drMÁRIÁS
A punk dizájnere
Kiállítás
A punk történetét két pont közé sűríthetjük: az első, amikor Jonny Rotten, a Sex Pistols énekese lefasisztázta az angol királynőt ezüstjubileumán az angol himnusz halálba provokáló feldolgozásában, a másik, amikor Sid Vicious basszusgitáros a The Great Rock”n”Roll Swindle című filmben az Andy Warholtól kölcsönzött, Elvis Presleyt idéző revolveres pózban állva lőtte halomra az őt tapsolva éljenző kispolgárokat.
Az első pillanat maga a punk megszületése és berobbanása a köztudatba, amellyel nem más nyert legitimitást, mint az, hogy a királynő, a zeneipar valamennyi nyálas sztárja, akárki és akármi elküldhető a jó édesanyjába. Ugyanakkor meg ennél sokkal több is, hisz egy pimaszul kitervelt és kiválóan dizájnolt kultúrforradalom volt ez, amelyben meghatározó szerep jutott a botrányt keltő szám borítójának és koncertplakátjainak, amelyeken az angol királynő hol biztosítótűvel átszúrt szájjal, hol az orrából lógó zöld darabkákkal, hol pedig újságokból összeollózott betűkkel letakart szemmel és szájjal volt látható, pont olyanokkal, amilyenekkel az emberrablók írták váltságdíjkérő leveleiket a gazdag angol szülőknek.
Ezzel meg is született a punk esztétikája, amelynek képzőművészeti vonatkozásaival vajmi keveset foglalkoztak eddig, holott az alapvetően meghatározó eszköz volt az egész mozgalom sikerét illetően: a gyönyörűen dizájnolt, minél egyszerűbb, harsányabb és provokálóbb tartalommal rendelkező darabok, amit tanítani lehetne a milliárdokat kereső, általában a közhelyszerűség totális bugyutaságában vergődő mai reklámtervezőknek.
Ezeket a borítókat, plakátokat Jamie Dean tervezte, aki jóformán ismeretlen maradt – a szegedi Fosszília Kiadó Extázis és agónia című punkelméleti kiadványa egy ritka és dicséretre méltó kivétel -, pedig rendkívül fontos szerepet töltött be a punk felfuttatásában, ugyanis ő volt az a rafinált tervező, aki Andy Warhol szép, ugyanakkor ürességével megdöbbentő vizuális szenzibilitását megtöltötte a polgárpukkasztás legátütőbb tartalmaival.
De Dean nem csak formatervezéssel, festészettel is foglalkozik jó harminc éve. Kezdeti korszakát a formatervezésre jellemző harsány hang jellemezte, legyen szó akár az Én gyűlölöm a francia konyhát, a Természet még mindig vonzza a tömegeket, a Takarékoskodj az üzemannyaggal, gyújts fel autókat, vagy A zsonglőr játszótere című képéről. Ez utóbbin a punk főideológusa, Malcolm McLaren látható, amint bolygókkal és különböző tárgyakkal zsonglőrködik ügyesen, hogy valamelyiket a hiányzó feje helyére tegye. E képeken a rafinált kollázstechnika a lírai festőiség elemeivel találkozik, mintha Jean-Michel Basquiat képregényszerű festményszerkezetét ötvöznénk Maurits Ferenc kifinomult vonalvezetésével: hol belénk bokszolnak, hol cinikusan megfricskáznak, hol a szépségükkel andalítanak.
Reid a kilencvenes években, már jóval a punk lefutása után kezdett újra festeni, de ekkor már más hangvételben. Az immár jóformán teljesen elhagyott szövegiség helyébe halványabb, visszafogottabb színek léptek, amelyek első pillantásra amolyan tájképszerű akvarellekként hatnak. Ikonikus szerkezetük Baksa-Soós János újabb keletű képeire emlékeztet, küllemük pedig mintha a hétköznapi, kispolgári, édeskés, semmitmondó hálószobadekoráló tapétákkal lenne rokon… ha nem olvasnánk olyan címeket alattuk, amelyek teljesen más dimenzióba helyezik az egészet: Káosz a rák földjén, A pénz halála, Legyünk demokratikusak, hiszen már úgyis narkósok vagyunk, Demokrácia: a hazugság, Vállalati rabszolgaság, Jézus egy fekete arab volt stb. Azaz bár festői nyelve édeskés és dekoratív lett, megmaradt mögötte a gyomron vágó üzenet, mint például A jövő erdei című alkotásán, amelyen egy atomrobbanás gombafelhője van megfestve úgy, mint egy gyönyörű zöld fa.
Vagyis a kispolgárokat gyűlölő formatervezőből egy kispolgároknak cinikus alkotásokat festő művész lett, akinek a rafináltsága mit sem változott.
(Jamie Dean, Galerie Georges Baliz, Párizs)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 41. szám
