Forrás: Népszava

Vasárnap délután a Wallenberg-szobornál csendes tüntetok gyülekeztek. Olyanok, akik nem tudnak felejteni és akik nem akarnak veszélyes idokben elhúzódni a világ bajától.

A szoborba öntött embermento – tehát veszélyhelyzetben is önfeláldozó, cselekvo svéd diplomata lábánál gyülekeztek a felejteni képtelenek. Ok öt évtizeddel ezelott – kirekesztve a magyar társadalomból, a halálfejesektol és nyilaskeresztesektol, a kirekeszto törvényektol megfegyelmezve és feljelenoktol rettegve, megfélemlítve és tehetetlenül élték meg a Horthy-proklamáció sikertelenségének, a nyilas puccsnak, az éhségnek és a rettento kiszolgáltatottságnak, a hitleri fasizmus akkori végnapjainak tragédiáját. S végül persze kifosztottan, de jó reménnyel a „hitleráj” véres bukását. Többnyire itt Budapesten. Mások pedig a magyar fováros eleste után puskatussal ösztökélve tántorogtak az óbudai téglagyártól a határ felé. Eroltetett menetben Abda felé és Mauthausen felé „földre rogyván, bolondul újra lépkedve”. A legtöbben talán soha-soha oda nem érve…

Nem voltunk mi, emlékezok vasárnap elegen. Hiányoztak a közönyösek és a gyávák, a cinikusok és félénkek, a lusták. Ok lennének nagy többségben? Elfásultan minden politikától vagy talán a rossz és üres fizetett propagandától. Ennyi közönyös lenne és ennyi könnyen felejto? Nincs egyértelmu válasz.

A mai nememlékezoknek, a nemtiltakozóknak, a visszavonulóknak a fülébe üvöltött Bálint Györgynek, a lelkiismeret toronyorének szavaival Hegedus D. Géza színmuvész. Ébresztot kiáltott. Bálint György Diogenészét idézte meg. Azt az értelmiségit, aki egy hordóba telepedve bújik el a Világtól. A különféle gárdák elol. Abban a reményben, hogy nem ér fel hozzá a külvilág zaja, rémülete, harsogó gyulölete. A muvész ama értelmiségit szólította meg ily módon, aki visszahúzódik a közügytol, a saját nem túl kényelmes hordójába, azt hívén, hogy megvédi ot a hordó dongája: s magányos értelmiségi maradhat akkor is, ha a csocselék odakünn üvölt.

Ébresztot fújt korának Diogenészei fülébe a végül is eroszakkal elpusztított antifasiszta publicista. De amíg írhatott, remélt: „Mi nem keseredünk el, ó Diogenész, mi felháborodunk… Elkeseredni annyi, mint… vállat vonni, hátat fordítani. Mi felháborodunk, ó, Diogenész. Felháborodni annyi, mint szembeszállni. Ez a mi magánéletünk, ez a rendíthetetlen és megvesztegethetetlen felháborodás” – írta Bálint György, amikor Hitler és Szálasi csürhéje még csak a városkapuk elott állt… „Mi nem vigasztalódni akarunk, hanem meg akarjuk szüntetni az okokat, melyek miatt vigaszra szorulnánk. Te elbújsz, hogy ne halljad a röfögést a piacról és ezt fölénynek nevezed…”

Bálint hitte, hogy a hozzá hasonlókhoz eljut a szava, és ez a szó tölti be az agorát…

Megjegyezzük talán a „Toronyor” publicista, a messzi tekinto Bálint György világtól elbúvó bölcse nem volt azonos az igazi Diogenésszel. A ma filozófiatörténésze: Pais István szerint Szinopé szülötte: Diogenész – megvetette valójában a zsarnokokat, és nem is titkolta a véleményét. Csendes bölcs is lehet végtére bátor: a hódító Nagy Sándor hadvezérnek, aki meg akart vele ismerkedni, azt mondta Diogenész: állj arrébb és ne fogd el tolem a Napot. A zsarnoknak vélt hadvezér megsértéséhez pedig igazi bátorság kellett.

N. Sándor László sandorl@nepszava.hu