Nyomban a felszabadulás után a 200/1945. M.E. számú rendeletben, annak 10. §-ában a magyar állam vállalta, hogy „Budapest székesfővárosnak a polgári közigazgatásba való bevonásától számított harminc napon belül rendezi a kormány a zsidó vagyonok kérdését”. Ténylegesen nem rendezte. Sem harminc napon, sem harminc éven, sem hatvan éven belül. Máig sem. Mivel a háború utáni magyar állam az egykori zsidó javak előkerült részének is döntő többségét elsikkasztotta. És a Legfelsőbb Bíróság jár elöl „jó példával”, miként kell ma is szabotálni az 1944-ben elorzott zsidó vagyonok visszaadását. Ez az ítélkezés a nácizmus folytatása más eszközökkel.
1944-ben Irénke és mamája csillagos házban laktak, és a kabátjuk „bal mellrészén, jól láthatóan 10×10 centi átmérőjű szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült kanárisárga színű hatágú csillagot” viseltek – amint azt az 1944. évi 1.240. M.E. sz. rendelet előírta.
Egyik nap elindultak, hogy beszerezzék a rendeletben zsidók számára engedélyezett fejadagon (hetenként tíz dkg hús, havonként harminc dkg cukor és harminc dkg étolaj, esetenként és kisgyermekek részére napi öt dl tej – a tejet később megvonták) belüli ennivalójukat. Ám nem pont abban a két órában próbáltak vásárolni, amelyet az 1944. évi 1.990. M.E. sz. rendelet alapján a polgármester meghatározott, amikor zsidókat is szabad volt kiszolgálni, így a nyilasok tüstént elfogták őket.
December hatodikán vagonírozták be őket a magyar csendőrök – éppen karácsony este érkeztek meg Bergen-Belsenbe. Ám a sors úgy hozta: megérték, hogy 45. április 15-én az angolok fölszabadították őket. Irénke mamája azonban öt nappal a felszabadulás után meghalt, negyvenkét évesen, végelgyengülésben. A Vöröskereszt sátra előtt stószolták föl a holttesteket. Irénke mindennap odament, második nap anyukájának még a felsőtestét is látta, harmadnap már csak a fejét. Végül buldózerrel kotorták tömegsírba a halottakat.
Irénke hazajött. Nemsokára papája is megérkezett, térült-fordult, próbálkozott, de nem találta a helyét. Itt nem szabad élni, mondta végül, és kiment Izraelbe, onnan Amerikába, ahol aztán főbe lőtte magát.
Egyetlen rokona maradt Irénkének: anyai nagyanyja testvére, Grósz Szeréna, 1886-ban született kedves, idős asszony. Őt gondozta, ápolta, egészen 1976-ig, Szeréna néni haláláig. Mint egyedüli örökös, kis bőröndbe összepakolta a rengeteg ilyen-olyan papírt, de csak közel harminc évvel később volt lelkiereje egyszer végigböngészni mindet.
Talált egy betétkönyvet is: „Magyar Általános Hitelbank Erzsébetvárosi Fiókja, Budapest VII., Király út 1. Betéttulajdonos: Grósz Mór; betét 1944. május 1-jén: 1500 aranypengő; kamatláb: 1,5%”. És a betétkönyv jobb alsó sarkában kék pecsét: „A m. kir. Minisztérium 1.600/1944. M.E. sz. rendelete alapján zárolt betét”.
Ez a bizonyos 1.600/1944. M.E. sz. rendelet előírta, hogy „az ország területén lakó minden zsidó köteles a jelen rendelet hatálybalépésekor meglévő vagyonát az 1944. évi április hó 30. napjáig bejelenteni a lakóhelye szerint illetékes pénzügy-igazgatóságnál”. S részletesen rendezte az értékpapírok, részvények, szövetkezeti üzletrészek, bányarészjegyek „letétbe helyezését”, „a színplatina és platinaötvözetek, továbbá színarany és aranyötvözetek, aranyvegyületek, úgyszintén a nemes fémek felhasználásával készült tárgyak, ékszerek, valamint a drágakövek és igazgyöngyök letétbe helyezését”. Igaz, utóbbiak alól felmentést adott a rendelet „a zsidó házastársak (jegyesek) jegygyűrűire, feltéve, hogy azokba drágakő vagy igazgyöngy nincs belefoglalva”.
És kimondta e rendelet: „betéti könyvön, folyószámlán vagy postatakarékpénztári csekkszámlán alapuló követelésnek a pénzügy-igazgatósághoz való bejelentésével egyidejűleg a bejelentésre kötelezett a pénzintézetnek is köteles bejelenteni, hogy a jogosított zsidó. A bejelentés folytán a követelés zár alá helyeztetik.”
Nos, ez alapján került a kék pecsét 1944-ben Grósz Mór betétkönyvére: „zárolt betét”. Grósz Mór Szeréna néni testvére volt, 1942-ben elvitték munkaszolgálatra, s 45 januárjában elpusztult.
Szeréna néni azt mesélte Irénkének erről a betétkönyvről, hogy amikor elvitték a testvérét, Mórt, az a kezébe nyomta a könyvecskét, mondván: őrizd meg, ha pedig nem jövök vissza, legyen a tiéd! Ami persze öröklési jogilag mindegy volt, hiszen sem Mór bácsinak, sem Szeréna néninek nem maradt más rokona Irénkén kívül.
Levélben érdeklődött hát a Pénzügyminisztériumnál: mi lett ezzel a Magyar Általános Hitelbankkal? A PM közölte: „e bankot a cégbíróság 1996-ban hivatalból törölte a cégnyilvántartásból. Ez a társaság jogutód nélküli megszűnését eredményezi, a banknak tehát nincs jogutódja.” Arról azonban hallgatott e válasz: vajon az 1944-es magyar államnak van-e jogutódja, amely netán tudna arról is, hogy az 1944. évi 3.840. M.E. sz. rendelet kimondta: „a zsidók minden vagyona a nemzet vagyonaként az államra száll”, valamint, hogy „a betétkönyveken… alapuló, az államra átszállott követeléseket a kincstár javára kell átírni”.
Irénkét nem a pénz érdekelte, addigra tisztában volt azzal, pár ezer forintot ha ér az ezerötszáz aranypengő, de hát az igazság! A családtól vették el azt a pénzt, rongy náci rendeletre hivatkozva, a zsidóellenes jogalkotás részeként, a lágerekben, a Duna-parton végződő népirtás folyamán – azt vissza kell kapnia! S ha arra elég, hogy vigyen pár szál virágot Szeréna néni sírjára meg a legyilkoltak emlékművére, úgy pont jó helyre kerül!
Vagy nyolc ügyvéd nem vállalta el az ügyet, mígnem valaki ajánlotta dr. Gál Pétert, aki már több ilyen pert vitt és visz jelenleg is. Irénke fölkereste Gál doktort, ő tüstént vállalkozott képviseletére, pénzt sem kért a munkájáért – őt is az igazság keresésének vágya hajtja. S noha a per még folyik, már mindketten sejtik: aligha van esélyük.
Az eddigi hasonló perek ugyanis döbbenetes tanulságokkal jártak.
Már önmagában az is rémes, hogy perelni kell. Hogy amikor a holokauszt-túlélő örökösök a magyar államtól kérik a megtalált betétkönyv, életbiztosítás vagy más kötvény mai értékét, válasz helyett a legmerevebb elutasítást, hivatali elzárkózást kapják, s csupa-csupa titoknak mondott, így ki nem adott dokumentumba, érthetetlen okból titkosított vagy letagadott, tehát hozzáférhetetlen iratba ütköznek. Ha a Pénzügyminisztériumnál, a Magyar Nemzeti Banknál érdeklődnek, vagy addig-addig küldözgetik őket egyik hivataltól a másikig, míg föl nem adják, vagy hazudozó, kitérő, félrevezető feleletekkel szembesülnek, netán egyszerűen nem kapnak választ leveleire.
Hogy mit titkolnak egyemberként a hivatalok? Azt, hogy az 1944-45-ben, a Sztójay-, majd a Szálasi-kormány idején elkobzott zsidó vagyonok maradékának döntő részét a náci kor utáni magyar kormányok ugyanúgy elsikkasztották. Szó szerint: elsikkasztották.
A Szálasi-kormány az elkobzott zsidó vagyonokból oldotta meg az önfinanszírozó népirtás példátlan ötletét: a zsidók pénzéből fizette ki például az önkormányzatoknak a gettók létrehozásának és működtetésének költségeit, a deportálás során „a zsidók elszállításánál fölmerült és a polgármesterek által kifizetett, okmányokkal igazolt költségeket”, beleértve az eljáró csendőrök munkadíját, szintúgy a havi kétszázmillió pengőt a Magyarországon állomásozó német katonák kiadásainak fedezésére. A zsidóktól származó bevételek két százaléka pedig „hivatalból” a Nyilaskeresztes Párt pártépítési kasszájába került.
A felszabadulás utáni kormányok a párizsi békeszerződésben aláírták s becikkelyezve a magyar jog részévé tették, hogy minden, a zsidótörvények alapján elvett értéket visszaadnak vagy azért megfelelő kártalanítást nyújtanak, illetve ha maga a tulajdonos már nem él, zsidó szervezeteknek juttatnak. Azon elorzott javakra nézve, amelyekért nem jelentkezett örökös, az évtizedeken át tartó hallgatást alkotmánybírósági beadvány törte meg, amely a 16/1993-as alkotmánybírósági határozathoz vezetett. Ez megállapította: „alkotmányellenes helyzet állott elő azáltal, hogy Magyarország nem tett eleget a Párizsi Békeszerződés 27. cikkének 2. pontjában foglaltaknak… Ezért felhívja az Országgyűlést, hogy 1993. december 31. napjáig tegye meg a szükséges intézkedést a békeszerződés hivatkozott rendelkezésének végrehajtására.” Az Országgyűlés 1997-ben hozta meg az erről szóló törvényt, amelyben négymilliárd forint címletértékű kárpótlási jegyet juttatott e célra. (Az összeg megítéléséhez egyetlen viszonyszámot érdemes említeni: a magyar zsidóság vagyona – amelynek pontosan meg nem határozható, de biztosan mindent elsöprő többsége került idegen kézbe – 1938-ban, a terület-visszacsatolások előtt 6,5 milliárd pengő volt, ami 1999-es áron a Magyar Nemzeti Bank számítása szerint durván 560 milliárd forint.)
Nem szólt azonban sem az alkotmánybírósági határozat, sem törvény például Irénke, Grósz Mór esetéről, arról tehát, amit a Párizsi Békeszerződést becikkelyező 1947-es törvénynek nem e második, hanem az első pontja tartalmazott: „Magyarország kötelezettséget vállal arra, hogy minden olyan esetben, amidőn magyar fennhatóság alá tartozó személyeknek Magyarországon levő javaira, törvényes jogaira vagy érdekeire e személyek faji származása vagy vallása miatt 1939. szeptember hó 1. napja óta zár alá vételt, elkobzást vagy kényszerkezelést rendeltek el, az említett javakat, törvényes jogokat és érdekeket tartozékaikkal együtt visszaállítja, vagy ha a visszaállítás lehetetlen, e tekintetben megfelelő kártalanítást ad.”
Jogszabály ugyan született erre az esetre is: a már említett 200/1945-ös ME. rendeleten túl a 300/1946-os ME. rendelet is előírta minden zsidóktól elvett ingóság (ennek minősül a betétbe helyezett pénz is) visszaadását.
(Folytatás a Szép Szó 2. oldalán)
(Folytatás a Szép Szó 1. oldaláról)
Csakhogy e jogszabályok fölállítottak egy olyan tételt, amely máig meghatározza az e perekben pénzüket követelők ítéleteit: kimondták, hogy az ilyen uzsorás vagy kizsákmányoló szerződések bíróság előtti megtámadási határideje (ami persze nem azonos az elévüléssel) 1950. január elseje. Viszont ugyanakkor, 1945-ben egy másik rendelet moratóriumot hirdetett ilyen perek indítására. Tehát amikor valaki a 200/1945-ös rendelet alapján akarta megtámadni a kényszer-szerződést – erre már akkor sem volt módja.
Így e jogszabályok végrehajtását a mindenkori magyar kormányok elszabotálták, először jogilag, majd a tényleges gyakorlatban, a vagyonok elsikkasztásával. Halkan, titokban – a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium kivitelezésében – a készpénzt az állami költségvetésbe folyatták és felélték; az ékszereket, műtárgyakat, aranyat, gyémántot az Artexen keresztül külföldre, illetve az Óra- és Ékszer-kereskedelmi Vállalaton át itthon eladogatták, az ellenértékét pedig elköltötték. Miközben jórészt ismerték az így eladott értéktárgyak tulajdonosainak nevét, hiszen ők különféle listákon szereplő beazonosítható személyek voltak. Tehát értéktárgyaikat nem kezelhették volna elveszett, pláne nem elhagyott vagyontárgyakként.
Van tehát mit titkolnia a magyar államnak, valamint különféle szerveinek – módfelett igyekszik is mind: ne derüljön ki semmi ebből a gazságból. A Magyar Nemzeti Bankkal például öt hónapja levelezem: szíveskednének kiadni a bank megbízásából készült, „Az MNB részvétele a zsidó származásúaktól elkobzott vagyontárgyak összegyűjtésében és tárolásában, 1940-50” című kutatási zárótanulmányt, amely fogalmilag nem lehet sem állam- vagy szolgálati, sem banktitok. Ám nem adják ki.
S ez az állami-hivatali magatartás aztán méltó társat, hű segítőt nyer a bíróságokban, különösen a Legfelsőbb Bíróságban – döbbenetes ítéletekben öltve testet.
Hiszen lezárult már több, így elvett értékeket visszaszerezni próbáló per. Együtt perelte az ügyvéd a magyar államot, amely a jog szerint helytállni tartozik minden takarékbetétért, illetve annak a banknak a jogutódját, amelynél az említett 1.600/1944. M.E. sz. rendelet alapján megnyitották a takarékbetétet.
Az egyik ilyen perben a Legfelsőbb Bíróság (a továbbiakban: LB) nevében Salamonné Solymosi Ibolya, a tanács elnöke, Gyöngyösiné Gyügyei Klára és Lőrincz Györgyné bíró így döntött: „az I. rendű alperes magyar állam helytállási kötelezettsége e takarékbetétért nem áll fenn”. Valamint nem köteles a betét visszafizetésére az a Pénzintézeti Központ sem, amely felszámolója volt 2003-ban (!) a betétet 44-ben elfogadó Magyar-Olasz Bank Rt.-nek. Vagyis senki nem köteles visszafizetni az egykor elkobzott pénzt.
Azt ugyan elismerte az LB e tanácsa, hogy a polgári törvénykönyvet – amely kimondta, hogy a takarékbetétek visszafizetéséért a magyar állam szavatol – úgy léptették életbe, hogy „e törvény rendelkezéseit a hatályba lépése előtt keletkezett jogviszonyokból eredő és jogerős határozattal még el nem bírált jogokra és kötelezettségekre is alkalmazni kell”. Ám úgy vélte: „a betevő és az állam közti jogviszony hiányában az állam felelősségét nem lehet megállapítani… mivel jogviszony csak a betevő és a pénzintézet között állt fenn”. Hogy ez képtelen állítás, ha egyszer az állam aztán sajátjának nyilvánította a bankoknál lévő vagyont? Valamint ha az állam – amikor szavatosságot vállalt a betétekért – harmadikként belépett e jogviszonyba? Hát igen.
Másik – már lezárult, hasonló – perben az LB olyan érveléssel utasította el a 44-ben elkobzott pénz visszaadását, hogy ügyvéd és ügyfele nem akart hinni a fülének. Arra a két kereseti érvre, miszerint az 1944. évi 1.600 M.E. számú rendelet alapján kikényszerített – a bank és a zsidó betétes közötti – betéti szerződés semmis, hiszen részint kényszer hatására jött létre, részint pedig a jó erkölcsbe ütközik – szintén Salamonné Solymosi Ibolya, a tanács elnöke, Gyöngyösiné Gyügyei Klára és Lőrincz Györgyné bíró a következőt válaszolta ítéletében. „A felperest jogszabály kötelezte a betéti szerződés megkötésére, ezért nincsen jogi jelentősége annak, hogy valóságos szerződési akarata hiányzott, a szerződés ennek hiányában is létrejött.”
Értelmezzük az LB – további vagy tíz perre kiható, tehát precedensértékű – elvi éllel kimondott szavait! Először is kimondja, hogy a Sztójay-kormánynak a zsidókat vagyonuktól megfosztó rendelete legitim magyar jogszabály, amelyet mindenkinek kötelessége betartani és betartatni.
Igaz. Ugyanolyan legitim jogszabály ez, mint azok, amelyek alapján zsidó szerzők könyveit a könyvtári forgalomból ki kell vonni, a köteteket be kell zúzni; zsidó nem árulhat tejet, dohányterméket, szeszt és más jövedéki terméket; zsidó nem látogathat nyilvános fürdőt és szórakozóhelyet; nem működtethet iskolát, tanfolyamot és tanulóotthont, nyomdát, hirdetőirodát, lapterjesztő vállalatot; zsidó nem lehet házaló, ügyvéd, patikus, haszonbérlő, házfelügyelő és házgondnok, tisztviselő, közjegyző, mérnök, tolmács, bírósági szakértő, szabadalmi ügyvivő, orvos, színész, újságíró, a tőzsde tagja vagy tisztviselője; zsidó nem vehet házastársul nem zsidót, ilyennel nemi életet sem élhet, nem foglalkoztathat nem zsidó háztartási alkalmazottat; köteles átengedni közúti gépjárművét, rádióvevő-készülékét, a visszacsatolt területeken fekvő mezőgazdasági ingatlanát, valamint üzlethelyiségét; zsidó nem utazhat vasúton, hajón és taxin.
Ha pedig az LB álláspontja szerint így van, igazán logikus és okszerű a mondat második fele is: „nincsen jogi jelentősége annak, hogy a betétes valóságos szerződési akarata hiányzott, a szerződés ennek hiányában is létrejött”. Vagyis az LB szerint annak az égadta világon semmi jelentősége nincs, ha egy szerződés történetesen kényszer hatására jön létre, amiként annak sem, hogy ha a szerződő felek egyikének „valóságos szerződési akarata hiányzik”, mert az a szerződés márpedig létrejött és punktum.
Amiként az LB szerint annak sincs jelentősége, hogy nemcsak a mai jog tekinti semmisnek a kikényszerített szerződést, de az 1944-ben hatályos törvény is kimondta: „semmis az a szerződés, amellyel valaki másnak megszorult helyzetét… függő helyzetét… kihasználva a másik fél tetemes kárával ingyenes előnyt… köt ki vagy szerez. Az uzsorás, kizsákmányoló szerződés semmis.” Ez a mi mai főbíráink szerint lehetett igaz 1932-ben, esetleg 44-ben is, de nem igaz 2006-2007-ben. Már legalábbis ha zsidó vagyonokról van szó. Nem csoda hát, ha egyik ilyen per tárgyalásán az MNB képviselője így kontrázik: „- Nem véletlen, hogy kényszerből került a pénzösszeg elhelyezésre, de a gazdasági racionalitásnak volt ez egy megfelelő kifejezési formája.”
S hogy a felperes ügyvédje másodsorban arra hivatkozott: jó erkölcsbe ütközik a betétszerződés? Erre az LB így felelt: „a jó erkölcsbe ütköző szerződés tilalma azonban nem ronthatja le a kötelező közjogi norma közjogi hatását, nem teheti érvénytelenné a jogszabálynak megfelelően megkötött magánjogi szerződést. Az így létrejött szerződés csak akkor minősülhet jó erkölcsbe ütközőnek, ha az egyéb, a kötelező jogszabály tartalmától független körülmények azt megalapozzák”.
Nagyon helyes! Csak nem engedheti meg az LB, hogy egyesek megkérdőjelezzék, lerontsák a Szálasi-kormány alkotta „közjogi norma hatását”! Jól kinéznénk, ha nyakra-főre engednénk a jó erkölcsre hivatkozással ilyen szép szabályosan és jogszerűen létrejött szerződéseket megtámadni!
De hát mik ezek az „egyéb, a kötelező jogszabály tartalmától független körülmények”, amelyek esetleg megalapozhatnák, hogy az LB 2007 februárjában jó erkölcsbe ütközőnek minősíthesse a rendelettel kikényszerített betétszerződést? E körülmények a józan ész szerint nem lehetnének mások, mint a sárga csillag, a csillagos házak, a gettó, a pesti Duna-part, valamint Auschwitz, Bergen-Belsen, Mauthausen. Ezek voltak ugyanis a rendelet „külső körülményei”. Ezekre nézve nem engedi tehát az LB, hogy „lerontsák a közjogi norma hatását”.
S hogy kétségünk se legyen, hogy helyesen értjük az LB intencióját, hozzátette: „nem tekinthető erkölcstelennek a pénzintézet azon szerződési nyilatkozata, hogy a betétet elfogadta és a takarékbetétkönyvet kiállította”. Ha nem, hát nem. Vagyis kifejezetten erkölcsös volt mind a Magyar Nemzeti Bank, amely átvette e zsidó vagyonokat, mind a magyar állam, amely magáénak nyilvánította azokat.
Sőt ezt még képes volt fokozni az LB. Így folytatta: „amennyiben a takarékpénztár a betétet nem fogadta volna el, úgy a felperes jogelődje (mármint például Grósz Mór – KP.) az 1.600/1944. ME. sz. rendelet 17. §-ának (1) bekezdése szerint további joghátrányokat szenvedhetett volna”. Vagyis mivel ez a rendkívül legitim jogszabály valóban büntetni rendelte előírásainak megszegőit, tehát például Grósz Mór – ha meg nem hal idejekorán – kifejezetten hálás lehet a banknak, az MNB-nek és a magyar államnak, amiért elfogadták, zárolták, majd ellopták a pénzét, hiszen különben megbüntették volna a nyilasok, már ha megbüntethették volna hatékonyabban annál, mint hogy elhurcolták és megölték.
Majd jogelméleti, mi több, talán jogfilozófiai magasságokba emelkedett az LB eljáró tanácsa: „ha a jogszabály nem felel meg a közmegegyezésen alapuló alapvető erkölcsi törvényeknek vagy az alkotmánynak, azt újabb jogalkotói aktussal kell korrigálni (vagy ha Alkotmánybíróság működik, akkor alkotmánybírósági eljárásban), nem pedig a rendes bírósági eljárásban”.
Vagyis az LB szerint – hatvan évvel a Párizsi Békeszerződés és tíz évvel az alkotmánybírósági kötelezés alapján megszületett törvény után – a törvénytelen és embertelen bírói ítéletekért felelős a parlament is, az Alkotmánybíróság is, egy valaki nem: a bíróság.
Az a bíróság, amely még azt az érvelést sem volt rest alkalmazni, miszerint „a 200/1945. ME rendelet – a zsidóellenes intézkedések jóvátétele körében – … tehát nem nyilvánította semmissé a polgári egyenjogúságot sértő jogszabályok alapján kötött vagyonjogi szerződéseket, így a sérelmet szenvedett fél maga dönthette el, hogy fenntartja-e a szerződést, avagy visszaköveteli a saját szolgáltatását”. Így hát a mai LB sem volt hajlandó kimondani e betétszerződés semmisségét – annak ellenére, hogy a kereset éppen arra irányult, hogy ha már az állam nem tette meg sem 1945-ben, sem később, tegye meg legalább a bíróság -, elvégre a zsidó betétes szabadon dönthetett. Legalábbis a mai főbírók szerint.
Mondja mindezt az a Legfelsőbb Bíróság, amely – ugyanúgy, mint például a háborús és népellenes bűnösök kilencvenhat százalékának fölmentése során – nem hajlandó alkalmazni a Nürnbergi Nemzetközi Törvényszék, a Gustav Radbruch kidolgozta „törvény fölötti jog” elvét, azt, hogy az emberiség örök elveivel, erkölcsi alaptételeivel ellentétes jogszabályok nem alkalmazhatók és pláne nem adhatnak hivatkozási alapot bűnök és bűnösök fölmentésére.
Mondja az a Legfelsőbb Bíróság, amely az ifj. Hegedűs- és Metes-ügyben évek óta próbálja félrevezetni a közvéleményt, mondván, törvénymódosítással intézhetők el az ilyen esetek – noha többször bizonyítást nyert, hogy a jelenlegi törvény alapján tökéletesen kezelhető lenne mind, ha a bírók értenék és alkalmaznák a törvény szövegét, pláne szellemét.
A háborús bűnösök sorozatos fölmentése, az antiszemita közbeszéd személyiségi jogi kezelésének bírói elutasítása és az elkobzott zsidó vagyonok ügyeiben született ítéletek – rendszerré látszanak összeállni
A cikk még hosszabb verzióban a www.nepszava.hu weboldalon található.
