Azerbajdzsán alaposan megerősödött katonailag a karabahi háború befejezése óta
Újabb fegyverkezési hullám indult meg a Kaukázus térségében. A viszonylagos békét az egyes államok arra használják, hogy haderejük teljesítményét fokozzák, az esetleges háborúra készülve. Kiújulni látszik az örmény-azeri ellentét is.
Karabahból elűzött gyermekek játszanak egy azeri menekülttáborban. Készülődő válaszcsapás (Fotó: Reuters – David Mdzinarishvili)
Karabah az 1917-es orosz forradalom után lett a Transzkaukázusi Föderáció része. 1920-ban a Kaukázus déli része is a bolsevikok kezére került, akik népszerűségük és támogatottságuk növelése érdekében Karabah területét Örményországnak ígérték, Nahicsevánnal és Zangezur régióval egyetemben. A törökországi kommunista befolyás reményében később Moszkva szerette volna, ha Zangezur Örményországhoz, Karabah és Nahicseván pedig Azerbajdzsánhoz kerül. Ennek eredményeként a Nagorno-Karabah Autonóm Terület az Azerbajdzsáni Szocialista Szövetségi Köztársaságon belül alakult meg, 1923-ban. Az etnikai szempontból nem túl szerencsés határkialakítás egyenes következménye lett a fegyveres összecsapás az 1990-es évek elején.
Nemzetközi fegyverügyletek
1993 végére a karabahi konfliktus már több ezer emberéletet követelt, és menekültek százezrei jelentek meg mindkét oldalon. 1993 novemberében Ilham Alijev azeri elnök a nemzethez intézett beszédében a konfliktus hat évét értékelve tizenhatezer azerbajdzsáni katona haláláról és huszonkétezer sebesültről számolt be. Az ENSZ becslése szerint jelenleg körülbelül egymillió kitelepített és menekült él Azerbajdzsánban. A háborút 1994 májusában fegyverszüneti egyezmény zárta le, gyakorlatilag Örményország katonai győzelmével.
A háborúban a mintegy húszezres örmény hadsereg és a hasonló létszámú, időközben de facto függetlenné váló Karabahi Köztársaság erői álltak szemben a negyvenkétezer fős azerbajdzsáni fegyveres alakulatokkal. Mindkét részről segítették őket nem hivatalos katonai csoportok is. A posztszovjet hatalmi vákuumban a két független ország közötti katonai akciókat nagyban befolyásolták az orosz haderők. Orosz utánpótlás és fegyverek mozogtak a térségben, mindkét országot érintve, fegyvereket és harci járműveket szállítottak több ízben illegálisan Örményországba, ellenszolgáltatás igénye nélkül. Bár a háborúban a keresztény örmények és muszlim azeriek álltak szemben, Oroszország kapcsolatot tartott mindkét állammal, hogy minél több fegyverkereskedelmi megállapodást köthessen. Nem utolsósorban pedig a régi rendszer idejéből megmaradt óriási mennyiségű hadianyagtól is szabadulni kívánt.
Valószínűleg hasonló okok miatt ápol szoros üzleti kapcsolatokat Izrael is Azerbajdzsánnal. A zsidó államot nem lehet ugyanis azzal vádolni, hogy vallási vagy rokoni alapon támogatná a bakui vezetést; nem úgy, mint Törökországot, amely a háborúban az azeriek legfőbb támogatója volt. Irán ugyan nem küldött közvetlen segítséget, de nem hivatalosan, alsóbb szinten az északi szomszéd mellett állt ki. Mellettük az állami megbízással nem rendelkezők, az afgán mudzsahedek és csecsen önkéntesek csoportjai harcoltak az örmények ellen.
Törékeny béke
A háborút lezáró fegyverszünetet tizenhárom éve betartják a felek. Ilham Alijev nemrégiben úgy vélekedett, hogy bár kitartanak a béketárgyalások folytatása mellett, ugyanakkor ezek alternatívája csak a háború lehet, és Azerbajdzsánnak készen kell állnia a háborúra. Úgy véli, hogy okultak a korábbi hibákból, amikor a kilencvenes évek elején a harminc-ötvenmillió dolláros katonai kiadás az ország költségvetésének hetven százalékát tette ki, rövid távon romba döntve ezzel a gazdaságot. Azerbajdzsán nem lehetett egyenrangú ellenfél akkor, amikor Oroszország egymilliárd dolláros segéllyel támogatta Örményországot.
Tavaly Jereván százhatvanmillió dollárt költött hadseregére, szemben Azerbajdzsán kilencszázmilliónyi hadi kiadásával, amely erre az évre jóval egymilliárd dollár fölé emelkedett. E szám egyébként megegyezik Örményország teljes évi költségvetésével. A fejlesztés a hadsereg létszámán is látszik: míg az örmények hatvanezer sorállományú katonát képeznek ki tizenkét hónap alatt, addig ellenfelük több mint százhúszezer, tizennyolc hónapos kiképzésben részesült katonával rendelkezik. Azeri részről a tizenötezer légi úton szállítható katona, a közel nyolcezres légierő, a három és félezer főnyi légvédelmi személyzet és az ötezer tengerész jelenthet komoly fenyegetést, a sereg ötszáz tankjával és közel kétszáz repülőgépével. Az örmény fél viszont azt előnyt élvezi, hogy az immár tizennégy éves megszállás alatt erős védelmi rendszert épített ki a Karabahi Köztársaság hegyei között.
Alijev elnök szerint Azerbajdzsán gazdasági potenciálja erősödik, országa korábban Örményországgal egy szinten volt, napjainkra azonban Azerbajdzsán helyzete jelentősen javult. Egy újabb háború – a kiegyenlítettebb erőviszonyok miatt – valószínűleg hosszúra nyúlna, és sokkal több áldozatot követelne, mint a korábbi fegyveres összetűzések. Bár Alijev mostanság úgy nyilatkozik, hogy Azerbajdzsán csak a saját erejére számíthat, potenciális támogatói között ott lehet Törökország, Izrael, esetleg Ukrajna vagy Irán is. Örményország sem maradna egyedül: az orosz haderők és az amerikai fegyverek minden bizonnyal újra megvédenék az országot.
Változatok a határrevízióra
A karabahi kérdés mindkét kaukázusi országban a belpolitika egyik legfőbb témája. Azerbajdzsánban a revízió ugyanolyan égető kérdése a pártpolitikának, mint Magyarországon volt a két világháború között. A vita csak a cél megvalósításának mikéntjéről szól. Ezért félő, hogy az egyre radikálisabb azeri pártok egymást túllicitálva újabb háborúba sodorják az országot. Az újabb háború kitörésének esetére három lehetséges forgatókönyv él a köztudatban: a legvalószínűbb eset szerint a nacionalisták megszerzik a hatalmat Azerbajdzsánban, és megindítják a támadást a Hegyi Karabah Köztársaság visszaszerzésére. De amennyiben a jelenlegi kormányzó erők valamelyik tagja szerezné meg az ország irányítását, de kisebb mértékű támogatást élvezve, nagyobb népszerűsége érdekében intézhet támadást Karabah ellen. A harmadik feltételezés szerint – ennek a legkisebb az esélye – Grúzia háborút indít Örményország ellen, s Azerbajdzsán a kedvező lehetőséget kihasználva lerohanja és visszaszerzi Karabahot.
A szomszédja területének ötödét megszálló Örményország inkább a védelemre készül. Robert Kocsarján örmény elnök is karabahi származású, de ő sem ismeri el a hegyi köztársaságot függetlennek, ahogyan a világ egyik állama sem. Ha a jereváni vezetés mégis úgy döntene, hogy elismerik Karabahot, újabb nemzetközi konfliktust gerjesztenének.
Azerbajdzsáni álláspont szerint Örményország száz év alatt másodszor folytat hadjáratot a térségben a türk eredetű népcsoportok ellen. Még 1905-1907-ben kezdődött meg Örményországban a nem örmény lakosok kitelepítése, ezután mintegy másfél millió azeri kényszerült elhagyni otthonát. Ennek következményeként Örményország egynemzetiségű állammá vált.
A válaszcsapás, a hírhedt népirtás, melyet törökök követtek el az örmények ellen az első világháború éveiben, a több évszázados ellenségeskedés egyik véres állomása volt. Az örmény-azeri egymás mellett élésnek az újabb fegyverkezéssel egyre komorabb kilátásai vannak.
Lőrincz András
