A hazai szélsőjobb egyre durvuló utcai akcióival kapcsolatban gyakran halljuk a megnyugtatónak szánt magyarázkodást, miszerint ilyen jelenségek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is előfordulnak. Magam ezt a véleményt súlyos tévedésnek gondolom.
A nyugati szélsőjobb alapvetően két irányzatra oszlik, s ezek között sokkal kisebb az átjárás, mint azt sokan gondolnák. A klasszikus náci ideológiát követő és az antiszemitizmust propagáló, a fasiszta jelképeket használó és a hitleri hadigépezet mítoszával azonosuló mozgalmak a nyugati demokráciákban alapvetően a büntetőjog kategóriájába tartoznak. Ausztriában öt-tíz éves, letöltendő börtönbüntetést kockáztat, aki ilyen mozgalmakat szervez, s hasonlóan szigorú a német jog is. Berlinben egy sajtóbeszélgetésen találkoztam egy bűnbánó, antifasisztává lett fiatal némettel, aki két teljes évet töltött a börtönben azért, mert az auschwitzi múzeumban, egy turistacsoport előtt tréfálkozott és kétségbe vonta az elgázosítások tényét. S amikor Brüsszelben rendeztünk egy konferenciát az újfasizmus veszélyeiről, egy holland képviselő röviden annyit mondott, hogy szerinte erről a kérdésekről nem a politikusoknak, hanem a büntetőjogászoknak kellene szakmai eszmecserét szervezniük.
Hollandiában, hangsúlyozta, a náci eszmék propagálásával próbálkozókat a rendőr ugyanúgy letartóztatja, mint mondjuk a betörőket. S ahogy egyetlen politikus sem érvel a betörés szabadságáért, ugyanúgy olyan sem akad, aki a náci propaganda vagy szerveződés joga mellett emelne szót. It”s so simple, ilyen egyszerű a dolog, mondta. Sajnos, Magyarországon nem csak a jobboldalon, de még a liberálisok között is akadnak, akik nem tudják, hogy a modern nyugati demokráciák egyik kötőeleme a náci veszély elleni büntetőjogi védelem. Mert igazi jogállamnak csak az nevezhető, amely levonta Weimar, a második világháború és Auschwitz tanulságait. Érthetetlen és abszurd, hogy a magyar jogalkotók és jogalkalmazók tizenhét év után is képtelenek megérteni a nyugat-európai jogállam alapelveit.
Egészen más a helyzet azzal az új szélsőjobboldallal, amelyet csak nagyon áttételesen lehet összehasonlítani a szintén ezen a néven emlegetett magyar mozgalmakkal. Az egyik legismertebb, a saját szűkebb hazájában 25% körüli támogatást élvező Vlaams Belang (Flamand Érdek) jó példa erre. A párt a betiltott Flamand Blokk utódpártja. (A Flamand Blokkot rasszista, konkrétan bevándorló-ellenes propagandája miatt tiltották be.) A Flamand Érdek elsődleges célja Flandria kiválása Belgiumból, és a független Flamand Köztársaság megalapítása egy sikeres népszavazás útján. E céllal nem kell egyetérteni, de fasisztának semmiképp sem nevezhető. A párt ezen túlmenően erősen rasszista ízű, de a büntetőjogi határt gondosan figyelembe vevő kampányt folytat a bevándorlók, elsősorban az iszlám hit külsőségeihez ragaszkodók ellen. Ebben a kampányban aktivistaként, helyi jelöltként felhasznál olyan színes bőrű belga állampolgárokat is, akik beilleszkednek a flamand környezetbe, és jól beszélnek hollandul. A Vlaams Belang egyik bástyájának számító Antwerpenben a zsidók jelentős része is ezt a pártot támogatja. Ennek oka az a szomorú tény, hogy az antwerpeni muszlim fiatalok gyakran provokálják a zsidó közösséget, a demokratikus pártok pedig – egyfajta túlzott tolerancia szellemében – nem szívesen húznak ujjat még a fundamentalista iszlám szervezetekkel sem. A párt ezen túlmenően keményen harcol a szociális támogatások lefaragásáért, mert szerinte ebből az „ingyenélők” – a francia ajkú vallonok és a bevándorlók – túlságosan jól élnek. A párt gazdaságpolitikája pedig maga a színtiszta liberális kapitalizmus.
A Vlaams Belang nagyon undorító párt, a demokratikus flamand politikai erők – élükön a kereszténydemokratákkal – teljes blokádot vonnak köré. A jobboldaliak és a szocialisták számos önkormányzatban azért lépnek koalícióra egymással, hogy távol tartsák a Flamand Érdeket a hatalomtól. Az is közismert szociológiai tény, hogy a Belang politikusainak és szavazóinak jó része a kollaboránsok – a második világháború idején a náci Németországgal együttműködők – gyermekei, unokái közül kerül ki. Ezért a pártot gyakran újfasisztának, sőt, neonácinak is szokták nevezni. De valójában sohasem lépi át azt a határt, amit Magyarországon nem csak az utcai szélsőjobb, hanem gyakran a Fidesz-közeli sajtó is átlép. Nem értékeli újra a második világháborút, mentes az antiszemitizmustól, alkotmányos és parlamentáris módon küzd céljaiért. És végképp nem bocsátkozik antikapitalista szociális demagógiába. Sőt, mélyen megveti és „kommunizmusnak” nevezi azt.
Ugyanez többé-kevésbé más, a nyugati parlamentekbe bejutott szélsőjobboldali pártoktól is elmondható. A holland szélsőjobb legfőbb követelése az, hogy csak a holland társadalomba beilleszkedni képes és akaró bevándorlók telepedhessenek le az országban. Egyik látványos – szerencsére kudarcba fulladt – próbálkozásuk az volt, hogy Rotterdam utcáin a turistákat leszámítva mindenki csak hollandul beszélhessen egymással, tehát például az arab vagy orosz bevándorlók is csak hollandul érintkezhessenek nyilvános helyen. Függetlenül attól, hogy mi az anyanyelvük. A „rotterdami polgárkódex” néven elhíresült szabályzatuk egyszerre tiltotta volna meg az idegen nyelven folytatott utcai beszélgetést, a nők és a homoszexuálisok zaklatását, ami az idegengyűlölő, a konzervatív és a liberális értékek igen zavaros halmaza. Mindenesetre semmi köze a nácizmushoz, hiszen a holland társadalomba beilleszkedett és annak nyelvét, szokásait tiszteletben tartó idegeneket éppúgy nem tekinti ellenségnek, mint a baloldali és liberális hollandokat.
A sok milliós bevándorló tömeg, az agresszív iszlám fundamentalizmus megjelenése és a multikulturális kísérlet vélt válsága sok ilyen mozgalmat indított útjára Nyugat-Európában. Minden tisztességes ember szembeszáll ezekkel a mozgalmakkal. De súlyos hiba összemosni a bevándorlás és az európai iszlám jelenségeire adott szélsőjobboldali választ a náci és nyilas eszmék rehabilitálásával, a magyar állampolgárok egyes csoportjai elleni gyűlöletkampánnyal és az alkotmányos rend megdöntésének szándékával. Ez utóbbiak ellen egy valódi demokráciának a büntetőjog eszközeivel is védekezni kell, s ez elsősorban a jobboldal érdeke. Hiszen így bizonyíthatja be, hogy semmi köze sincs a bűnös – és a nyugati jogállamokban egyben közbűntényes – eszmékhez és mozgalmakhoz.
Hegyi Gyula, az Európai Parlament tagja (MSZP)
