DUNAI ANDREA
Műkincsek útvesztője
Mit hellén teremte kézzel, / Azt a francúz fegyverével / Szajna-partra hordja ki, / S diadalmas trófeáját / Bűvölt hon elébe tárják / Múzeumnak termei!
(Schiller: Párizsi antik)
A művészeti értékek megóvásával és sorsával nemzetközi jogi értelemben sokáig nem foglalkoztak. Először a vesztfáliai békében (1648), majd a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson (1815) tettek óvatos kísérletet a kérdés rendezésére, amennyiben a támadó felet arra kötelezték, hogy szolgáltassa vissza az általa eltulajdonított értéket a győztes országnak. A Quadriga ennek a határozatnak köszönhetően került vissza Párizsból a Brandenburgi-kapu tetejére. A műértékek preventív védelmet azonban csak jóval később, az 1899-ben megkötött és az 1907-es hágai békekonferencia által tökéletesített hadijogi egyezmény méltatta sommás szabályozásra. Eszerint a megtámadott országnak mindent el kell követnie kulturális értékeinek védelmében, s ezeket magántulajdonként kell kezelni. A támadónak tartózkodnia kell a fosztogatástól, és ha képtelen lenne kezének nemet parancsolni, megtorlással kell számolnia, függetlenül attól, hogy győztesen vagy vesztesen kerül ki a torzsalkodásból. A szerződéshez negyvenegy ország csatlakozott. A szabályozás idővel konkretizálásra szorult, és ennek kezdeményezését Nyikolaj Rerih (1874-1947) orosz festő és író ragadta magához. Ő már az I. világháború kitörése előtt felhívta II. Miklós cár figyelmét a műkincsekre leselkedő páratlan veszélyre. Rerih tézisei a forradalom után (amikor a tények már magukért beszéltek) eljutottak a párizsi egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetébe, ahol 1929-ben kidolgoztak egy törvényjavaslatot, amelyre a Népszövetség Nemzetközi Múzeumi Hivatala hamarosan fölfigyelt. Ennek a munkának köszönhető, hogy 1935 áprilisában a washingtoni Fehér Házban huszonegy észak-, közép- és dél-amerikai ország aláírta a „művészeti és tudományos intézmények, valamint a történeti műemlékek védelméről szóló szerződést”. Ez volt a Rerih-paktum, amely néhány hónappal később életbe lépett. Miközben a tengerentúl a semleges területté minősített kulturális intézményekre piros körben három piros pont került, a háborúba sodródó Európában egészen más megjelölések fölszerelésével foglalatoskodtak.
1943. január 5-én a nyugatra emigrált kormányok, valamint a Harmadik Birodalommal háborúban álló országok Londonban megegyezést írtak alá, amelyben kimondták, hogy a hadviselő felek által végrehajtott kényszerű műkincseladásokat és mindennemű fosztogatást polgári jogilag semmisnek fogják tekinteni. Néhány hónappal később Roosevelt elnök kinevezte a második Roberts-bizottságot (Owen J. Robertsről, a Legfelsőbb Bíróság elnökéről elnevezve), amely elvben a háborús övezetben művészeti és történelmi értékek védelmére szakosodott. Igaz, a csoport tevékenysége a háború befejezésig elsősorban adatgyűjtésében és utána az elő restitúciós szárnybontogatásokban merült ki. A bizottság működésével egy időben megkezdődött a művészetvédelmi tisztek kiképzése, akik a „műemlékek, szépművészet és levéltárak” (MFA&A) egységében harcoltak. Nekik kellett (volna) legjobb tudásuk szerint, önzetlenül óvni és védeni a műértékeket őrző falakat.
1945 tavaszán a náci kapituláció előtti napokban-hetekben a Vörös Hadsereg hadizsákmány-bizottságának tagjai pompásan tájékozódtak a romos Berlinben. Teherautóikkal öt héten keresztül a Zoologischer Garten pályaudvar melletti negyven méter magas légvédelmi bunkerbe jártak terepszemlézni. Tudták, hogy a berlini múzeumok erre a bombabiztos helyre mentették dáriusi kincseiket. A dobozok plafonig álltak, hiába rendelte el Hitler 1945. március 6-án, hogy a fővárosból evakuálni kell a ládákat. Wilhelm Unverzagt, az Őstörténeti Régészeti Múzeum igazgatója februártól szinte saját testével védte a felbecsülhetetlen értékeket, köztük a merovingok aranyát és Heinrich Schliemann által felszínre hozott Priamosz-kincseket. Végül maga Unverzagt mindent átadott a szovjet katonáknak, akik a kincseket, úgymond, pusztán védelmi célból akarták szárnyaik alá venni. Az anyag innen Berlin-Karlshorstba, a szovjet katonai parancsnokság épületébe került, majd onnan, a többi rejtekhely állományával együtt, vonaton vagy repülővel, Moszkva érintésével a Szovjetunió legeldugottabb múzeumainak pincéibe. Magán- és közgyűjtemények tartozékai ugyanazon bánásmódban részesültek.
1945 második felében kezdetét vette a nyugat-keleti irányú műkincsvándorlás, amelyhez a németek által eltulajdonított szovjet értékek is hozzácsapódtak. Csak az amerikai zónában 1400 rejtekhelyet tártak fel, ahonnan a szállítmányok az amerikai hadsereg művészetre kiképzett tisztjeinek felügyelete alatt indultak haza, szovjet ukázra, szinte vonalzóval megrajzolt egyenes úton, nagy ívben megkerülve eredeti származási helyüket, például a balti államokat, Ukrajnát vagy Fehéroroszországot. A müncheni felrakodásnál Viktor Lazarev és Vlagyimir Makarov, a különleges állami bizottság szakértői asszisztáltak, akik legalább 1943-tól tudták (vagy tudni vélték), hogy egy-egy elveszett Repin hány Dürert ér, és hova kell érte menni.
Illúzió lenne azt hinni, hogy minden visszakerült, amit Rosenberg, Künsberg és Jankuhn stábjának tagjai magukhoz ragadtak, de amerikai értékelések szerint így is sokkal több tétel jutott haza, mint amennyi a szovjet követelési (claim) listákon szerepelt. Ha a szövetségesek fosztogatásaitól és a zsidó vallási ereklyéket hiányosan tartalmazó szovjet igényektől eltekintünk, a kivételek valójában a szabályt erősítették. Szmolenszk városának pártarchívuma és Glinka Ruszlán és Ludmilla című operájának kézírásos partitúrája például mindmáig Washingtonban, illetőleg Berlinben időzik. Höchstädt városmúzeumában pedig faragott ukrán húsvéti tojáskák díszelegnek, amelyekről Bajorországban pontosan tudják, hogy ezek az 1945. december 20-án elindított transzportról maradtak le. De a Wehrmacht kötelékében harcoló Vlaszov-hadsereg katonái által eltulajdonított trófeák is Németországban ragadtak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (amelyből a Szovjetunió 1948 márciusában kilépett) úgy döntött, hogy mind a 453 értéktárgyat az amerikai szektorban működő orosz emigrációs központ vegye át.
A szovjet felszabadítók országából viszont sehogyan sem indítottak vissza német tulajdont, vagy ha igen, kizárólag a Kreml közvetlen utasítására, különvonaton, a keletnémet tárlókba. 1955-ben a Drezdai Képtár vette át törzsanyagát, hétszázötven darab festményt, benne Raffaello Sixtusi Madonnáját, s két évvel később, az NDK tizedik születésnapján a berlini Pergamon Múzeum vette ismét birtokba a kisázsiai Bergamából származó nevezetes oltárt. Ekkor érkezett meg a Gothai Kastélykönyvtár hatezer értékes könyve. A nagylelkű hruscsovi gesztus Walter Ulbrichtnak szólt, Konrad Adenauernak csak hadifoglyok jártak. A Német Szövetségi Köztársaság nem kapott vissza műkincset, hiába hivatkozott oly gyakran az 1907-es hágai megállapodásra és Fjodor Fjodorovics Martensnek, a cári Oroszország delegációvezetőjének aláírására. A kérvényeket Moszkvában rendre elutasították. Telt s múlt az idő, és a keletnémet múzeumok egyszerre az új tartományokban találták magukat. 1990. november 9-én az egyesült Németország szerződést kötött a Szovjetunióval a jószomszédi kapcsolattartásról, majd Kohl kancellár megállapodott Gorbacsovval, hogy mindkét fél köteles visszaadni a másiknak az általa jogtalanul eltulajdonított műtárgyakat. E kötelezettség ellen az Orosz Föderáció sem emelt kifogást. Csak éppen a határozószót definiáltak Bonnban és Moszkvában homlokegyenest ellentétesen. De míg ez kiderült, ahhoz is több évre volt szükség. Időközben a német kormány benyújtotta Moszkvának igényét. A listán 200 000 múzeumok és magánszemélyek birtokából eltűnt tárgy, 40 000 más művészeti objektum, kétmillió könyv és három kilométernyi levéltári anyag szerepelt. A kölcsönös ajánlkozásból azonban nem lett se szokás, se rendszer, se hagyomány.
Ehelyett a ritka kivételek váltak iskolapéldává: egy brémai polgár a kilencvenes évek közepén háza padlásán talált egy csinos mozaikdarabot, amelyről kiderült, hogy apja hozta magával Carszkoje Szelo legendás borostyánszobájából. Hazaérte után ignorálta a katonai kormány rendeletének 19. cikkelyét, amely előírta a Szovjetunióból hozott tárgyak bejelentését, s a leletről családi körben sem beszéltek tovább. Az egykori harcos a titkot magával vitte a sírba, az örököst egy becsüs világosította fel. Az értékes szuvenírt jegyzékváltások kíséretében visszaszármaztatták eredeti helyére. Nem sokkal később Szentpétervárról útnak indították az Odera-menti Frankfurt Mária templomának gótikus ablakát és bronz gyertyatartóit.
Az Orosz Föderáció jogászai idegenkedtek a viszonzástól, féltették államkincstárukat, és ismét asztalhoz ültek. 1998 áprilisában megszületett a törvény a „II. világháború következtében a Szovjetunióba szállított kulturális javakról, amelyek az Orosz Föderáció területén találhatóak”. Ebben megállapítást nyert, hogy ezek Oroszország tulajdonát képezik. A Duma határozata ellen Jelcin elnök (részben nyugati országok nyomására) fellebbezett, amire az orosz Alkotmánybíróság néhány apró változtatást leszámítva kristálytiszta nemmel reagált, legalábbis Németország viszonylatában. Az orosz jogászok azzal érveltek, hogy a megszállási jogból egyenesen, azaz jogszerűen következik vagy következhet a kulturális javak eltulajdonítása, afféle megelőlegezett, kompenzatorikus restitúció jegyében. Ily módon pecsételődött meg 2000 májusában, a törvény beiktatásával a német listán szereplő tételek státusának és tartózkodási helyének sorsa. A paragrafusok értelmében egyedül a náci Németország üldözötteinek privát követelései lehetnek esélyesek, amennyiben kormányszinten jelentenek be hivatalos igényt rájuk. Ehhez persze az kellene, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a törvényt egészében ismerje el, és a politikusok ne (teljesen) más irányú tárgyalások szüneteiben utalgassanak virágnyelven holmi zsidó örökösök képgyűjteményeire.
Berlinnek szemlátomást szívügye a közvagyon. Annak visszaszerzésére összpontosulnak az erők, különösen azóta, hogy a műkincspiac konjunktúráját éli. 1989-ben Julia Balgyina németországi turistaútját arra használta, hogy vallomást tegyen a brémai Műcsarnokban: férje, Viktor Balgyin százados1945-ben a brandenburgi Karnzow-kastély óvóhelyén Ruisdael, Dürer, Rembrandt, Cranach és egyéb híres festők képeire bukkant. A remekművek a brémai múzeumból származtak. Balgyin poggyászában 360 darab rajzzal és metszettel tért vissza hazájába. Egy ideig lakásán rejtegette a kincseket, majd beszolgáltatta a moszkvai építészeti múzeumnak. A mai napig ott vannak. Balgyin özvegye lavinát indított el: a zsákmányolt német műkincsek kérdését többé nem lehetett tabusítani.
Hosszas tárgyalások után Christina Weiß, a Schröder-kormány kulturális minisztere és moszkvai kollégája, Alekszander Szokolov 2004 megegyezett abban, hogy „háború következtében áthelyezett kulturális javak” visszaadását a teljességre törekvés nélkül, kizárólag egyedi esetekre kivetítve fogják tárgyalni. A sürgősségi listára ezúttal Lipótnak, Anhalt hercegének ezüstkészlete, Ferdinand Lassalle és Walther Rathenau levéltári hagyatéka, valamint az időközben eltulajdonítójáról elkeresztelt Balgyin-gyűjtemény került. Az utóbbi rendezését, pontosabban visszavásárlását Szokolov elődje, a liberális Mihail Svidkoj kezdeményezte, aki mellesleg akkoriban komoly érdemeket szerzett magának az adok-veszek alapon működő barterekben: II. János Ádám herceg, lichtensteini államfő archívumát egy Vadúzban élő mecénás rendelkezésére bocsátotta, aki cserébe a Sotheby”s-en áruba bocsátott saját tulajdonából olyan levéltári iratokat, amelyek az utolsó orosz cár meggyilkolásának részleteire vonatkoztak. A kikiáltási árat Moszkvába utalták át. Svidkoj jó benyomást gyakorolt Brémában, és ígéretét készpénznek vették. Azóta is türelmetlenül várják a végleges döntést, és még inkább a kézzelfogható tulajdont, amelyet történetesen nem ingyen kérnek. A brémai ajánlat szerint kétmillió dollárt fizetnének, és húsz műtárgy Oroszországban maradhatna. Az orosz fél legradikálisabb képviselője, Szavva Jamscsikov restaurátor ezzel szemben elvben minden német követelést elutasít, mondván, hogy példának okáért Pszkov és Novgorod máig sem heverte ki a háborús pusztításokat. Másfelől számokkal is operálnak, az idén júniusban tartott viharos moszkvai sajtókonferencián harmincmillió dollárt emlegettek. A legderűlátóbbak a politikában bíznak: a G8 idei rostocki találkozóján Putyin állítólag megsúgta Merkel asszonynak, hogy az októberben várható német-orosz kormányfői tárgyalásokra ezt a problémát meg fogják oldani.
Ha Németországban rablott kincsekről van szó, zsurnaliszták, szakemberek, médiakommentátorok előszeretettel használják a „zsákutca” kifejezést. Ilyenkor az elakadt német-orosz tárgyalásokra céloznak. Maguk a politikusok viszont úgy viselkednek, mintha csak átmeneti útlezárásról lenne szó. Bernd Neumann, szövetségi kulturális államminiszter ez év márciusában a moszkvai Puskin-múzeumban megnyílt, a Meroving-dinasztia életét bemutató nagyszabású kiállításon „közös kiállításról” és a „német-orosz kulturális kapcsolatok különleges eseményéről” beszélt. A jelek szerint már az is optimistává teszi, ha Moszkvában a rablott kincsek a nyirkos pincékből fölkerülnek az impozáns termekbe. A közös kiállításhoz a berlini Őstörténeti- és Ókori Múzeum – ahova különben tárt karokkal várják vissza a Merovingok jelenleg Moszkvában tündöklő páratlan, V-VIII. századi értékeit – kétszáz darab kiegészítő tárggyal járult hozzá. A hatszáz oldalas, háromnyelvű katalógus pedig német támogatás nélkül sohasem készült volna el. A hivatalos megnyitóbeszédek után Neumann miniszter hosszan szorongatta Irina Antonova múzeumigazgató asszony kezét, akinek neve időről időre felbukkan a német sajtóban. Nota bene, nem éppen a legbarátságosabb szövegkörnyezetben. Frau Antonova ugyanis az a személy, aki 1945-ben jelen volt Moszkvában a kicsomagolásnál, és ő az, aki múzeumának lezárt tárlóitól mindmáig következetesen távol tart minden (német) érdeklődőt.
Miközben a német múzeumok a háború előtti tartozékaikra vágyakoznak, görcsösen kapaszkodnak abba, ami rendelkezésükre áll. 1998. december 3-án a szövetségi köztársaság is aláírta a washingtoni konferencián elfogadott elveket, amelyek értelmében a csatlakozó negyvennégy országnak és tizenhárom szervezetnek a nácizmus következében elrabolt műkincsek eredeti tulajdonosaival vagy örököseivel – a nemzeti törvénykezés alapján – méltányos és igazságos érdekegyezséget kell találnia. Arról lett volna szó, hogy végre rendeződik az üldözöttektől elvett műtárgyak jövője és jelene, megnyílnak bizonyos levéltárak, és a múzeumok elkezdenek gyűjteményeik származástörténetével foglalkozni. Megjegyzendő, hogy nem állam- és nemzetközi jogi megállapodásokról van szó. Ráadásul magángyűjteményeket vagy alapítványokat nem lehet kötelezni arra, hogy tartsák magukat a washingtoni szabályokhoz.
Gerhard Schröder kancellárnak sem az volt az első dolga, hogy külön kutatási alapot juttasson állami múzeumainak, és a Magdeburgban működő „kulturális veszteségek koordinációs központja” sem vehetett fel új munkatársakat. Az évi 250 000 eurós állami apanázs mindössze a Lost Art internet-adatbázis rendszeres feltöltéséhez elegendő. 1999 végére viszont elkészült a Kéznyújtás című százoldalas útmutató, amely eljutott minden múzeumhoz, és a szegény, de pedáns koordinációs irodának sikerült elkészítenie első statisztikáját: 2005 végéig a több ezer német múzeum közül írd és mondd 277 jelentkezett be náluk. Kétszázan közölték, hogy náluk bizony nincsenek vitás ügyek, míg 63 intézmény összesen négyezer objektum esetében jelentett be lehetséges rendellenességet, azaz jelezte: nem garantálhatják, hogy valamennyi műtárgyuk szeplőtlen fogantatás útján került hozzájuk. Az álságosság errefelé sem ismer határt. A másik újdonság, hogy létrejött egy tanácsadó testület, amelynek tagjai korábban magas hivatalok legmagasabb szintjein ültek. Most akkor gyűlnek össze, ha felkérést kapnak, hogy tegyenek javaslatokat méltányos és igazságos megoldásra a szóban forgó műalkotás jelenlegi vagy korábbi tulajdonosát illetően. Négy év alatt Jutta Limbachnak (a szövetségi Alkotmánybíróság volt elnöke), Richard von Weizsäckernek (volt államelnök) és Rita Süßmuthnak (a szövetségi gyűlés volt elnöke) összesen két esetben sikerült elképzelésüket papírra vetni. Nem kaptak megbízást, a múzeumok csak akkor lépnek, ha már nyakukon érzik a kötelet, az örökösök pedig jobban bíznak ügyvédekben vagy a fiatal és energikus művészeti detektívekben.
2006. november 20-án Bernd Neumann államminiszter kongatta meg a vészharangot: „válságcsúcsra” invitálta a múzeumigazgatókat, jogászokat és szenátusi embereket. A kancellári hivatalban megrendezett rendkívüli ülésre azért volt szükség, mert a fővárosban Ernst Ludwig Kirchner Berlini utcakép a című festményének elvesztése (azaz átadása) miatt nemzeti gyász tört ki. A képbarátok nekikeseredett tábora a „restitúciós iparra” panaszkodott, miközben a washingtoni egyezmény hangadói e szokatlan szóhasználatban Németország háború utáni történelmének megoldatlanságát vélték felfedezni. Clemens Toussaint művészeti detektív, a múzeumigazgatók réme, aki mellesleg kulcsszerepet játszott az aktusban, alig győzte saját igazát hirdetni, amely szerint a bú teljes félreértésen alapszik. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett.
A berin-dahlemi Brücke Múzeumba 2004. október 2-án ajánlott levelet kézbesített a postás. A szó tágabb értelmében időzített bomba rejtőzött benne, amelynek gyújtózsinórját New York-i ügyvédek tartották kezükben. Ők hívták fel a múzeum igazgatóságának figyelmét arra, hogy ideje lenne Kirchner 1913-ben festett expresszionista alkotását Anita Halpin jogszerű örökös rendelkezésére bocsátani. A származástörténet magáért beszélt: Alfred Hess, a zsidó származású erfurti cipőgyáros és műgyűjtő vásárolta meg a festményt a húszas évek közepén. 1931-ben bekövetkezett halála után csinos kollekcióját fia, Hans Hess örökölte, aki egy évvel később úgy döntött, hogy eladja az erfurti villát. A műalkotásokat Bajorországban letelepedett édesanyjára bízta. Az özvegy a festmények közül néhányat eladott, és néhányat múzeumoknak kölcsönzött. A pontos dokumentálás nem tartozott erényei közé. 1933 októberében Bázelban megnyílt a Magángyűjteményből származó modern német festészet címet viselő kiállítás. A Berlini utcakép itt még egészen biztosan felbukkant. Két évvel később Hess özvegye több képet átküldött egy kölni kiállításra, ahonnét azonban ideológia okokból („elfajzott művészet”) a Kirchner-alkotásokat hamarosan kitiltották, bár a múzeum fölajánlotta, hogy az expresszionistát átveszi megőrzésre. Az özvegy elfogadta az ajánlatot, annál is inkább, mert 1939-ben emigrálni kényszerült. 1940-ben a kölni múzeumigazgató háromezer birodalmi márkáért áruba bocsátotta a Berlini utcaképet Carl Hagemann frankfurti gyűjtőnek. Nem ismeretes, hogy az összegből a Londonban élő özvegy vagy fia bármit is kapott volna. A háború után a képnek nyoma veszett, és az örökös megpróbálta a szövetségi visszaszolgáltatási törvény alapján érvényesíteni igényét. A jóvátételi bíróság 1961-ben visszadobta a beadványt, mondván, hogy Hess özvegye a Kirchner-képtől nem kényszer hatása alatt vált meg. Papírok hiányában a fia nem tudta bizonyítani, hogy édesanyja a Gestapo nyomására küldte Kölnbe a képet, és további sorsával nem foglalkozott. Akkor még nem tudták, hogy Hagemann örökösei az alkotást Ernst Holzingernek, a frankfurti Städel igazgatójának ajándékozták, köszönetképpen azért, amit a muzeológus a háború alatt Hagemann gyűjteményének megóvása érdekében tett. Holzinger igazgató az ajándéknak lónak nem nézte a fogát, jóllehet tudnia kellett volna, hogy az igazi tulajdonos zsidó származású volt. De akkoriban a múltfeldolgozás éppen csak kibontakozásnak indult, az emberek a gazdasági csodával kecsegtető jelennek éltek. A Berlini utcaképet Holzinger özvegye végül 1980-ban eladta 1,9 millió márkáért (971 145 euró) a szenátus tulajdonában lévő Brücke Múzeumnak. A múltat ott se firtatták. Hessék egyetlen élő örököse, Anita Halpin 2004-ben szerzett tudomást arról, hogy nagyapja kedvenc festménye Berlinben van. Ügyvédei rövidesen intézkedtek. A szenátus is komolyan vette a kereset: először Thomas Flierl volt kultuszszenátor és baloldali képviselő veselkedett neki az ügynek, aki a megbízott ügyvédek és történészek munkájának koordinálására a kancellária iroda vezetőjét, Barbara Kisselert kérte föl. A team egy év múlva rukkolt elő első (szerintük) méltányos és igazságos ajánlatával. Felajánlották Halpin asszonynak, hogy hét-tíz millió euróért hozzájuthat a Kirchnerhez. A New York-i ügyvédek nem győzték fejüket csóválni, majd Berlinben lejjebb mentek a licitben: ha az örökös kifizeti a 1980-as eladási árat, megkapja tulajdonát. Így is történt. A Berlini utcakép elhagyta Berlint, ahol órák alatt kitudódott, hogy egyenesen a Christie”s New York-i kikiáltótermébe repült. Itt talált új gazdára 26 millió euróért. Berlinben a döntés főszereplői ellen azóta is bírósági eljárás folyik, amely kisebb belpolitikai földcsuszamláshoz vezetett. Dahlemben úgy vélik, hogy Mitte kerület kormányzati funkcionáriusai enyhén szólva elhamarkodott döntést hoztak, szerintük egészen más dokumentumokat kellett volna előbányászni. A felháborodásnak talán az is az oka, hogy ez a fajta sietős ügyintézés errefelé teljesen ismeretlen. A szövetségi elnöki hivatalban „bujkáló” Carl Spitzweg Fiat Justitiájában például 1961-től gyönyörködhetnek a szövetségi politikusok. A kép eredeti tulajdonosa 1937-ben adott túl rajta, mert kivándorlásához birodalmi menekülési adót (Reichsfluchtsteuer) kellett emigrációja előtt hátrahagynia. A visszaszármaztatás éppen azért húzódik, mert az alperes Német Szövetségi Köztársaság ügyvédjei azzal érvelnek, hogy az életben maradt családtagok háború után nem kértek kárpótlást, lévén 1937-ben az akkori reális áron adtak túl a festményen. Hogy mire költötték, az maradjon a család belügye, és jogi szempontból az is mellékes, hogy a festmény 1938-ban Hitler megbízásából ismét tulajdonost váltott. A tervezett linzi Führer-múzeumba szánták.
Németországban az orosz joggyakorlatot, ha nem is nyíltan, de a szakmában „détournement de pouvoir-nak”, azaz olyan eszközök alkalmazásának minősítik, amelyek nem felelnek meg a jogi normáknak. Érdekes, hogy saját nemzeti praktikájukat nem analizálják ilyen szigorúan. Megfelelő terminus technicus hiányában amúgy is csak körülírni lehetne. Az őszinte önmonitorozás ekképpen hangozhatna: mi, kérem, jogutódok vagyunk, a képet leakasztjuk múzeumunk faláról, mihelyt az örökös dokumentálni tudja a hajdani kényszert. De csak akkor adjuk ki, ha papír van róla. Visszakapja, vigye isten hírével, és saját otthonában legyen benne öröme. Becsülje meg magát, és adjon hálát, hogy több mint fél évszázadon keresztül hozzáértő kezek óvták és ápolták felmenőjének szeme fényét. Vigyázzon, mert ha nagyon utánanézünk, még az is kiderülhet, hogy egy becsületes német honfi vagy intézmény védte meg a barbár náciktól. Mindenesetre ne mesélgessen senkinek a birtokba jutás mozzanatairól, óvakodjon a sajtótól, és messziről kerülje az aukciókat. Verje ki fejéből egyszer s mindenkorra, hogy saját tulajdonával azt csinál, amit akar. Hugo Grotius, washingtoni konferencia ide vagy oda. Inkább legyen megértő. Elvégre valamelyest egy cipőben járunk: nekünk is van takaros hiánylistánk, amelyről eddig még suttogva sem beszélhettünk a Puskin-múzeum környékén. S különben is: föl a fejjel, és olvassa többet a Spiegelt! A hamburgi hírmagazinban nemrég igét hirdettek: Doch die Hoffnung stirbt zuletzt (A remény hal meg utoljára) – biztatott a cikkíró. Irina Antonováék kilátásba helyeztek egy kerekasztal-beszélgetést. Elképzelhető, hogy mégis a „múzeumdialógusé” a jövő.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 41. szám
