Élet
Ítéletek
E lapszám 2. oldalán olvasható hír szerint a Fővárosi Bíróság másodfokon, jogerősen is felmentette az Élet és Irodalom főszerkesztőjét a Schmidt Mária által ellene indított becsületsértési perben. A XX. Század Intézet főigazgatója magánvádlóként kezdeményezett eljárást Eörsi Istvánnak egy több mint három évvel ezelőtti cikke miatt (A sajtó szabadsága, ÉS, 2004/39.). A jogerős ítélet bűncselekmény hiányában mondta ki a felmentést. Schmidt Mária a korábban ugyanezen cikk miatt indított személyiségi jogi pert is elvesztette az ÉS-sel szemben.
Mondhatnánk azt is, hogy magánvádló magánszemély ellen indított pert magánügyben, az ilyenből tizenkettő pont egy tucat, miért fontos ez? Talán azért, mert a sok „magán” jelző erősen megtévesztő. Ez esetben egy korábban közszereplők között, nyilvános fórumokon induló vitában valamelyik fél egyszer csak elvesztette türelmét, esetleg egyszerűen nem bízott magában, és ezért ezt a nyilvánosan megvitatható ügyet bírósági eljárás tárgyává tette. Úgy gondolta, hogy vitatkozott ő már eleget, rámutatva vitapartnerének néhány erősebb jelzőjére, a vita folytatása helyett a bírósághoz fordult. Egy ilyen per évekig leköt bírói kapacitást, az érintettek szakmányban járnak tárgyalótermekbe – bár bőséges tapasztalatmennyiség birtokában mondhatom, hogy akik a pert indítják, a legritkább esetben jelennek meg a tárgyaláson -, általában pedig az a véleményem, hogy ezek a perek jogilag eldöntenek ugyan valamit, de, már csak az időmúlás miatt is, az ítélettel elérni kívánt hatás igencsak kérdéses.
Ennek a büntetőpernek az előzménye is csaknem négy évre nyúlik vissza: Schmidt Mária meghívott az általa vezetett intézetbe egy német történészt, aki egy korábbi nyilatkozatában kifejtette, hogy a nácik humánusan jártak el, hiszen a gázkamrákban negyven másodperc alatt meghaltak áldozataik. Az eset kapcsán sajtópolémia bontakozott ki, melyben egy holokauszt-túlélő azt tanácsolta az ilyen és hasonló nézeteket képviselőknek, hogy maguk is próbálják ki az általuk javasolt „humánus” eljárást. Ezzel a megjegyzéssel kapcsolatban Schmidt Mária egy másik történésszel párban nyilvánosságra hozott levelében úgy vélekedett: aki mást gázkamrába küld, maga is náci. Eörsi István, aki maga is holokauszt-túlélő, ezen a ponton kapcsolódott be a sajtópolémiába, és Schmidt Máriáról olyan véleményt mondott, amit csak azért nem idézek, mert a múzeumigazgató még vérszemet kap, és kezdhetjük elölről az egészet.
A pernek van konkrét tárgya, amit a bíróság most már jogerősen elbírált, ezen túlmenően azonban van ennek a politikusi-közszereplői perlési gyakorlatnak egy borzalmasan diszfunkcionális, értelmetlen és terméketlen vonatkozása. Érthetetlen, hogy a közszereplő, aki napjában annyi cikket ír különböző lapokba, amennyit csak elbír a keze meg az agya, annyi nyilatkozatot tesz, amennyit csak akar, akinek egész élete a nyilvánosság előtt zajlik, vajon – extrém eseteket leszámítva – miért fordul egy közéleti vita folyományaként bírósághoz. Ez az ügy például több mint három éve kezdődött, még a polgári bíróságon. Összejöttünk a tárgyaláson mi, szerzők, szerkesztők, alperesek, aztán az ügyvédek, felperesek, majd a tárgyalás végén hazamentünk. Hónapokkal később ismét megtettük ezt ugyanebben a körben, majd büntetőügy lett belőle, megint összejöttünk, sajnos ekkor már Eörsi nélkül. Ő meghalt, a per folytatódott rendületlenül tovább. A büntető perrendtartás kötelezése folytán egy alkalommal megjelent a magánvádló is. Ültünk a szűk tárgyalóteremben, hallgattam Schmidt Máriát, ha jól emlékszem, minden második mondata úgy kezdődött, „hogy ne lehessen”. „Hát azt már ne lehessen.” „És ne lehessen!” Hogy mit ne lehessen, az már összefolyik, összefolyt kimondásuk pillanatában. Egész magánvádját értelmetlennek tartottam, vélhetően ebből fakadt, hogy a kapcsolódó érvelés is értelmetlennek tűnt.
Az igazságszolgáltatás legfontosabb és legösszetettebb mozzanata az ítélethozatal. A bíróság végső döntése. Ez normális esetben például vitatott helyzetet rendez – hol húzódik a telekhatár vagy hogy kié az elkötött bika, ki ölte meg a szomszédasszonyt.
De mit döntsön ebben a vitában a bíróság, és ha dönt, akkor ugyan mire megy vele a múzeumigazgató? Már ha nyer. És persze mi van – mint ez esetben -, ha veszít? Egy többé-kevésbé szakmai vitában elhangzott – kétségtelen vaskos – jelzőkről folyik a vita, ilyet az ember azért sem tesz szóvá, mert ezek a közéleti létállapot mindennapos elemei. Kár, hogy így van, de közéleti vitát vagy annak akár csak valamelyik elemét jó érzésű, a nyilvánosságban naponta mozgó ember nem visz bíróság elé. Arról a kérdésről például, hogy valaki „történelemhamisító” vagy sem, természetesen dönthet bíróság, de mégiscsak alkalmasabb ilyen kérdés mérlegelésére a sajtó- vagy történészi vita. Ennek eldöntésére alighanem leghivatottabb fórum mégiscsak a közvélemény. A magyar közéleti viták elszomorító jellegzetessége, hogy a vitázó fél egyben döntnök is szeretne lenni, de olyannyira, hogy vita után nyomban pontozna, és kivétel nélkül nyerne is.
A rendszerváltás egyik legüdítőbb következménye (volt), hogy a közéleti vitákat immár nem pártidióták döntik el sötét pártirodák mélyén, hanem a közéleti viták a nyilvánosság előtt zajlanak – már egészen addig, amíg a közélet szereplői ilyen-olyan okok miatt be nem ráncigálják azokat sötét vagy kevésbé sötét bírósági tárgyalótermek mélyére. Aztán ha kedvező az ítélet, lobogtatja, ha nem, akkor szidja a bíróságot. Kinek jó ez?
Kovács Zoltán
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 41. szám
