Forrás: kultura.hu

Az indoklás szerint Lessing “a női tapasztalatok írója, aki szkepticizmussal, tűzzel és megjelenítő erővel vizsgált meg egy megosztott civilizációt”. Az angol írónő 1919-ben született az iráni Kermanshahban.

A Svéd Akadémia ma délután egykor hirdette ki 2007 irodalmi Nobel-díjasát. Doris Lessing (Doris May Tayler néven) 1919-ben született a mai Iránban (akkor Perzsia). 1949 óta Londonban él, és mindig az elnyomott népek, nemzetiségek mellett emelte fel szavát. Magyarul is olvasható könyvei: A fű dalol, Az ötödik gyerek, Eldorádó. Saját honlapján lehet megtekinteni összes művének címét, megjelenésük sorrendjében. Ugyanitt olvasható egy, a fontosabb esszékkel és egyéb cikkekkel kiegészített lista is.

Jelenleg újabb kiadásban Az ötödik gyerek című regénye kapható Magyarországon, a kötet fülszövege szerint “Harriet és David az hatvanas évek elején házasodnak össze, és a korszellemmel ellentétben s középosztálybeli családjaik elképedésére nagy családot, sok gyereket akarnak. Tervük szinte akadálytalanul megvalósul egy darabig: a negyedik gyerek megszületésekor már az egész nagy család az ő igazi, otthonnak megteremtett házukban tölti a karácsonyi és a húsvéti ünnepeket és a nyári vakációkat. Ám minden megváltozik és minden elromlik, amikor Ben, az ötödik gyerek megszületik. Már magzatként is megkínozta anyját, s már megszületése pillanatától nyilvánvaló – bár ezt senki sem akarja kimondani -, hogy más, mint a család többi tagja…”

Lessing 1954-ben Somerset Maugham-díjat kapott, 1971-ben, “81-ben és “85-ben Booker-díjra jelölték, de egyszer sem kapta meg. Több osztrák, német, amerikai és olasz állami és civil elismerést kapott, II. Erzsébet királynő is kitüntette. Két éve a Man Booker-díj jelöltje is volt.

Sándor Bea: Az antifeminista feminista író cikkében ezt írja Lessingről:

“Doris Lessing feminista ikonfigura. Nőíró, aki az 1950-es évek óta sokat írt nőkről, alkotó, válságba került, rossz házasságban élő vagy az önállóságot kedvelő, és alkalmasint sok erőfeszítéssel meg is valósító nőkről: így lett erős nőfiguráival sokat idézett feminista szerző a regényszerzők és karakterek maszkulin világában.

Ugyanakkor rendszeresen bírálja a feministákat. Már egyik legsikeresebb műve, a Golden Notebook (“Az arany jegyzetfüzet”) előszavában is kitér arra, hogy szerinte őt a feministák “használják”, és míg a nők egyenrangúságát és önállóságát ő maga is támogatja, gondosan ügyel arra, hogy a feministák elidegenített “ők” maradjanak a szövegben. 2001-ben az edinburghi fesztiválon egyenesen kikelt az általa egyszerűen és sztereotip módon férfigyűlölőnek nevezett feministák ellen, és azzal vádolta a nőket, hogy új céljuk a férfiak értelmetlen megalázása. (Jeanette Winterson, az egyik legismertebb kortárs angliai író a Guardian-ben vág vissza a “szőrösebb nemet” védelmező Lessingnek: számos példát mond rá, hogy továbbra is férfiak töltik be a legfontosabb hatalmi pozíciókat, a gazdaság irányításától a politikáig és a művészetekig; ugyanakkor örömmel látja, hogy egyre több nő és férfi viselkedik egyenlőként, partnernak tekintve a másikat.)” (A teljes cikk az Élet és Irodalomban)

Levélben védte az 56-os forradalmat az angol írónő

Doris Lessing angol írónő 1956. november 7-én Borisz Polevojnak, a Szovjet Írószövetség külügyi titkárának címzett nyílt levelet tett közzé a magyar forradalom ügyéről. Ebben felszólította saját kormányát a szuezi beavatkozás beszüntetésére, és arra kérte a szovjet kollégákat, hogy ők is hasonlóképpen tiltakozzanak kormányuknál “a magyar nép megsemmisítésére irányuló akciója” ellen.

Az 1919-ben Iránban született és Rhodéziában felnőtt írónő mindvégig az elnyomott népek és nemzetiségek szószólójaként lépett fel. 1949 óta élt Londonban, regényeit, rövid történeteit realisztikus stílusban írta, éles társadalombírálattal, illetve a kolonialista, rasszista megnyilvánulások elítélésével összekötve. Már első regényciklusa, a “The children of violence” (Az erőszak gyermekei) is ezt a felfogást tükrözte.

Magyarul is olvasható könyvei: A fű dalol, Az ötödik gyerek, Eldorádó

1901 óta 103 írót tüntettek ki a díjjal, Kertész Imre 2002-ben kapta meg a világ legrangosabb elismerésének számító Nobel-díjat. A tavalyi győztest, Orhan Pamukot már évek óta az esélyesek között emlegették, így egymásra talált a nemzetközi kritika és a jelölő bizottság. Harold Pinter, a két éve kitüntetett drámaíró nem tartozott a favorizált szerzők közé, de mindenki elismerte fontos szerepét a hatvanas években, és a színházak is rendszeresen játsszák darabjait. Elfriede Jelinek díjazása már inkább kiverte a biztosítékot: az osztrák írónőt a jeles provokátorok között szokták emlegetni, mások viszont éppen emiatt kedvelik. Ő volt a tizedik kitüntetett nő a díj történelmében.

Margaret Atwood, Milan Kundera, Philip Roth, Carlos Fuentes, Mario Vargas Llosa közül valakit már évek óta szeretne a kritika a kitüntetettek között látni, hiszen mind világszerte ismert, népszerű és nagy hatású szerzők.

Az elmúlt három év díjazottai:

2006: Orhan Pamuk

Az indoklás szerint az Isztambulban élő író “kultúrák ütközésének és egybefonódásának új szimbólumait fedezte föl, miközben szülővárosának melankolikus szellemét kutatta”.

1952-ben született Isztambulban. Hároméves New York-i tartózkodását leszámítva egész életét ebben a török nagyvárosban töltötte. Előbb építészi, majd újságírói diplomát szerzett. 1974-ben kezdett el írni, és már első regényével – Cevdet Bey ve Ogullari [Cevdet bej és fiai] elnyerte a Milliyet Press könyvpályázatának első díját (1982). Későbbi regényeit is számos díjjal jutalmazták, s nemcsak hazájában, hiszen a török szerző műveit eddig már 24 nyelvre fordították le. Franciaországban például 1991-ben és 2002-ben is megkapta a Legjobb külföldi könyv díját az Ulpius-ház kiadásában magyarul is megjelent A fehér kastély, illetve a többek között francia angol és német nyelven is kiadott, Benim Adim Kirmiz [A nevem: Vörös] című regényeiért. Egy másik, immár magyarul is olvasható regénye – Az új élet – szintén világszerte ismertté vált az angol, német és francia nyelvű fordításoknak köszönhetően. Az 1990-ben publikált, Kara Kitap [A fekete könyv] című regénye alapján készült filmet a neves török rendező, Omer Kavur jegyezte.

Könyveit a külföldi kritikusok leggyakrabban Umberto Eco, Italo Calvino, Franz Kafka és García Márquez műveihez hasonlítják; a New York Times egy “új csillag” születéséről írt vele kapcsolatban A fehér kastély megjelenésekor, a The Guardian pedig a “XXI. század 21 legjobb írója” közé sorolta a “mágikus realizmus” egyik legzseniálisabb képviselőjének tekintett Pamukot Neve egyébként az író politikai megnyilvánulásai miatt is gyakran kerül az újságok címlapjára: támogatja a kurd nép küzdelmét, s ő volt az első muzulmán értelmiségi, aki annak idején kiállt a fatvával sújtott Salman Rushdie mellett. A török hatóságok pedig perbe fogták, mert elítélte (egyáltalán beszélni mert róla) az 1915-ös törökországi örmény népirtást. Azóta ejtették az ellene felhozott vádakat.

2005: Harold Pinter

Az indoklás szerint darabjaiban leleplezi a mindennapos, felszínes locsogást, és behatol az elnyomás színfalai mögé.

Az angol drámaírót, aki éppen a díj kihirdetése előtt három nappal ünnepelte 75. születésnapját, nem emlegették az esélyesek között. London East End negyedében született állítólag portugál (vagy talán magyar) származású szegény zsidó családban, apja szabó volt. Pinter már tizenévesen verseket küldött különböző magazinokba, minimális sikerrel. 1948-tól a Royal Academic of Dramatic Art, majd a Central School of Speech and Drama diákjaként színészetet tanult, de az iskolákat hamar otthagyta, s úgy döntött, hogy elméleti tudását a gyakorlatban kamatoztatja: David Baron néven különböző társulatokhoz állt hivatásos színésznek.

Munkája közben bejárta szinte egész Angliát és Írországot, így szerzett tapasztalatait, benyomásait később műveiben is felhasználta. Drámaíró korszakának kezdetét 1957-re datálják: ekkor írta A szoba című egyfelvonásosát, amelyet a bristoli egyetem színháztudományi intézete mutatott be csaknem visszhangtalanul. Ugyanebben az évben megszületett Az étellift című darabja, aminek ősbemutatójára csak évekkel később került sor, szintén szűk körben. Egy évvel később elkészült első, egész estét betöltő darabja, A születésnap, amelyet egy kis londoni színház mutatott be, kereken egy hétig, a nézők és a kritikusok teljes értetlenségétől kísérve.

A színpadi bukás után nehéz helyzetbe került Pintert a BBC hangjátékosztálya segítette ki, miután bemutatták Egy kis fájdalom című hangjátékát. Ezt követő háromfelvonásos drámája, A gondnok 1960-ban átütő sikert aratott, s bebizonyította, hogy Pinter több az ekkor divatos abszurd dráma egy újabb középszerű művelőjénél.

1963-tól új kifejezési formákat találva magának, a televízió és a film meghódítására készült, nem csekély sikerrel. Minimális helyváltoztatást eszközlő, egyetlen szobában vagy hivatali helyiségben játszódó, kevés személyt mozgató kamaradrámái jól megfeleltek a képernyő intimitást és zártságot igénylő formai követelményeinek. Több darabját is átírta a televízió számára, sőt A születésnap és a Hazatérés tévéváltozataiban a szerző színészi játékát is élvezhette a közönség. Ezen kívül televízióra alkalmazta ProustAz eltűnt idő nyomában című regényét is.

Filmforgatókönyv-íróként többször dolgozott együtt Joseph Losey rendezővel (A szolga, a Baleset és A közvetítő című filmekben), Elia Kazannal Az utolsó cézár, valamint Karel Reisszel A francia hadnagy szeretője című alkotásokban. Kétszer is jelölték Oscar-díjra a legjobb forgatókönyv kategóriában: 1981-ben A francia hadnagy szeretőjéért, 1983-ban pedig a saját darabjából készült Árulásért. Három ízben nyerte el a New York-i filmkritikusok díját, egyszer pedig a brit filmakadémiáét. A film világában azonban nemcsak mint forgatókönyvírót tartják számon, rendezőként és színészként is egyaránt elismerik. Legnevezetesebb alakítását a Teknősnapló című filmben nyújtotta Glenda Jackson oldalán.

2004: Elfriede Jelinek

Az indoklás Elfriede Jelinek regényeinek, színdarabjainak “zenei kontrasztjait” emelte ki, amelyek “különleges nyelvi erővel leplezik le a társadalmi klisék abszurditását, és ezek leigázó hatalmát”.

Az 58 esztendős Elfriede Jelinek személyében először kapott nő a lengyel Wislawa Szymborska 1996-os kitüntetése óta irodalmi Nobel-díjat. A díj több mint 100 éves történetében vele együtt összesen tíz nő kapta meg ezt a legnagyobb nemzetközi irodalmi elismerést.

Elfriede Jelinek 1946. október 20-án született a stájerországi Mürzzuschlag városában, cseh zsidó apától, román-német vérű anyától. Balettozni, majd anyja akaratából hatévesen zenét kezdett tanulni. A bécsi konzervatóriumban orgonista diplomát szerzett, zeneszerzést is tanult. Közben színházi és művészettörténeti tanulmányokat is folytatott.

Legismertebb regénye is a zene és az ember viszonya körül forog: A zongoratanárnő 1983-ban jelent meg, 2001-ben Michael Haneke készített nagy sikerű filmet belőle Isabelle Huppert-rel a főszerepben. A film elnyerte a Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíját, a legjobb forgatókönyv és a legjobb női alakítás díját. Ugyancsak megfilmesítették a Malina (1990) című regényét, Werner Schröter alkotásában szintén Huppert játszotta a főszerepet. TV-filmen dolgozták fel 1982-es regényét, a Kirekesztetteket.

Jelinek irodalmi pályáját költőként kezdte: versei a legnevesebb osztrák avantgárd irodalmi lapban, a Protokollban jelentek meg a 60-as években. Ugyanolyan “provokátorként” tartották számon, mint két, szintén világhírű kortársát: Thomas Bernhardot és Peter Handkét. Nem riad vissza a radikális nyilatkozatoktól sem: 2000 februárjában például megtiltotta, hogy darabjait osztrák színházakban játsszák, tiltakozásul a szélsőjobboldal kormánykoalícióba való kerülése miatt. Az írónő Bécsben és Münchenben él.

Comments are closed.