Forrás: Mazsihisz

Ferikém! Nem búcsúztunk sosem, még azokon a fáradt hajnalokon sem, hazafelé a muzsikálásból. Én Amerikába készültem, Te (most már tudom) még messzebbre. Még az utazás előtt kétségbe esve hívtál muzsikálni, és én mentem.

Összemosolygunk egy-egy zenei viccen, – Te felnézel a zongora mellől én meg örülök, hogy észrevetted- Tudod ahogy szoktuk!

Aztán játszunk tovább, de a szívemet egy láthatatlan hideg kéz markolássza.

Aztán már itt kinn olvasom az üzeneteket. Az azért nem lehetett semmi, hogy a kórházba muzsikáltatok! Két ápoló közt egy d-dúr szeptim. Hogy nem lehettem ott. Tudod nekünk, neked meg nekem, mindenünk a muzsika!

Várom itt a híreket, és jönnek is, mert sokan szeretnek, sokan ismernek. Várom, hogy hazaengedjenek, hogy végre tudjunk beszélni.

Örülök a hangodnak, a hitednek. Nem változott semmi! Azt a pár hónapot míg felépülsz kibírjuk aztán megint, együtt muzsikálunk. Mondom majd -f-moll, de várj! Játszom elé valamit, és Te bólintasz, hogy tudod, és amikor befejeztük, széttárod a karodat, s azt mondod majd: – „De jó veletek megint együtt muzsikálni!” – Emlékszel, ahogy szoktad! Csak az a hideg kéz, az engedné el már a szívemet!

Ferikém! Ha van másvilág, akkor könnyen megtalálunk! Nekem elég lesz a hang után menni, és ha van ott egy zongora, Te biztos mellette ülsz, vagy ott leszel a közelébe, és megkérdezed, – hoztál klarinétot? Ha ott nincs zongora, akkor majd mi viszünk, tudod elektronyosat, ahogy szoktuk! – Elektronyosat Józsikám?- kérdezed vissza.

Igen, elektronyosat, villámlásból, dörgésből! Összemosolygunk, Te felnézel, aztán játszunk tovább – Tudod, ahogy szoktuk!

Balogh József klarinétművész