Az Echo Televízió Befejezetlen múlt című műsorának legutóbbi adásában az Edvard Benes nevéhez kötődő dekrétumokról volt szó, amelyek a háború után a kollektív bűnösség elvének alkalmazásával földönfutóvá tették a Csehszlovák Köztársaság több százezer német és magyar állampolgárát. Kun Miklós történész, egyetemi tanár vendége Martonyi János volt külügyminiszter és Duray Miklós szlovákiai parlamenti képviselő volt.
Magyarországra telepítettek egy csoportja 1946 novemberében Dunacsún térségében (Fotó: MTI)
Kun Miklós: Edvard Benest sokáig nálunk is idealizálták, mint az antifasiszta küzdelem képviselőjét. Pedig nagyon sokan áldozatul estek politikájának, amellyel homogén szláv nemzetet akart létrehozni. 1943-ban Moszkvában előadta Sztálinnak a nemzetek kollektív büntetésével kapcsolatos elképzeléseit.
Duray Miklós: Edvard Benes 1942-től adott ki elnöki dekrétumokat, különböző szintű rendeleteket, noha erre az alkotmány értelmében nem lett volna joga. 1938. október 6-án, a szlovák autonómia létrejöttének napján ugyanis Benes lemondott köztársasági elnöki tisztségéről, és külföldre távozott. Noha ekkortól nem volt legitim képviselője a csehszlovák államnak, a nagyhatalmak, amelyek nem ismerték el a politikai realitásokat, államfőként tárgyaltak vele. Benes – alkotmányossági és politikai szempontból is aggályos helyzetben – dekrétumokkal kormányozta emigráns környezetét, egészen 1944-es hazatéréséig.
Kun Miklós: A kollektív bűnösség fogalmát igazán a náci Németországban és a sztálini Szovjetunióban érvényesítették – az egyik birodalomban a zsidókkal, a másik helyen többek között a lengyelekkel szemben. De hihetetlenül morbid a kaukázusi nemzetek tragédiája is: a második világháború nehéz időszakában, amikor Sztálinnak égetően szüksége lett volna a katonákra, csaknem százezer fegyverest küldött saját hazájának kaukázusi régióiba, és a náci megszállókkal való kollaborálás ürügyén egész népeket deportáltatott, az újszülöttektől az aggastyánokig. De hogy lehet az, hogy Benes, aki a mai európai balliberális értelmiség szerint Masarykkal együtt a demokrácia mintaképe volt, elszánta magát ilyen lépésre?
Martonyi János: A német lakosság deportálásáról Benes 1943-ban Sztálinnal egyezett meg, s csak találgathatunk, mi lett volna, ha a Hitler-ellenes koalíció angolszász tagjaival tárgyal erről. Az azonban tény, hogy a döntés nem egyezett sem a korabeli nemzetközi jogelvekkel, sem az erkölcsi tételekkel. A kisebbségvédelem egyébként bekerült a versailles-i szerződésekbe. Az 1947-es párizsiba már nem, de a versailles-i szerződések jelentős kisebbségvédelmi rendelkezéseket tartalmaztak.
Kun Miklós: Az atlanti chartában, a náciellenes szövetség alapdokumentumában sem szerepelt a kollektív bűnösség elve.
Martonyi János: Ez teljesen egyértelmű. Soha ennek jogi alapja nem volt, és természetesen ma még kevésbé lenne: az Európai Unió egész jogrendszere a hátrányos megkülönböztetés tilalmára épül. Eközben – túl a most született, gyalázatos határozaton – az elmúlt években számtalan olyan hatósági döntés és bírósági ítélet született, amely a Benes-dekrétumokra hivatkozik.
Duray Miklós: Tegyük hozzá, hogy mindez nem Benessel kezdődött. A cseheknél a németellenesség a Harmadik Birodalom terjeszkedése miatt alakult ki. Tehát nem a szudétanémetek miatt. A magyarellenesség azonban – a csehek részéről, a szlovákellenességgel együtt – már a monarchia idején, az 1820-as évektől tapintható volt.
Kun Miklós: Hogyan jelentkezett a magyarok kollektív bűnösségének politikája?
Duray Miklós: A több száz Benes-rendeletből tizenhárom volt egyértelműen német- és magyarellenes. Bármilyen hihetetlen, a háború utáni népbírósági tárgyalások által elítéltek 59 százaléka magyar volt…
Kun Miklós: …holott Szlovákia, mint Hitler szövetséges állama, harcolt a Szovjetunió ellen, más szomszédos államoknál korábban üldözte, deportáltatta a zsidókat.
Duray Miklós: A magyarellenesség abban is megmutatkozott, hogy akik életben maradtak a Szlovákiából malenkij robotra a Szovjetunióba hurcolt magyarok közül, nem mehettek haza a szülőföldjükre: Magyarországra toloncolták őket.
Kun Miklós: Benes a Hitler-ellenes koalíció vezetőin kívül a második világháború után tárgyalt a volt kisantant országok vezetőivel. Petru Groza román miniszterelnököt igyekezett rávenni, hogy lakosságcserével űzze el Erdélyből a magyarokat. Joszip Broz Titónak felvetette, hogy annektálja Pécset és környékét, majd telepítse ki a délvidéki magyarokat. Miért ezt a kártyát játszotta ki? Talán a kisantant szelleme erősödött fel a háború után?
Martonyi János: Olyan országokról van szó, amelyek a háború végén hatalmas területeket nyertek, s velük nagyszámú magyar kisebbséget. Az egyéni sorsok szempontjából a legembertelenebb „kezelése” ennek a problémának a kényszerű lakosságcsere volt. Az igazi megoldás a kollektív kisebbségi jogok megadása lenne, de erre nagyon kevés a készség a szomszéd országokban. Éppen ezért próbáltunk a rendszerváltozás után fórumot létrehozni a közép-európai együttműködésre. Hogy felélesszük a közép-európai gondolatot, és megpróbáljuk ellentételezni a közös múlt nehézségeit. Ez csak nagyon mérsékelten sikerült.
Kun Miklós: Az önök családját hogyan érintette a háború utáni kényszermigráció?
Duray Miklós: A fegyverletétel után olyan megegyezés született, hogy akik az 1938-as visszacsatolás következében lettek csehszlovák állampolgárok, azokat minden további nélkül ki kell telepíteni. Az én családom azonban soha nem hagyta el a Felvidéket – Losoncot -, mégis rákerültünk a listára. Szerencsére édesapám egykori kollégája volt a város komisszáriusa. Ő elintézte, hogy ne kelljen mindent magunk mögött hagyva nekivágni az ismeretlennek. Helyettünk nyilván egy másik családot telepítettek ki, hiszen a létszámnak meg kellett lenni. De évekig mi is becsomagolt holmival vártuk a fejleményeket.
Martonyi János: Én Kolozsváron születtem, de nem vagyok erdélyi származású: Észak-Erdély visszakerülése után édesapámat az ottani egyetemre helyezték. Ő ott akart maradni, és 1945 tavaszán egész családunkkal visszatért Kolozsvárra, mivel kötelességtudó emberként folytatni akarta a tanítást. De egy éjszaka üzenetet kapott, hogy ha nem megy el, deportálni fogják. Erre összecsomagoltunk, és ezzel a mi erdélyi történetünk véget ért.
Duray Miklós: Amikor Martonyi János a kisantant esetleg újjáéledő szelleméről beszélt, eszembe jutott egy 1993-as – tehát igazán nem régi – történet. Röviddel az után, hogy a magyar Országgyűlés elfogadta az ukrán-magyar alapszerződést, az akkor nemrég megválasztott szlovák elnök, Michal Kovác Kijevbe látogatott. Kovác elnök javasolta ukrán kollégájának, hogy hívják össze azon országok konferenciáját, ahol magyar kisebbségek élnek, és hangolják össze velük szemben a lépéseiket. Meglehet, éppen az ukrán-magyar alapszerződésnek köszönhetően Kijevben ezt visszautasították, s így nem jött létre ilyen találkozó.
Kun Miklós: Vagyis a kisantant szellemiségét sem sorolhatjuk a „befejezett múlt” kategóriájába.
Martonyi János: A kisantant nemcsak szellemiség, hanem egyfajta geopolitikai determináció, amely jelen van, és amellyel szemben Közép-Európának egy másfajta szellemiséget kell felmutatnia. Ez volt az a bizonyos közép-európai együttműködés, amely az Antall-kormány kezdeményezésére jött létre. Visegrád sok eredményt elért: koordináltuk a Varsói Szerződésből, a KGST-ből való távozásunkat, a Brüsszellel kapcsolatos fellépésünket, megteremtettünk egy szabadkereskedelmi rendszert, amiről viszonylag kevés szó esett, pedig segítségével többszörösére nőtt az egymás közötti kereskedelem.
Kun Miklós: A kisebbségek helyzetéről is szó esett?
Martonyi János: Nagyon intenzíven beszéltünk erről! Akkor, az 1990-es évek elején, ehhez volt kedvező nemzetközi háttér is. Sikerült bevinnünk talán a közösségi, majd a kollektív jogokat a rendszerbe. E tekintetben inkább mérsékeltek a sikerek, bár kétségtelenül vannak. De sok olyasmi is történt, ami független volt tőlünk, és a sikerek ellen hatott: Csehszlovákia felbomlása, Bős-Nagymaros ügye, amelyet a szlovákok hónapon át tartó tiltakozása ellenére mi mindenképpen jogi útra akartunk terelni, éppen azért, hogy ne legyen belőle politikai kérdés. A visegrádi együttműködés addig tartott, amíg Szlovákiában uralomra nem került Meciar. Nálunk az Orbán kormány megalakulása után azonnal elkezdtük újjáéleszteni ezt a fórumot…
Kun Miklós: Pedig nagyon nehéz volt, a szlovákok eleinte nem voltak hajlandók részt venni, de még a csehek is némileg ellenálltak…
Martonyi János: A szlovákoknak jelképesen odatettünk egy üres széket, annak jeléül, hogy visszavárjuk őket. És ez a Dzurinda-kormány uralomra jutása után meg is történt. Van lehetőség az együttműködésre, ha megvan a közös akarat. Én azért tartom drámai fejleménynek a pozsonyi parlament határozatát a Benes-dekrétumok megerősítéséről – ez engem személyes arculcsapásként ért -, mert úgy érzem, hogy sok értelemben 17 év erőfeszítését tette tönkre. Ennek nemcsak Magyarország, hanem Szlovákia is kárvallottja.
