L. Simon László
Lesz képü(n)k
Wilhelm Dilthey szerint „a megértés különböző fokokat mutat. Ezek mindenekelőtt az érdeklődéstől függenek. Ha az érdeklődés korlátozott, akkor a megértés is az. Mennyire türelmetlenül figyelünk néhány magyarázatot; csak egy – számunkra praktikusan fontos – pontot rögzítünk belőle anélkül, hogy érdeklődnénk a beszélő belső élete iránt” (A hermeneutika keletkezése). Minden bizonnyal Hárs Györgyöt is csak igen korlátozott mértékben érdekelte a glosszája témájául választott írószövetségi közgyűlés (Lesz képük, ÉS, 2007/40.), mert ha egy újabb balegyenes bevitelén túl is foglalkoztatná mindaz, ami a tisztújító tanácskozáson történt, akkor kellő forráskritikával olvasta volna el a Népszabadság idevágó cikkét. A közgyűlésen végig szorgalmasan jegyzetelő Papp Sándor Zsigmond „pártatlan újságírói tudósítása” (Népszabadság, 2007. szept. 24.) szerint az állítólagos „kirohanásomban” azt mondtam, hogy „a Bizományi Áruház támogatásával elkészülhet az eddigi elnököket ábrázoló festménysorozat.” Papp a beszámolómnak ennél a részénél nyilvánvalóan relaxált, mivel ez hangzott el: „A héten megszületett a megállapodás a Bizományi Áruház Vállalattal, miszerint a vállalat finanszírozza az örökös tagok portrésorozatának a megfestését. Erre tavaly országos képzőművészeti pályázatot írtunk ki.”
Hárs szerint „az egylet utóbbi bő másfél évtizedének máig legjelentősebb munkaproduktuma az a döntés, amellyel a Magyar Írók Szövetsége szovjetes ízű nevét visszahungarizálta Magyar Írószövetséggé”. Nem akarok leragadni annál a első mondattól fogva egyértelmű, rendkívül kreatív szerzői szándéknál, hogy a 62 éves Írószövetséget egyszerre lehessen (poszt)sztálinista és antiszemita szervezetnek nyilvánítani, pusztán csak arra hívom fel becses kollégám figyelmét, hogy a Magyar Írók Szövetsége elnevezés az 1989-es közgyűlést követően változott Magyar Írószövetségre, s ettől kezdve lehetnek rendes tagok a határon túli magyar alkotók, de innentől érezhetik magukat megbecsült tagnak a más anyanyelvű, más nemzetiségű író honfitársaink is. Minderre, gondolom, Hárs György is emlékszik, hiszen 1976 és 1994 között ő is az egylet tagja volt.
Az irodalmi szervezetek tavasszal újrakezdett jó hangulatú és konstruktív egyeztetésén a Szépírók vezetői is amellett voltak, hogy egymás froclizása helyett inkább a közös értékeket és célokat találjuk meg. Amennyiben demokratikus vívmánynak tekinthető a szervezeti sokszínűség, akkor a demokratikus szabályokra oly érzékenyek is fogadják el végre, hogy a Magyar Írószövetség is tovább él, és dolgozik. Mi természetesnek vesszük a mienktől eltérő értékrendek, célok önálló szervezetben való argumentálódását, sőt tudjuk, az érdekvédelemben csak velük együttműködve érhetünk el eredményeket. Persze az is jó volna, ha elsősorban mindenki a maga szervezetével foglalkozna, és elsőként a saját háza táján akarna rendet teremteni, ne mindig nekünk mondják már meg, mit és hogyan kellene csinálnunk. Éppen ezért arról sem érdemes vitatkozni, hogy csak a tagságunk harmada (s nem az ötöde) vett részt a közgyűlésünkön, mert egyrészt ez évtizedek óta így van, ráadásul más szervezeteknél ennél sokkal rosszabb az arány, hovatovább vannak olyan nagy múltú írószervezetek, amelyek rendszeresen nyolc-tíz fővel tartanak közgyűléseket. Erről persze sem az ő tagjaik, de természetesen a mieink sem írnak szellemesnek hitt szösszeneteket.
L. Simon László
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 41. szám
