Forrás: Heti Válasz

. évfolyam . szám,

A hatvan évvel ezelőtti, a kisgazdapárt szétverését előidéző úgynevezett „köztársaság-ellenes” összeesküvési pernek egyetlen halálos áldozata volt: Donáth György. Erről az „összeesküvésről” a kivégzés ötvenedik évfordulója alkalmából azt írta Kende Péter, az 1947-ben még, de csak 56-ig kommunista újságíró-politológus, hogy „minden részletében kitalált „összeesküvés”” volt. Visszaemlékezésében – Donáth György 1947. április 11-én, az utolsó szó jogán elmondott beszédének hatását visszaidézve – kijelentette: „Higgye el a tisztelt olvasó, nem azt fogom elmondani, amit az azóta eltelt ötven év tapasztalata ültetett belém, hanem azt, amit akkor is éreztem, csak bevallani nem mertem magamnak, pláne másoknak. Nos, Donáth György az első perctől fogva lenyűgözött. Ő volt ennek a pernek – az én szememben – a legfőbb érdekessége és csodálni való hőse. (…) varázsának olykor még a tanácselnök sem tudott ellenállni. (…) Donáth, az elsőrendű és nyilvánvalóan eleve halálos ítélet elé néző vádlott végig szabad emberként viselkedett, lelki függetlenségét egy percig fel nem adta.” (Donáth beszéde Utolsó szó jogán címen Washingtonban 1988-ban és Budapesten 1998-ban jelent meg az Occidental Press kiadásában.)

A 229 vádlott közül ő volt a legalkalmasabb arra, hogy e koncepciós per fővádlottja legyen. Hiszen a Horthy-korszak utolsó, a Szovjetunióval hadiállapotba keveredő parlamentjének tagja volt, sőt – 1943-ban – a kormányzó párt alelnökévé választották. Ezen mit sem változtat az a tény, hogy – az országgyűlési napló tanúsága szerint – a harmadik zsidótörvény megszavazásában nem vett részt, s a nyilas időszak alkalmi parlamenti tevékenységétől is távol tartotta magát. Mint ahogy az sem szolgált a javára, hogy a csepeli munkások választották képviselővé, s csak Donáth Gyurkaként emlegették. Más nem jöhetett szóba, hiszen mégsem lehetett az első számú vádlott a németek által letartóztatott, s a nyilas hadbíróság által elítélt Dálnoki Veress Lajos, sem az ideiglenes fegyverszüneti szerződést aláíró Szent-Iványi Domokos. S Donáth vállalta ezt a szerepet! Bár soha nem érezte magát e baráti társaság vezetőjének, s főképp nem spiritus rectorának.

Vállalta a vezető szerepet, az ezzel járó felelősséggel együtt, sőt felhívta a bíróság figyelmét ennek konzekvenciájára: „Amilyen arányban súlyosbító körülmény tehát az esetleg megállapítható vezetés énreám nézve, ugyanolyan arányban enyhítő körülmény vádlotttársaimra.” Végül kijelentette: „Én semmiféle földi igazságszolgáltatási fórumhoz nem fogok kegyelemért folyamodni, de még fellebbezni sem fogok.”

A demokratikus köztársaság „megdöntésére” irányuló tevékenység vádját így utasította vissza: „Én tudnék mondani Magyarországon olyan szervezetet, ami elkövette mindazt, amivel az ügyész úr bennünket vádol, tudnék olyan szervezetet mondani, amely penetrál minden fontos helyet a magyar közéletben, amely állítólag fegyveres alakulatokat is mondhatna magáénak, amely népítélet formájában, forradalmi értékű jelenségeket kezdeményezett (ama népítéletekre gondolok)… Hogy a maguk szűk körében mit beszélnek meg, nem tudom, azt sem, hogy milyen célzatok [célok] születnek meg, de az biztos, hogy ideológiájukat ismerjük… Németországból eredt ez az ideológia, amely azt tanítja, hogy a proletárosztálynak erőszakosan kell magához ragadni a hatalmat. Nem tudom, hogy letettek-e erről véglegesen, de a mai kommunista és szocialista vezérek beszédeik során hangoztatják, hogy „ma demokráciáért, holnap a szocializmusért”.”

Az utolsó szó jogán elmondott hatórás beszédének talán legmeggyőzőbb része a befolyásolással mint demokratikus politikai eszköz felhasználásával foglalkozó fejtegetése: „A befolyásolás nemcsak megengedett, hanem szinte kötelező eszköze a politikának. Nem tudom, hogy jól értettem-e, amit az ügyész úr mondott, tehát megismétlem. (…) A befolyásolást azért nem fogadja el eszköznek, mert az állam vezetői a demokráciában nem saját elgondolásukat valósítják meg, hanem a népét. Méltóztassék megengedni, hogy megálljak ennél a gondolatnál. Száz százalékig magamévá teszem azt, amit az ügyész úr mondott, mert nagyon érdekes konzekvencia adódik belőle. Mikor tudja megmondani a nép, hogy az állam vezetőitől mit akar? Az 1946. I. tc., majd az azt védő 1946. VII. tc. azt mondja, hogy az állampolgárnak elidegeníthetetlen joga többek között az állami és törvényhatósági életben való részvétel. Az állampolgároknak nyilvánvalóan ez a két lehetőség adódik arra, hogy az állam dolgaiba beleszóljanak. (…) Gyakorlatilag ez a választásokon nyilvánul meg. Az országgyűlési választások során van alkalma az állampolgároknak arra, hogy megszabják az állami élet irányát, a törvényhatósági választások során pedig arra, hogy megszabják a törvényhatósági élet irányát.

Engedelmet kérek… meg kell kérdeznem, hogy itt mi történt. 1945-ben választások voltak, amelyeknek során a nemzetgyűlési mandátumok többségét a Kisgazdapárt kapta meg, vagyis a nép abban az irányban nyilatkozott, hogy azt akarja, hogy az országot a Kisgazdapárt programja szerint kisgazdapárti emberek vezessék. Mi… a vád szerint is amellett törtünk lándzsát, vagyis – az ügyész úr szavai szerint is – a legtisztább demokrácia mellett. De továbbmegyek. Ott van a törvényhatósági élet viteléről való megnyilatkozás. (…) Mi forszíroztuk, hogy [a Kisgazdapárt] ragaszkodjék az önkormányzati választások megtartásához. Mi voltunk a demokratikus követelések szószólói, hogy igenis legyen mód nyilatkozni a népnek arról, hogyan akarja irányítani a törvényhatóság életét.”

Hogy a magyarságot milyen fontosnak érezte, a beszéd következő idézetével illusztráljuk: „Azt mondja Kodály, hogy akik nem értik meg Bartók melódiáit, azok azért nem értik, mert elfelejtették zenei anyanyelvünket. Aki bennünket nem ért meg, az a magyarság lelkét nem érti meg, ügyész úr!”

Összefoglalóan a következőket mondotta: „Tehát ismétlem: nem a demokratikus rend, nem a demokratikus életforma megváltoztatására törekedtünk. Ellenkezőleg, éppen a közösségben magunkba szívott és vérünkké vált népi politikai felfogásunkat akartuk uralkodóvá tenni nemcsak a papíron, hanem a valóságos életben is. (…) Befolyásolni akartuk a magyar politikai életet, természetesen a mi ideológiánk jegyében. Ez az ideológia azonban minden államformát elbír, és elbír minden életformát, ami – magyar. (…) A vádlottak elismertek cselekményeket, de nem úgy, ahogyan beállíttatott, csak arról volt szó, hogy… egy személyi garnitúrát szerettünk volna kicserélni, és szerintünk káros intézkedéseket megváltoztatni, de olyan eszközökkel, amelyek minden civilizált államban elfogadhatók.”

Donáth Györgyöt az igazság megcsúfolásával 1947. április 16-án halálra ítélték és október 23-án fölakasztották. Földi maradványait akkor még sikerült a családnak eltemetni a Farkasréti temetőben. A forradalom leverése után azonban Kádárék eltávolították a fővárosi sírkertből. A koncepciós per ítéletének megsemmisítése után rabtársai, barátai és tisztelői 2002 júliusában a Farkasréti temető díszsírhelyére hozták hamvait, s az Andrássy Kurta János alkotta fehér márvány síremlék alatt helyezték örök nyugalomba.

Comments are closed.