Sok nő van már a parlamentben, de sohasem lehetnek elegenFotó: Vajda József Amikor a politika basszushangon szól, át kell hangszerelni. Legyen többszólamú a közélet, amihez kétségkívül az kell, hogy a szereplők legalább egyharmada nő legyen.
Kvótával? Bevallom, nem szeretnék kipipálandó penzum lenni egy listán, soha nem is voltam az. Nem kvótaszeretetet kapok a családomtól és a barátaimtól, és nem kvóta segítségével lettem egyetemi tanár, miniszter vagy európai parlamenti képviselő. A dolog mégsem ilyen egyszerű.
Ki akar „kvótanő” lenni? Akar-e női érdekeket képviselni vagy éppen úgy politizál majd, mint a többség? Terjedjen-e ki a kvóta a gazdasági és a magánszférára is vagy maradjon meg a politika határain belül? Bevezetése megváltoztatja-e a patriarchális társadalmi szemléletet vagy éppen ellenkezőleg? Támogatják-e a férfiak a kvótát?
Mielőtt tovább sorolnám a kérdéseimet, ki kell mondanom, hogy a jóléti állam azokban az országokban működik a legigazságosabban, ahol bevezették a kvótát. Az északi országokra gondolok, de a skandinávok után néhány éve Franciaország is ezt az utat választotta, noha homlokegyenest mások a kulturális hagyományai és a történelmi tradíciói. Az eredmény? A politika középső szintjein több lett a nő, de a csúcspozíciókat változatlanul a férfiak foglalják el. Vagyis sokkal inkább a kulturális beidegződéseken, az adott ország demokráciafelfogásán és hagyományain múlik az esélyegyenlőség ügye, mint egyetlen látványos akción. A kvóta önmagában nem megoldás, csak eszköz, amely segíti az arányos képviseletet.
Olyan élhető környezetre van szükség, ahol az emberek többsége érzékeny a jogegyenlőség kényes kérdésére. Ahol a többség elutasítja a kirekesztést, a családon belüli erőszakot, a prostitúciót, a szexuális zaklatást, a munkahelyi diszkriminációt. Ahol a kultúra nem szétválaszt, hanem összeköt, a különféle nézetű és beállítottságú emberek között egyetértés teremthető az élet dolgaiban. Ahol elvetik a dogmákat, és nem állítanak tilalomfákat úton-útfélen. Ahol az internet és a globalizáció gyermekei sutba vágják az előző generáció előítéleteit és tévhiteit, felszabadultan élik az életüket.
Mozgalom? Ha nagyon muszáj. Amikor nagy baj van, mert a társadalom elfelejtkezik a gyengéiről, akkor hangosan tiltakozni kell. Évtizede ismételt bölcsességem: egy társadalmi csoport akkor nyeri el méltóságát, amikor társadalmi helyzetétől függetlenül láthatóvá válik. Erre együtt van csak esélye, mozgalomban. Hát legyen. A normális hétköznapokon elegendő lenne az elemi szolidaritás, az értelmes együttműködés, a civil kurázsi és a jogtudatosság. Csakhogy nincsenek normális hétköznapok!
A hatvanas évek végén felpattant egy ajtó, európai és amerikai nők milliói tódultak ki rajta, hogy a feminizmus melletti elkötelezettségüket vállalják, tabukat, tilalmakat, társadalmi előítéleteket törjenek meg. Vulkánként feltörő energiával forgatták meg a jogrendet, formálták át a nők és férfiak közötti viszonyt, változtatták meg a közbeszédet. Agresszívek voltak, kemények, lázadók? De mennyire. Másként hogyan érték volna el mindezt? Az európai jóléti államok nem önszántukból hoztak családbarát intézkedéseket, építettek állami szociális és egészségügyi ellátórendszereket, vezettek be részmunkát, rugalmas munkaidőt. Civil mozgalmak kellettek ehhez, amelyek mindezt kikövetelték. Azok a nők és férfiak, akik ezekben részt vettek, példaképeim, akiktől rengeteget tanultam, és akik megértették velem, hogy a feminizmus a bátor társadalmi szerepvállalás szinonimája.
Az én feminizmusom szelíd és harcias, befogadó és elutasító, racionális és szenvedélyes, olyan, mint az élet, tele van ellentmondásokkal.
Nem egy felemelő, majd elfelejtett pillanata az ifjúságomnak, amelyre mosolyogva emlékszem vissza téli estéken a kandalló tüze mellett, hanem élő, mi több, életre szóló elkötelezettség, ahogyan sok más ember számára is az.
Gondolkodásmód, amely segít megértenem a látható társadalmi erők mögött meghúzódó valóságot, és ráirányítja a figyelmemet a nagy történelmi folyamatok árnyékában álló szereplőkre és az ő személyes történeteikre. Hitvallás az egyenjogúság mellett. Személyes élményeken alapuló történetírás, érzelmi napló nőkről és férfiakról. Politikai állásfoglalás mindenféle diszkrimináció ellen. Emléktörmelékek, sokfajta töredékes tudás és matéria összeillesztése önmagam és a környező világ jobb megértése reményében. Bátorság, amelyre azért van szükségem, hogy kiléphessek a szaktudás védőpáncélja mögül a személyesség és az érzelmek birodalmába. Utazás a széppróza világába.
A mai férfitársadalmak alapos reparálásra szorulnak, ami férfiak nélkül nem megy. Egy férfi legyen barát, szerető, férj vagy munkatárs – ellenség ne legyen. Az igazságtalan rendszer elleni küzdelemben sok férfire számíthatunk, ők a mi társaink. A rendszer haszonélvezőivel már nincs ilyen könnyű dolgunk, az érveink lepattannak róluk, az érdekeik egészen mást diktálnak. Nők és férfiak – ilyenkor két ellenséges hadseregként kerülnek egymással szembe, mégsem a harctéri erőviszonyok és logika alapján dől el a küzdelem. Nem öröm bevallani, de gyakran külső kényszerek hatására születnek meg fontos dolgok itthon, mint például az antidiszkriminációs törvény. Ha nincs Európai Unió, nincs törvény.
Magyarországon a feminizmus még mindig szitokszó, bárkire rásüthetik a bélyeget, mert a feminizmus utálatához nincs szükség feministára. Egy olyan országban, ahol zsidóznak, cigányoznak, melegeket vernek, árpádsávos zászlók alatt vonulnak az utcákon, és harsányan szőkenő-vicceket mesélnek a villamoson, kifejezetten izgalmas feministának lenni. Szelíden vagy határozottan, kedvesen vagy pimaszul, kinek-kinek ízlése szerint. A feminizmusnak sok arca van. Érdemes felfedezni őket.
Lévai Katalin, az EP képviselője (MSZP)
