Népszabadság * Munkatársunktól * 2007. október 15.
Problémák és megoldások
Mindig nagy figyelemmel olvasom Horváth Gábor írásait, mert árnyalt képet rajzol az Egyesült Államokról. Úgy vélem azonban, hogy szeptember 15-i, Keskeny palló című cikkében, amelyben örömének ad hangot, hogy a magyar kormány megértette az amerikai üzenetet és több kérdésben atlantista módon foglal állást, nem sikerült szilárd érvekkel alátámasztania álláspontját.
Elgondolása bizonyításaként pl. így fogalmaz: „Melyik ország az, ahol törvényhozási meghallgatásokat tartanak, ha a Vajdaságban magyarokat pofoznak? Hol tekintik saját ügyüknek egy, a szlovák-ukrán határon fél évszázadon át kettévágott magyar falu tragédiáját?”. Kérdezem én: jobb lett-e ettől a vajdasági magyaroknak vagy a szlovák-ukrán határon fekvő falunak, változott-e valami? Nem. (Hozzátehetjük: még az a szerencse, hiszen nap mint nap láthatjuk az iraki vagy afganisztáni híreket nézve, milyen is az, ha az amerikaiak gazdag történelmi tapasztalataik birtokában, kifinomult módszereikkel nekiállnak problémát megoldani.) E problémákat a helybéli országoknak és szervezeteiknek – így az Európai Uniónak – kell kezelnie (már csak az alaposabb helyismeret okán is), nem egy távoli ország képviselőinek (a szubszidiaritás elve, hogy az uniós frazeológiából lopjak). S bár ugyan jogilag nem ország, de az Európai Unió az, ahol törvényhozási meghallgatásokat tartottak (az Európai Parlamentben) a vajdasági magyarok ügyében, az Európai Parlament küldött ki tényfeltáró bizottságot és az Európai Parlament adott ki állásfoglalást a kérdésről.
Marad tehát a kérdés: miért jó nekünk, ha atlantista vagy (végeredményét tekintve) „keskeny pallón” egyensúlyozó a külpolitikánk? Miért nem vállaljuk fel a geopolitikai helyzetünkből adódó külpolitikát? Mert adott esetben ütközne az Egyesült Államok érdekeivel? H. G. szerint a (mindenkori) magyar kormány „nincs abban a helyzetben”, hogy az Egyesült Államok érdekeivel ellenkező politikát folytasson. Ezek szerint Ausztria, kinek Horváth Gábor által is idézett külügyminisztere némiképp másképp látja a világot, mint Washington („[Ausztria] nem az USA 51. tagállama, sem nem orosz tartomány”), „abban a helyzetben” van?
H. G. több, az amerikai kormány irányába tett gesztust is felsorol, egyik meghökkentőbb, mint a másik. Az MSZP nem csatlakozik az amerikai rakétaelhárító rendszer közép-európai telepítését elítélő nyilatkozathoz, amelyet közép-európai baloldali pártok adtak ki. Most tekintsünk el attól, hogy nulla százalék annak a realitása, hogy Irán – amely ellen e rakéták elsősorban telepítődnének – megtámadja az Egyesült Államokat, nemhogy Európát. A kérdés az: mi köze van ennek Magyarországhoz? Hiszen ebben az esetben nem a terrorizmus elleni küzdelemről van szó (amivel Szekeres Imre – amúgy honvédelmi miniszter! – indokolta az MSZP távolmaradását a nyilatkozattól), hanem az Egyesült Államok egy magánpárbajáról, amit 1979 óta vív Iránnal. Még két példa: Magyarország nem csatlakozott az Egyesült Államok diszkriminatív, minket is sújtó vízumpolitikáját bíráló közép-európai államokhoz; a kubai menekültek befogadásával pedig végképp olyan konfliktusba ártja bele magát, amihez semmi köze. Mondhatnánk persze, hogy a mai globalizálódott világban nincs értelme a földrajzi közelségeken vagy távolságokon alapuló külpolitikát folytatni (a Bundestagban már lefolyt egyszer egy hasonló vita, a németek afganisztáni szerepvállalását illetően), de Magyarország geopolitikai realitása mégiscsak egyértelmű: tagja egyfelől az Európai Uniónak, másfelől majdnem szomszédja egy nagyhatalomnak (Oroszország). A magyar külpolitikának ebből következőleg elsősorban olyan, igencsak fajsúlyos kérdésekkel kellene foglalkoznia, mint az unió jövője (például mélyebb uniót akarunk-e) és Oroszországhoz való viszonyunk, hiszen ezek megtárgyalása elsődleges nemzeti érdekünk, ebben vagyunk közvetlenül érintve, nem pedig az Egyesült Államok és Irán vagy Kuba konfliktusában.
Másfelől, az „atlantiság” kérdése, bármi is legyen a majdani közös európai külpolitika, összeurópai szinten alighanem eldőlt (mégpedig a „keskeny palló” érvelés mentén). A rendszerváltással véget értek azok az idők, amikor egy távoli központ kegyétől függött minden. Egy erős (és remélhetőleg mind jobban erősödő és mélyülő) államszövetség, az Európai Unió teljes jogú és a többivel egyenrangú tagjai vagyunk. A jövőnk, szerencsére, az Európai Unióhoz köt bennünket, és nem az Egyesült Államokhoz. Semmi akadályát nem látom, hogy a magyar külpolitika is a sarkára álljon, amint az osztrákok. Ők már megtették, rajtunk a sor.
Simon Zsolt
doktorandusz, Budapest
Megtisztelő Simon Zsolt figyelme, és magam is azt gondolom, hogy ezekről a kérdésekről értelmes vitát kellene folytatni. Néhány megjegyzés: 1. A vajdasági parlament vezetője és Szerbia washingtoni nagykövete meglehetősen szeppentnek tűnt a kongreszszusi meghallgatáson. Nem tudom, van-e ennek köze ahhoz, hogy a Vajdaságban kissé alábbhagyott a harci kedv. Szelmencen megnyílt a határátkelő, és – sajnos – nem Ukrajnának vagy Szlovákiának, de még csak nem is az Európai Uniónak köszönhetően. 2. A geopolitikai helyzetünkből fakadó külpolitika nem ütközik az Egyesült Államok érdekeivel. Ellenkezőleg, az fakad geopolitikai helyzetünkből, hogy saját érdekeinket az USA támogatásával magunk mögött tudjuk leghatékonyabban érvényesíteni. 3. Én nem írtam, hogy a mindenkori magyar kormány elevegyenge lenne. Sőt, úgy vélem, hogy még a mostani is kerülhet erősebb pozícióba. 4. Az Egyesült Államok nem magánpárbajt folytat Iránnal. Legalábbis nem ez az Európai Unió hivatalos álláspontja. Irán elnöke nyíltan a zsidó állam megsemmisítésére buzdít. Ez nem is lehet Irán, Amerika és Izrael magánügye. 5. A kubai menekültek befogadásával semmilyen konfliktusba nem ártjuk bele magunkat. Az „56-os magyarokat Svédországtól Amerikáig sokfelé befogadták. Hasonló bánásmód jár minden, demokratikus politikai nézeteiértüldözött személynek. 6. Mint ahogy a rendszerváltás előtt is voltak dolgok, amelyek nem egy távoli központ kegyétől függtek, most is akadnak olyan kérdések, amelyekben érdemes lehet figyelembe venni más országok szempontjait. 7. Minket a jövőnk az Egyesült Államokkal szoros szövetséget ápoló Európai Unióhoz köt. Szerencsére ebben nincs semmi ellentmondás. 8. Ausztria semleges, Magyarország ellenben egy katonapolitikai szövetség tagja. A „kuruckodás” odahaza mindig népszerű, de kifelé általában kevéssé hatékony módszer. Minél kisebb egy ország, annál könynyebben válik vele nevetségessé.
Horváth Gábor
A pontból a B pontba
Éljen a tömegközlekedés! Le a füstölő, energiapazarló, életünket és jövőnket veszélyeztető autókkal! Ma délután hat órára el kell mennem Pesthidegkútról (Budapest II. kerület, a város határa) az Irányi utcába (Budapest V. kerület a város szíve), egy két órán át tartó programra.
Közlekedési szakértőktől kértem tanácsot: hogyan juthatnék oda a leggyorsabban és legkényelmesebben. A sokadik tipp látszott nyerőnek, amely figyelembe vette, hogy az 56-os és a 18-as villamos vonala most átmenetileg meg lett hosszabbítva. Tehát ha a hűvösvölgyi végállomásig lemegyek busszal – vagy legurulok autóval -, akkor onnan egy vonallal eljutok az Erzsébet hídig, amin már csak át kell sétálnom, vagy fellépnem egy hetes buszra, és máris szinte a helyszínen vagyok. Reális számítás szerint ez az utazás mintegy 80 percet vesz igénybe, és négy vonaljegyet, aminek az ára 920 forint. Igen ám, de viszsza is kell jönni, kb. nyolckor, akkor hoszszabb lehet az út, mert ritkábban közlekednek a járművek. Viszont hideg lesz, és jó esély van rá, hogy essen az eső.
Viszont, ha autóval mennék, akkor odafelé rémes másfél órára számíthatok, araszolgatva a dugóban – igaz közben cool jazz-t hallgatnék, és kényelmesen üldögélnék az esőtől védett kasztniban. Viszont visszafelé, jó fáradtan beugorhatnék a közelben ácsorgó autóba, és húsz perc múltán landolnék a nappalim kanapéján a tévé előtt. Mindez költségben kifejezve: az út kb. 30 kilométer oda-vissza, az fokozott dugófogyasztással számolva (csak oda) is nem több, mint három és fél liter nafta, vagyis fillérre azonos a BKV-költséggel.
Mit teccenek gondolni, mivel megyek?
Bodansky György
Budapest
