?
Számomra 1956 ötvenedik évfordulójának, erkölcsi, esztétikai, politikai tartalmának két végpontja volt. Egyfelől az október 23-i emlékműavatás a hőzöngő csőcselékkel, a magukat „gój motorosoknak” nevezőkkel, akik kifütyülték Kosáry Domokost, a hajdani ötvenhatos elítéltet, az MTA egykori és az 1956-os Emlékbizottság akkori elnökét. A másik végpont a november 4-ei, az eseménysorozatot lezáró állami megemlékezés volt a nyilvánosságtól rendőrök által hermetikusan elzárt területen. Az sem méltó, ha néhány állami vezető a néptől elszigetelve mímeli az ünneplést. Erre az eseményre egyébként a köztársasági elnök késve érkezett, s koszorújának elhelyezése után sietve távozott. Példátlan. Még arra sem volt ideje, hogy kezet fogjon az ötvenhatos szervezetek képviselőivel. Ami persze szintén azt jelzi, hogy a belpolitikai feszültségek az ünnepet is végletesen áthatották. Ugyanakkor tiszteletet érzek az elnök iránt a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos álláspontja miatt.
Kollektív az őrület?
A történtek ellenére nem tekintem végletes tragédiának az ötvenedik évfordulót. Két eseményt említenék, amelyek jelzik, lehet méltó módon emlékezni. A forradalom idején alakult MEFESZ találkozójára mintegy kétszáz egykori egyetemista jött össze szerte a világból a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Művészetek Palotájában idős ötvenhatosoknak adták át a Forradalom Hőse kitüntetést, amelyet magam is megkaptam. Méltóságban zajlott mindkét megemlékezés, a magánbeszélgetések során is szót értettünk. Pedig az egykori ötvenhatosok közül korábban többen elmondták: nem igazán elégedettek a jelenlegi kormánnyal vagy más politikai szervezetekkel. De akkor és ott ki tudtak lépni a kormány és ellenzék „dimenziójából”.
Cinikusan fogalmazva: könnyű nekik, megélték, hát tudják, miről szól a történet.
A határon túl s itthon is voltak megemlékezések, amelyek vigaszt jelentettek a felfordulás közepette. De tény az is: a két legnagyobb rendezvényen, amelyek szép emlékként maradtak bennem, elsősorban egykori ötvenhatosok vettek részt. Nem pedig „gój motorosok”.
Másodszor említi őket.
Próbálom megérteni, mit jelenthet. A gój arra utalhat, hogy nem zsidó. Viselkedésük alapján viszont se keresztények, se tisztes magyarok nem lehetnek. Sajnálom és szégyellem, hogy tavaly október 23-án – aznap ugyan már több programon is részt vettem – végül nem mentem el az ötvenhatos emlékmű avatására. Ott lett volna a helyem Kosáry Domokos mellett, vállalva, hogy esetleg megdobálnak.
A belpolitikai feszültségektől eltekintve a bődületes tudatlanság okolható a szélsőséges keménykedésekért. Ötvenhat kapcsán többször elmondta: az ünnep elmúltával is azon kellene igyekezni, hogy a fiatalok fejében több legyen az ismeret, és nagyobb a rend. Meg kellene értetni velük, hogy a forradalom baloldali fogalma és a szabadságharc nemzeti, inkább jobboldali eszmeisége ötvenhatban gond nélkül fonódott egybe.
Az évfordulóra sok kiváló kiadvány jelent meg, amely tiszta és méltó képet ad az eseményekről. Kérdés: mennyire jutnak el ezek a fiatalokhoz. Magyarországon – kutatási adatok alapján – az olvasáskultúra az utóbbi
tíz-tizenöt évben nagyon leépült.
Az egész társadalmat átható politikai feszültségektől valóban nem lehet eltekinteni. Ráadásul a politika egyes szereplőinek létérdeke a tudatlanság fenntartása.
Pillanatnyilag két Magyarország van. Még a párbeszéd lehetősége is megszűnt. Miközben a politikai bal- és jobboldal fogalmi meghatározása mára értelmét veszítette. Az úgynevezett baloldali kormány több, klasszikusan jobboldali intézkedést valósít meg. A magát jobboldalinak nevező tömb pedig rendre hagyományosan baloldali követelésekkel, jelszavakkal lép fel.
Ez hungarikum?
A két fogalomnak valójában a 19. század második és a 20. század első harmadában volt értelme. De a náci rezsimnek már semmi köze nem volt a jobboldalhoz, ahogy a kommunista diktatúrának sem a baloldalhoz. Ma már arra kellene figyelni: miben követi egy politikai irányzat, társadalmi csoport azokat az eszményeket, amelyeket a szabadsággal, egyenlőséggel, emberi méltósággal, nemzeti identitással, testvériséggel, európaisággal lehet megjelölni. Azon kellene lemérni egy fellépő politikai csoport minőségét, miként fogadja el, szolgálja, próbálja gyakorlattá tenni ezeket az eszményeket. Különben mind csak kiüresedett jelszó marad, bármely oldalhoz tartozók skandálják is. A jobb- és a baloldal fogalmát persze régebbi európai demokráciákban is használják, miközben adott pártok nem ragaszkodnak kizárólagosan a fogalomhoz tartozó eredeti értékekhez. De egyik oldal sem csúszik bele az eredeti eszmétől szélsőségesen eltérő irányba. Őket nem jellemzi az a politikai-eszmei zűrzavar, amely más, egykor szocialista országokban is tapasztalható.
Mifelénk a zavar egyik oka a szocializmus évtizedeinek sok esetben butító korszaka lehet.
Csupán részben igaz. Nemcsak a szocializmus korszaka feldolgozatlan. Magyarország még 1848-49 történéseivel sem nézett igazán szembe. Sem azzal, hogy az 1867-es kettős monarchia kialakulása mit hozott az országnak, s mit veszített azon. Társadalmi méretekben feldolgozatlan az első világháború, Trianon, a Horthy-rendszer, a második világháború és persze a kommunista korszak. Nem véletlen, hogy ennyi mulasztás zűrzavarhoz vezet. Más kérdés: mindemellett voltak persze kiváló gondolkodóink, szembenézőink, például Babits Mihály, Szekfű Gyula, Illyés Gyula, Németh László, Bibó István. De nem tudok róla, hogy az ő eredményeikből bármiféle közéleti gyakorlat következett volna. A nevükből legfeljebb áruvédjegy lett az egyik vagy a másik oldalon. Lehet, hogy épp azon, amelyikhez az illetőnek semmi köze sem volt. Saját tapasztalatból mondhatom: mindkét nagy politikai oldalon találni politikusokat, akik szeretnek olyan szerzőkre hivatkozni, akiket – mint az magánbeszélgetésekből könnyen kiderül – nem is olvastak.
Mesélte az ötvenedik évforduló előtt: tervben volt az Üllői út átkeresztelése Magyar Forradalom Útjára, magát az ünnepet pedig a hivatalos elképzelés szerint a Magyar Nép Dicsőséges Forradalma és Szabadságharca címen ünnepeltük volna a jövőben. Miközben az Antall-kormány egykori tagjának feleségét azzal hívták fel jóakarói: spájzoljon lisztet, zsírt, egyebeket, mert polgárháború kezdődik az ünnepen. Az idén számít újabb abszurdokra?
A hajdani miniszter feleségét már idén is keresték.
