1956 a koncepciós perek vádlottjaié. A többi kivégzetté, az emigrációba kényszerítetteké és bebörtönzötteké. Nagyon-nagyon sok tisztességes emberé, olyanoké, akiket a haza szolgálataikért nem jutalmazhatott, akik évtizedeken keresztül hallgatni kényszerültek életük legszebb élményeiről, tetteiről, akiket diszkrimináltak, akiktől, ha életben maradtak, elvették életük legszebb éveit.
Közhely, hogy 1956 képe zavaros, a róla szóló beszédet pedig súlyosan terhelik kisajátító vagy épp relativizáló szándékok, csak a mában értelmezhető, nem annyira a történelmi emlékezet tisztulását, mint inkább a napi politikai meccseket szolgáló, a történelmi tényeket szelektíven kezelő, percnyi politikai szándékoknak alárendelt megszólalások. Vagy épp olyanok, melyek hátterében tragikus személyes élmények állnak, s melyeknek természetes jellemzője az objektivitásra való törekvés hiánya.
Közhely, hogy 1956 nem került még a helyére a magyar nemzeti emlékezetben, s hogy mennyire fontos, hogy ez megtörténjen.
Nem segít ebben a kérdésben az, amikor egy parlamenti képviselő így fogalmaz: „1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva.”
*
Havas Szófia képviselőtársam megnyilatkozását bizonyos szempontból értem. Nem várható el senkitől az objektív, tudományos igényű tárgyilagosság, ha közeli hozzátartozóját meggyilkolták vagy erőszakos cselekmény áldozata lett. A forradalom sodrában – ezt tudjuk – több borzasztó dolog is történt: utcai lincselések, Köztársaság tér, ismerjük ezeket a tényeket. Ám másokat is értek érzékeny veszteségek, és annyi tárgyilagosság talán mindenkitől elvárható, hogy ha nem tud indulatain uralkodni, akkor inkább hallgasson. Kivált, ha az illető közszereplő, s minden egyes megszólalásának politikai következményei vannak.
Közszereplő, parlamenti képviselő nem teheti meg, még mondandóját magánvéleményként ismertetve sem, hogy egy bűnöző és önkorrekcióra képtelen, a szovjet birodalom vazallusaként ténykedő hatalom elleni felkelést és szabadságharcot, ha áttételesen is, de mégiscsak a nyilasok művének tulajdonítson. Mert a magyar temetőkben „56 őszén nem nyilasokat temettek el, hanem pesti és vidéki srácokat, köztük olyanokat, akiknek 16-18 évnyi élet adatott, olyanokat, akik nem zsidókat akartak felkutatni, akik nem nyilas suhancok voltak, hanem magyar Gavroche-ok, lelkes, naiv, önfeláldozó fiatalok, nemegyszer gyerekek.
A történelmi tényeket ismerők tudják, hogy szórványosan voltak antiszemita hangok, de súlyos történelemhamisítás ezeket a szabadságharc fő jellemzőjeként beállítani. A történelmi tényeket tiszteletben tartók, ha erről a kérdésről beszélnek, nem tehetik meg, hogy ne mondják el: éppen az elnyomó hatalom állami terrorszervezete, az ÁVH fogadta tárt karokkal a „megtért” kisnyilasokat.
*
Semmilyen személyes fájdalom nem teszi elfogadhatóvá a történelem meghamisítását egy közszereplőtől, a magyar Parlament tagjától. Sokat árt ez. (Mint ahogy sokat ártottak az olyan típusú megnyilvánulások is, amelyeket tavaly láthattunk, hallhattunk, amikor az utcai randalírozást az „56-os forradalomhoz hasonlították egyesek.)
1956 nem nyilasok műve volt, akkor sem, ha a megnyílt börtönökből háborús bűnösök is szabadulhattak. „56 a pesti és vidéki srácokon kívül az önigazgatásban reménykedő munkások, a harcolóknak és általában a pestieknek élelmiszert küldő parasztok, a pályakezdő, tiszta múltú, vagy tévedéseiket, bűneiket megbánó reformkommunisták és értelmiségiek története is.
1956 a pesti srácoké a Corvin-közből, a Tűzoltó utcából, a Széna térről, a Juta-dombról és máshonnan. A Kossuth téri, a mosonmagyaróvári, a salgótarjáni és más sortüzek áldozataié és azok hozzátartozóié. Névteleneké. Kevésbé ismert, de hazánk különböző településein a helyi közéletben legendaként tisztelt hősöké, mint a salgótarjáni acélgyári munkástanács vezetőié, Hargitay Lajosé és Hadady Rudolfé, akiket egy héttel a salgótarjáni sortűz után „tárgyalni” vittek el; Balassagyarmatig sem jutottak, az Ipoly partján verték őket agyon.
1956 a 301-es parcellában arccal lefelé, kátránypapírban eltemetett vezetőké. Nagy Imréé, Gimes Mikósé, Maléter Pálé, akinek holtában még eltörték a lábait, mert túl magas volt és nem fért volna bele a számára kapart gödörbe, Szilágyi Józsefé, kinek perét elkülönítve kezelték, s akit hamarabb is végeztek ki, mert semmilyen együttműködésre nem volt hajlandó az eljárásban, Losonczy Gézáé, aki már a tárgyalást sem érhette meg.
1956 a koncepciós perek vádlottjaié. A többi kivégzetté, az emigrációba kényszerítetteké és bebörtönzötteké. A nagykorúsága után néhány nappal kivégzett Mansfeld Péteré. Az első fokon 7, jogerősen 12 év börtönt kapó Jecsmenik Andoré. Göncz Árpádé, Fónay Jenőé, a közelmúltban elhunyt Vásárhelyi Miklósé és Eörsi Istváné, Pongrátz Gergelyé. Mai képviselőtársaimé, Wittner Máriáé, Mécs Imréé és Horváth Jánosé.
Nagyon-nagyon sok tisztességes emberé, olyanoké, akiket a haza szolgálataikért nem jutalmazhatott, akik évtizedeken keresztül hallgatni kényszerültek életük legszebb élményeiről, tetteiről, akiket diszkrimináltak, akiktől, ha életben maradtak, elvették életük legszebb éveit. És ez még akkor is igaz, ha köztük akadnak olyanok, akiknek a rendszerváltás utáni politikai megnyilvánulásai időnként vitathatóak.
*
Illene, érdemes lenne a fent idézett nyilatkozat után a teljes magyar társadalomtól bocsánatot kérni. Erre kötelezne az igazság tisztelete és a méltányosság. Tudom, látom, hogy képviselő asszony kitart véleménye mellett és nem fogja ezt megtenni. Ez esetben viszont az őt az Országgyűlésbe delegáló pártnak kötelessége mondani valami egyszerűt és egyértelműt erről a kérdésről. Kézenfekvő, hogy megszólal ezen párt „56-os tagozata. Kézenfekvő, de kevés. Szólaljon meg ebben az ügyben, tisztán és érthetően az a baloldali párt maga, amely a közelmúltban nagyon helyesen nagyon sokat beszélt arról, hogy a modern magyar baloldalnak, a modern magyar szocialistáknak, szociáldemokratáknak nem lehet közösséget vállalni a forradalmat leverő erőkkel.
Már bocsánat, hogy szólok, hogy szólunk, de ez lenne a legkevesebb.
A szerző az SZDSZ frakcióvezető-helyettese
