Egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra álljunk meg a sok hiábavalóság és botrány és ostobaság közepette.
Havas Szófiánál álljunk meg, ha kérhetem.
Szusszanjunk kicsit, és pergessen le mindenki annyi napot, esztendőt a múltból, amennyit csak tud. Sokféle dolog fog előbújni. Rengeteg hazugság mindenekelőtt. A hazugság pedig arról ismerszik meg leginkább, hogy nincsen mindig kétféle meg ezerféle igazság.
Mert nem lehet egyszerre igaza Zrínyinek és Szulejmánnak. Dobónak és Hegedűs hadnagynak. Leonidásznak és Xerxésznek – Leonidásznak és Ephialtésznek. Antigonénak s Kreónnak.
Nem lehet egyszerre igaza Nagy Imrének és Kádárnak. Miképpen nem lehet egyszerre igaza Mansfeld Péternek és a fegyőrnek, aki elkísérte legutolsó útjára. A foglár háta mögötti szabadság sohasem őszinte. Abba bele kell halni, vagy hozzá kell aljasodni, vagy fel kell lázadni ellene. Miképpen az is lehetetlen, hogy egyszerre legyen igaza Wittner Máriának és Havas Szófiának.
Valamelyikük élete nem igaz.
Ameddig Wittner Mária a siralomházban várta a halált, majd a börtönben ült, addig Havas Szófia élt. Felnőtt, diplomát szerzett, családot alapított, egzisztenciát teremtett – és elhiszem neki, hogy hitt. Hitt valamiben, amiben nem lehetett hinni. Ez az ő személyes tragédiája, és ez volt az ő felmentése mindeddig.
Ezalatt Wittner Mária ráélte életét a szürke falakra, a kilátástalanságra és a reménytelenségre, az égbekiáltó igazságtalanságra, és valahogyan szabad maradt legbelül. Mert úgy képzelem, hogy hitt. Hitt valamiben, amiben egyedül hinni érdemes. A szabadságban és az igazságban. Minden diktatúra legfélelmetesebb ellenségében.
És most ott ülnek együtt a Köztársaság parlamentjében. Valamelyiküknek nem szabad ott ülnie többé. És Havas Szófia az, akinek nem. Mert Havas Szófia hihet, amiben akar. A rögeszmék kikezdhetetlenek úgyis. De ez már nem felmentés. Mert egyszer csak úgy lett mégis, ahogy kevesen hitték. Egyszer csak el lettek temetve a megalázottak és megnyomorítottak. Egyszer csak egy pillanatra, és tényleg csak egyetlen pillanatra, összenézett ez az egyszer volt nemzet, és mintha könny csillogott volna a szemekben. Úgy tűnt, hogy mégiscsak van igazság is és szabadság is.
Aztán persze másképpen lett. A csalódás pedig szétzilált mindent, hiteket is, reményeket is, illúziókat is – de mind ez idáig úgy tűnt, 1956 legalább megőriz egy kicsike méltóságot. A halottak okán, s mert az volt az emberiség történetének egyik legszebb, legőszintébb, legtisztább forradalma. Mert mégis az arccal lefelé földbe kapart mártíroknak van a legnagyobb erejük, legnagyobb méltóságuk.
Tudtuk persze, hogy közülük sokan nem így gondolják. Ne tegyünk most úgy, mintha nem tudtuk volna. A szochazások, a munkásőrök – szóval a legalja nyilván nem gondolhatta úgy, ahogy mi. Hiszen annyira keveseknek adatik meg az őszinte bűnbánat, a katarzis. A többség inkább megmagyarázza és felmenti önmagát. És rögeszmékbe, tévhitekbe menekíti lelki nyomorúságát, saját gazemberségét.
És hallgat, persze.
Hiszen van olyan rögeszme és tévhit, amely egyszerűen kimondhatatlan. Vállalhatatlan. És a maradék ép lélek ezt is tudja, ezt is felismeri. Havas Szófia most másképpen döntött. Havas Szófia úgy érezte, eljött az idő, amikor nyíltan vállalhatja a vállalhatatlant.
Havas Szófia elővette lelke poros, pókhálós, sötét és szégyenletes polcáról Kádárék egykori Fehér könyvét, fellapozta a legaljasabb részeknél, és lefasisztázta a forradalmárokat, fasisztának nevezte az emberiség történetének egyik legszebb, legtisztább forradalmát. És utána büszkén körülnézett, és várta az elismeréseket. És mert még saját párttársai közül is felháborított néhányakat, hát megismételte újból. A bolondok és a gonoszok erejével és elszántságával veselkedett neki újra, és rátolta szavait, egész beteg világlátását erre az amúgy is beteg társadalomra.
Aztán most bemegy a Parlamentbe, és talán összefut a folyosón Wittner Máriával.
És közeleg október 23., a köztársaság ünnepe, eredetmítosza, és Havas Szófia otthon nézi majd, ahogy pártelnöke koszorúz, vagy esetleg újra átöleli Nagy Imre szobrának vállát, és mond neki valami rémeset. Valami rémesen ostobát, hazugot és cinikusat.
Ez így együtt nem lehet igaz. Ezt valakinek muszáj lesz belátnia. Havas Szófia felesküdött az alkotmányra. Az alkotmány pedig úgy kezdődik, hogy 1956 forradalom volt.
Havas Szófia vállalhatatlan. Nem nekünk. Nekik. Ha vállalják, akkor Havas Szófia nem cseppben a tenger. Hanem csepp a tengerben.
Bayer Zsolt, főmunkatárs
