A múlt heti HVG-ben ezt találta mondani Havas Szófia szocialista országgyűlési képviselő: „1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva”.
Ebből lett nagy felhördülés. Írtak, mondtak sokan sokfélét. A lényeget talán Tóta W. Árpádnak sikerült megfogalmazni az Indexen: „1956-nak ezer arca volt, csak valamiért szeretnénk egyetlen jelzővel leírni. Eldönteni, hogy kik voltak a jók, és kik a rosszak; csak árnyalni ne kelljen. Holott tudjuk, hogy amiről Havas Szófia beszél, a nyilasok és ártatlanokra vadászó bűnözők, az is egy valós arc az ezerből. Vele ellentétben tudjuk azt is, hogy nem az egyetlen.”
Hozzátehetjük: talán nem is a leglényegesebb arca ez az 56-os forradalomnak, igen, forradalomnak, mert én viszont szoktam forradalomról beszélni 56 esetében. Mit is szoktunk forradalomnak mondani? Az alapvetően pozitív célok érdekében zajló felkeléseket, legalábbis a köztudat valami ilyesmit ért alatta minálunk (és most tegyük félre a politikaelméletet). Ennek legjellemzőbb példája az 1848-as események értékelése. Tehát Tótavének igaza van, de az általa leírtakat is érdemes árnyalni, ahogy azt maga is javasolja. Például igaz, hogy ezer arca van az 56-os forradalomnak, de ezek az arcok egyáltalán nem egyenértékűek.
A lényeget nem a kiszabadult nyilas gyilkosok képe, hanem a Sztálin szobor ledöntésének látványa mutatja be, szerintem. Milyen furcsán hangozna, ha valaki így érvelne: „..1848 esetében én nem szoktam forradalomról beszélni, mert a királyok felakasztását követelő költők mászkáltak a Múzeum mellett..” (Nyilván ez a hasonlat is sántít, mint minden hasonló hasonlat.)
Kétségtelenül nyugisabb lett volna, ha Petőfi „Akasszátok fel a kabátokat” címmel írta volna meg a versét, de ebben az esetben nem egy lírikusra, hanem egy szakmáját megújító reformer ruhatárosra emlékeznénk. A legfontosabb, hogy nem Petőfi eme agresszív verse, hanem a tizenkét pont mutatja be ez ügyben a lényeget.
A felháborodást az okozta, hogy Havas Szófia az események lényegeként láttatott olyan dolgokat, amik, sokunk szerint, nem a lényeghez tartoznak. Egy képviselő gondolja meg jobban, miről beszél, ráadásul ezzel nagy károkat okozott saját pártjának, de ezt most hagyjuk.
A helyzet az, hogy az alapvetően pozitív folyamatokat generáló forradalmaknak elkerülhetetlenül vannak negatív melléktermékei, és 56-ban talán több is volt ebből a kelleténél.
Természetesen jobb lett volna, ha Petőfi veterán ruhatárosként vonul nyugdíjba 1883 környékén, miután felakasztotta az utolsó kabátot. Sajnos nem így történt. Ennek ellenére 1848-ban forradalom volt.
