Tisza Kata: Magyar pszicho
Népszabadság * Horeczky Krisztina * 2007. október 20.
Tisza Kata, miután arról vallott, mily” rettentő bolyongani egy Erdélyből jött arisztokrata Hófehérkének a szűzpecsenyére éhes médiaordasokkal teli rengetegben (Reváns), farkasok elé vetette első regényét. A köztes időben történelmi csúcstalálkozót bonyolított le Gyurcsány Ferenccel. Ki blogján adta hírül, hogy a teáját álló lélek mérnöknője, és annak képzőművész barátja, Verebics Katalin: „Egy új generáció erős képviselői…
Jó lenne, ha sok lenne belőlük…, üdébb, nyitottabb, büszkébb, magyarabb és modernebb lenne tőlük az ország. Érdemes rájuk vigyázni…” („Tisza Katával randevúztam tegnap”, 2006. 05. 11.)
Noha az Alexandra Kiadó Arca-Múzsája, noha a fülszöveg szerint kizárólag az írásnak él, néha föltépi börtönajtaját. Kikapcsolódásul „magyar macskanő”-nek áll, hogy fekete bőrbe kötve, kezében korbáccsal doromboljon egy férfimagazin olvasótáborának.
A felhőtlen szórakozást nyújtó röpdolgozatról (a Hegyeshalomtól Záhonyig celeb lidércében gyakran rosszul idézett) Pilinszky egyik ötsorosa ötlött eszembe: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.”
A honi iszony heroinája a huszonhat éves, marosvásárhelyi Klára, Tisza Kálmán dédunokahúga. Apja „a morális mérce maximumán áll”, anyja „az ősjiddis harmóniaforrás.” Dacára mindennek: az obszcénnak bélyegzett képeket pingáló, kortárs kult-festőt „is verték át már zsidó tulajdonosú galériák… Ő is látott már zsidó vircsaftot”. A magányos cédrus, aki „nem … alkalmas médiaszemélyiségnek”, ám szülőhazában élő atyja leginkább a tévében látja, nyolc éve szenveleg Pesten. „Nekem ez kellett. Egyfajta tér-, dimenzió- és ingerszomj, kultúrafüggés és dinamikavágy, jaj, mit tudom én.” – fogalmaz cimborájának törzshelyén, a Pont kocsmában, az ő Mensa Hungaricáján.
Az „avantgárd nő”-höz határon túli híveitől „Levelek hada érkezik…, útmutatást várnak tőle.” S egy nap találkára hívja a testőrökkel bástyázott „Fő Ideológus”, hogy tudassa vele: „…nyomot fog hagyni ezen az országon. Mert erős, mert rendkívüli, mert kiválasztott… Rövid időn belül korosztályából mindenki olyan akar lenni, mint Klára…, a szabadság gyermeke…” Majd tónust vált: „Gondolkodjunk együtt. Így nem tudok az eszmére koncentrálni. Tudom, hogy imádna… Be vagyok szarva…. Veszélyes rám.”
Tisza Kata zaklatott világunkban a kiszámíthatóság, a konstans színvonal. Folyvást a tőle (el)várható minőségen teljesít. („A koporsó legalább egy stabil pont a halálban.”; „… azt hitte, megbomlott immár tulajdon agya.”; „válogatós libidója egyből elhervad.”) Nem kecsegtet hiú ábránddal, hogy idővel megbirkózik – mondjuk – a Mazsola-mesék történetszövési technéjével. Így botorság hőbörögni, hogy hóbortos címválasztásával Bret Easton Ellis Amerikai Psychójára utal.
Ugyanakkor: továbbfejlesztette a szókirakós játékot. A lektűr-scrabble egyedüli művelőjeként lenyűgöző biztonsággal gereblyézi mondatokba a natúr hirtelenséggel kiválasztott szavakat. Imigyen: „Ahol a megörökölt kulturális hagyaték a könyvespolcokban tárgyiasul, ahonnan kínálatazonosság miatt nagyon hasonlóan, üvegburásan választunk, amikor a szellemi és lelki érettség ezt megkívánja.”
Avagy: „- Itt állsz és magadban hordozod a történelmet. Az egész kurva magyar történelmet egymagadban. Szembesíted a nemzetet önmagával. Nekünk, csonkamagyaroknak, te nemzeti szimbólum vagy…, és nem tud az ország mit kezdeni vele.”
Dehogynem.
Alexandra, 221 oldal, 2699 forint
