A szakadék szélén egyensúlyoz az etnikailag, vallásilag megosztott közel-keleti állam.
Libanonban nagy a zűrzavar, a koalíciós és ellenzéki pártok politikai gyilkosságokkal és hazaárulással vádolják egymást, így kevés az esély a nemzeti konszenzusra.
Libanoni civilek ünneplik a hadsereg győzelmét a muszlim ellenállók felett. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem (Fotó: Reuters – Omar Ibrahim)
„Libanon arra vár, hogy elnökét Washingtonban, Párizsban, az Európai Unióban vagy az Arab Ligában válasszák meg. Szégyen, hogy nyugati politikusok kioktatását kell hallgatnunk arról, hogy kiutat csak egy valóban libanoni megoldás hozhat” – mondta Mohamed Husszein Fadlallah, az ország legfőbb síita vallási vezetője. Ez azon a napon hangzott el, amikor bejelentették a szeptember 25-re tervezett elnökválasztás elhalasztását a legutóbbi merénylet nyomán, amelyben életét vesztette Antoine Ghanem örmény származású képviselő. Rafik al-Hariri miniszterelnök 2005. februári meggyilkolása óta ő már a nyolcadik politikus, aki merénylet áldozatává vált. Halálával a Szíria-ellenes koalíciónak már csak egyfős többsége maradt a libanoni törvényhozásban.
Történelmi sérelmek
A nemzetközi közvélemény egyértelműen Szíriát teszi felelőssé a gyilkosságokért, s Bernard Koucher francia külügyminiszter azonnal figyelmeztette Bassár al-Asszad szír elnököt, hogy hagyjanak fel a robbantásokkal és a politikai gyilkosságokkal. Damaszkusz visszautasította a bizonyíthatatlan vádakat, ám kitart álláspontja mellett, mely szerint Libanonnak egy „ellenálló, arabbarát elnökre van szüksége”, amilyen a mandátumától búcsúzó Emil Lahoud volt. A libanoni lakosság legalább fele szintén nem a damaszkuszi vezetést tartja a kizárólagos bűnbaknak, sokkal inkább az izraeli titkosszolgálat mesterkedését látja az erőszak hátterében.
A politikai gyilkosságok okának kiderítése nem lehetséges a Libanonban meghatározó bel-és külpolitikai erők feltérképezése nélkül. Libanon korlátozott önállósága nem változott azóta, hogy francia mandátumként 1920-ban leválasztották a történelmi Szíriáról, amelynek évezredek óta részét képezte. Az így létrejött kis állam feladata a francia érdekek levantei biztosítása volt. Libanon területén nagyjából hasonló arányszámban éltek keresztények és muszlimok, s emiatt könnyen lett és maradt a környező országok és a nagyhatalmak egymás közti csatározásainak (had)színtere. A libanoni állam megalakulása óta vezetői ugyanis mindig két táborba rendeződtek: az arabtudat erősítésének általában muszlim hívei álltak szemben a nyugati orientációt előnyben részesítő, többnyire keresztény politikusokkal.
A helyzet a palesztin menekültek Izrael Állam megalakulását követő tömeges beáramlásával vált kritikussá, akik a hatvanas évek végétől Dél-Libanonból támadták Izraelt, mire az bombázásokkal és inváziókkal válaszolt, polgárháborúba sodorva az országot. A tizenöt éves vérengzés során a keresztény milíciák – amelyek a muszlim palesztinok ügyével nem tudtak azonosulni – Izrael segítségével törekedtek pozícióik megerősítésére, míg a muszlimok Szíriára számítottak.
Izraeli érdekek
A polgárháború 1990-es lezárása után két alapvető tényező határozza meg a libanoni közéletet. Egyrészt a keresztények tömeges kivándorlásának és az óriási síita népszaporulatnak köszönhetően a muszlimok javára változott a felekezeti megoszlás. Másrészt az ország sorsát alakító belpolitikai erők egyike sem önálló, támogatást külföldi szövetségeseiktől kapnak, akiknek a libanoni politikai irányvonal stratégiai fontosságú. A két szomszédos ország, amely megszállással igyekezett befolyásolni a libanoni belpolitikát, Izrael és Szíria. Izrael, a síita Hezbollah gerilla-hadműveletei miatt 2000-ben vonult ki Dél-Libanonból – egy vízgyűjtő terület, az úgynevezett Seba-farm kivételével -, a szír hadsereget pedig a Damaszkusz-ellenes Rafik-al Hariri miniszterelnök meggyilkolására válaszul létrehozott 1559-es számú ENSZ-határozat kényszerítette távozásra.
Izrael érdeke egy gyenge, ám az erőegyensúlyt fenntartó Amerika-barát libanoni kormány felállítása, amely a Nyugat segítségével ellenáll Szíria érdekérvényesítési törekvéseinek. Libanon másik szomszédja, Szíria sohasem volt hajlandó tudomásul venni a területéről leválasztott Libanon önállóságát. A szír csapatokat 1976 márciusában hívta be a keresztény államelnök, hogy a hatalmát megdönteni készülő palesztin irreguláris csapatokat féken tartsák. Szíria szövetségesei és ellenfelei ez után aszerint változtak, hogy melyik oldal túlsúlyát kellett semlegesíteni. Damaszkusz érdeke ugyanis azt kívánta, hogy minden eszközzel megakadályozza Libanon felbomlását, hiszen Szíria és Izrael között nincs békeszerződés, ezért Libanon felosztása egy ütközőállam megsemmisülésével lenne egyenlő, ráadásul hasonló következményekkel járhat a szintén sokvallású és soknemzetiségű Szíriára nézve is. Damaszkusz kétségkívül arab érzületű libanoni vezetést szeretne, amelyre, akárcsak a Hezbollahra, számíthat a Golán-fennsík visszaszerzéséért folytatott küzdelmében. Izrael térségbeli törekvéseit az Egyesült Államok támogatja, Szíria és a síita Irán között pedig Bush elnök emlékezetes beszéde teremtett szövetséget, melyben mindkét országot a gonosz tengelyéhez sorolta.
Nyerő helyzetben a Hezbollah
Az iráni atomprogram előrehaladása, az iraki stabilizálás kudarca és a bagdadi síita kormány iráni kapcsolatai miatt a Hezbollah mint a radikális síita irányzat bázisa a Közel-Kelet kapujában, a washingtoni vezetésnek is likvidálásra szánt tényező. Seymour Hersh, a The New Yorker szakújságírója oknyomozó tanulmányában idézi Leslie H. Gelbet, az amerikai Külügyi Kapcsolatok Tanácsának elnökét, aki szerint „…a Libanonban hatalmon lévő Siniora-kormány összeomlása az Egyesült Államok közel-keleti politikájának teljes kudarcát vonná maga után… Ezért vezetésünk meggyőződése, hogy igazolt a síitákkal szembenálló szunnita szervezetek támogatása. Ezt nyilvánosan be kellene jelentenünk, ahelyett, hogy a demokrácia védelmezéséről beszélünk.” Eszerint a Bush-adminisztrációnak olyannyira fontos a síita aktivitás letörése, hogy ennek szándékával még a szélsőséges szunnita csoportokkal is hajlandó együttműködni, amelyeket a síitákat hitehagyottnak tartanak és kész a Hezbollahot és az iraki síita szervezeteket támadni. A szunnita szervezetek anyagi támogatását elsősorban az Amerika-barát Szaúd-Arábia finanszírozza vagy továbbítja az egyébként Nyugat- és Amerika-ellenes radikális csoportokhoz. Szaúd-Arábia maga is jelentős síita kisebbséggel rendelkezik, amely komoly veszélyt képvisel a csekély népszerűségű szunnita uralkodócsalád számára.
Libanonban tehát a Közel-Kelet összes kibogozatlan szála összefut. A Nahr al-Bared palesztin menekülttáborba beférkőzött lázadókkal való leszámolás a gyenge hadseregnek négy hónapba és óriási véráldozatba került. A magát Fatah-al Iszlámnak nevező radikális szunnita csoport tagjai között szinte minden arab ország képviseltette magát, kivéve a palesztinokat.
Sibli Mallat, az egyik libanoni elnökjelölt szerint Washingtonnak a demokrácia melletti elszántságát bizonyítná, ha biztonsági okokból az ENSZ gyámkodna a libanoni elnökválasztás felett. Azonban – teszi fel a kérdést – vajon a demokratikusan megválasztott Hezbollah-képviselők beutazhatnának-e a letartóztatás veszélye nélkül? A válasz egyelőre késik.
Speidl Bianka
