Kelemen János
Ex libris
2006 nyárutóján a Francia Nyelvű Filozófiai Társaságok Nemzetközi Szövetsége Budapesten rendezte soron következő kongresszusát. Ennek alapján (különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nevezett nemzetközi szervezet szinte kivétel nélkül francia nyelvű országokban tartja rendezvényeit) arra lehet gondolni, hogy Magyarországon valamelyest meghonosodott, legalábbis érzékelhető hatást gyakorol a francia (vagy francia nyelvű) filozófia. A legutóbbi időkben megjelent könyvek száma és persze minősége, mintha igazolná ezt, még akkor is, ha legtöbbjük csak nagy késéssel juthatott el hozzánk. Van, aki az alábbiakban ismertetett egyik-másik könyvbe belelapozva ifjúkorának nagy olvasmányélményét elevenítheti fel. Ez mindenekelőtt Sartre korai fő művére lehet igaz, mely annak idején nálunk is oly sok vita tárgya volt.
Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi
Most végre – hála a L”Harmattan Kiadónak és Seregi Tamás pontos, jó fordításának – a magyar olvasó teljes terjedelmében és csonkítatlanul veheti birtokába A lét és a semmit, az egzisztencializmus alapművét, a huszadik századi francia filozófia egyik legnagyobb hatású szövegét.
A több mint hétszáz oldalnyi elvont filozófiai szöveg az európai és a francia történelem legsötétebb pillanatában, 1943-ban született. Alcíme szerint „egy fenomenológiai ontológia vázlatát” nyújtja. A mai olvasó, akárcsak az akkori, azt kérdezheti: nem volt-e jobb dolga Sartre-nak azokban a megpróbáltatásokkal teli zűrzavaros időkben? Csakugyan, látszólag fittyet hányva a környező valóságnak, a könyv a lét általános struktúráit próbálja leírni, s olyan kérdéseket firtat, hogy például honnan ered a semmi, hogy vajon a semmi vagy a tagadás, az egzisztencia vagy az esszencia tekintendő-e elsődlegesnek, vagy hogy mi a magában való lét és a magáért való lét viszonya. Mindeközben a nagy klasszikus filozófusok – főleg Descartes és a „három H” (Hegel, Husserl, Heidegger, akik a harmincas években a francia filozófusok iránytűi voltak) – bonyolult gondolatmeneteit reprodukálja, s állítja a maga nem kevésbé bonyolult mondanivalójának szolgálatába. Kifejezésmódja újító és egyéni. Az általa alkotott fogalmak és terminusok az olvasó részéről külön tréninget igényelnek.
Mégis kevés filozófiai könyvről mondható el, hogy annyira magán viselné az adott pillanat lenyomatát, mint A lét és a semmi. E tekintetben a bölcseleti hagyomány legendás olvasmányai közül csak A szellem fenomenológiájához fogható, melyet Hegel éppen kétszáz évvel ezelőtt a jénai csata ágyúdörgései közepette fejezett be. A náci megszállás alatt élő Franciaország mindennapjai éles fényt vetettek a szabadság, a választás, az autentikus lét, az én és a másik problémájára: azokra a végső kérdésekre, melyek Sartre-ot egyébként is foglalkoztatták. De művét nem csak a történelem tette időszerűvé, vagy ami talán ugyanaz, életszerűvé. Sartre ugyanis a fenomenológia iskolájába járt, a harmincas években Husserlnek volt lelkes olvasója, akiről többször leírta, hogy milyen felszabadító hatással volt rá, s mennyire segítette abban, hogy lerázza magáról a porosnak és elavultnak érzett francia akadémiai filozófia nyűgét. A fenomenológia azt ajánlotta, hogy dobjuk félre a fogalmi rendszereket, s próbáljunk visszatalálni magukhoz a dolgokhoz, ahogyan azok a tudat számára adva vannak, és mindannyiunk tapasztalatában megjelennek. Hiszen csakis a megjelenő dolgok, a fenomének leírása szolgálhat kiindulópontul ahhoz, hogy a világot ki-ki megalkossa vagy újraalkossa önmaga számára.
Ám ez az eljárás a cogitóhoz, Descartes „gondolkodom, tehát vagyok”-jához vezet vissza, ami azzal fenyeget, hogy újra a szolipszizmus csapdájába sétálunk („csak én létezem”), ahogyan Husserllel is történt. Hogyan szabaduljunk ki ebből a csapdából oly módon, hogy egyben a fenomenológia friss, életteli szellemét is megőrizzük? A nehézség két létrégió összeütközéséből adódik. Először is: a lét önmagában való, vagyis mindig „az, ami”. Ám a tudat, mely szintén lét, sohasem az, ami, vagyis „az, ami nem”, s ezért mindig csak „magáért-való” létként érthető meg. A tudat ugyanakkor semmiképpen sem az „én”. Létrejöttében csakis a magában való léthez való viszonya a perdöntő, hiszen mindig valaminek a tudata, s önmagában véve semmi. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a tudat folyamatos szakadás (múltjának és jelenének örökös szétválása), akkor a semmi eredetét is megfejthetjük (hiszen a két tudatállapotot nem más választja el, mint a semmi). Így megérthetjük, hogy a semmi a tagadás feltétele, s nem megfordítva.
E fogalmi akrobatika, melyből épp csak ízelítőt adhattunk, különös módon alkalmasnak bizonyult a szubjektum különböző viszonyulásmódjainak leírására és annak szisztematikus számbavételére, hogy milyen pszichológiailag, sőt szociológiailag is azonosítható relációk révén adódik a Másik az én számára. A magányos tudat odisszeája – melyet banális hétköznapi példák sokaságán keresztül követhetünk nyomon -mindazokat a törekvéseket is megvilágítja, melyek a harmincas években Sartre-ot a regény- és drámaírót vezették. Könyve ezért sem vesztette el vonzerejét, sőt minden újraolvasáskor azt bizonyítja, hogy szerzője a divatok hullámzása ellenére belépett a klasszikus gondolkodók körébe, s megmaradt annak a nagy filozófusnak, akinek valaha hittük.
De megoldotta-e alapproblémáját? Sikerült-e a cogito karteziánus kiindulópontját megőrizve olyan ontológiát kidolgoznia, mely biztosítja a tudattól független fenomének önállóságának problémáját, s választ ad a másik tudat, az alteritás, az interszubjektivitás kérdéseire? Maga az a tény, hogy éppen e problémák maradtak a későbbi évtizedekben is a francia filozófia fejlődésének középpontjában, nemleges választ sugall.
(Fordította Seregi Tamás. L”Harmattan Kiadó-Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék, Budapest-Szeged, 2006. 747 oldal, 4200 Ft)
Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan
Merleau-Pontyt, akivel Sartre együtt alapította híres folyóiratát, a Les Temps Modernes-t, hasonló kérdések foglalkoztatták. Mégis, egy szintén nem régen lefordított tanulmánykötettől és egy róla szóló kiváló doktori disszertációtól (Szabó Zsigmondétól) eltekintve, eddig kevés hír jutott el hozzánk a Sartre-ral majdnem egyidős, de már 1961-ben elhunyt mesterről. A látható és a láthatatlan című töredékes és befejezetlen könyve, melyben addigi gondolkodói munkáját kívánta összefoglalni, halála után jelent meg. A könyv, mely így is egyik alapműve, nagyszabású kísérlet arra, hogy a husserli fenomenológiából kiindulva, de azt alapjaiban meghaladva, újraértelmezze azt a viszonyt, mely a szubjektumot az észlelhető világhoz és a többi szubjektumhoz köti. Azt mondhatnánk, hogy az elkészült fejezetek és munkajegyzetek nagyrészt az „észlelés fenomenológiájával” foglalkoznak, ami már egy korábbi vaskos munkájának is címe volt. Azért mondhatjuk ezt, mert szerinte az észlelés a megismerés alapvető, ontológiailag lényeges formája, ahogyan Sartre is gondolta, aki A lét és a semmiben leszögezte, hogy „csak intuitív megismerés létezik”.
Most azonban nem „észlelésről”, hanem látásról és „láthatóságról” van szó. E mögött nyilván az a gondolat fedezhető fel, hogy az észlelés alapvetően látás, ami nem egyszerűen ismeretelméletileg, hanem ontológiailag értendő. A láthatóság eszerint magának a világnak a tulajdonsága. Alighanem a könyv fő tétele, hogy „világunk elvileg és lényegéből fakadóan vizuális”, hiszen elképzelhetetlen, hogy azt puszta hangokból és szagokból építsük fel.
De mi a látás? A válasz az, hogy nem más, mint „működő semmi”, mint „magánál a világnál lévő mindenütt-jelenvalóság”. Ebben az értelemben nem minden látható, vagyis van valami a látható világon kívül: „én nem észlelem sohasem a másikat”. Így jutunk odáig, hogy számot vessünk az alteritás problémájával. A látás a látható világhoz való viszonyában ugyanis szolipszista, hiszen a látó rögtön látott dologgá alakítja a Másikat, és nem érintkezhet vele, mint Másikkal. Ahhoz tehát, hogy megoldjuk a szolipszizmustól való elszakadás sartre-i problémáját, fel kell ismernünk, hogy a látó csak úgy találhat rá a Másikra, ha a látást visszafordítja magára, s a Másikat láthatatlanná téve maga is látott létként jelenik meg a számára. A Másik láthatatlanná tétele: ez alteritásának biztosítéka.
A számos további kérdést, így a nyelv fenomenológiájának újonnan bevezetett problémáját tárgyaló könyv nyelvezete erőteljes és szuggesztív, szinte a költőiség határát súrolja, amit a fordítók sikerrel adtak vissza. Címét a fentiek fényében végül is a következőképpen fordíthatjuk le önmagunk számára: „A Világ és a Másik”.
(Fordította Farkas Henrik és Szabó Zsigmond. L”Harmattan Kiadó-Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék, Budapest-Szeged, 2007. 312 oldal, 2700 Ft)
Jean-Jacques Rousseau: Esszé a nyelvek eredetéről
A Másik problémáját, mely a Sartre és Merleau-Ponty utáni francia filozófia központi problémája maradt, már a régi francia filozófusok is felvetették. Elég Rousseau nevét említenünk, aki a cogitót elvetve leszögezte, hogy a világ és a mások létében való kételkedés „túl féktelen állapot az emberi szellem számára”. A nyelvek eredetéről szóló hányatott sorsú posztumusz munkája most jelent meg először magyarul. Legfőbb ideje volt.
A nyelv keletkezésének kérdését, mely a XVIII. század egyik nagy témája volt, s mely a tudományok mai állása mellett is tág teret ad a spekulációknak, Rousseau zseniálisan veti fel és próbálja megoldani. Vajon megoldotta-e? Ez nyilván nem különösebben fontos. Mindenesetre, aki olvasta az Értekezés az egyenlőtlenség eredetéről című híres pályaművét, meglepődve tapasztalhatja, hogy míg a pályaműben megoldhatatlannak nyilvánítja a problémát, addig jelen esszéjében éppenséggel kínál egy megoldást. Ami talán annak is köszönhető, hogy – miként az írás teljes címe azonnal elárulja (Esszé a nyelvek eredetéről, amelyben a dallamról és a zenei utánzásról is szó esik) – itt együtt vizsgálja a nyelv és a zene, sőt a költészet eredetét. Zsenialitása azonban főleg abban nyilvánul meg, hogy abszolút pontosan látja a kérdésben rejlő nehézséget, észrevéve, hogy minden eredet-kérdésre adott választ a körkörösség veszélye fenyeget. Például a társadalom feltételezi a nyelvet, ám a nyelv is feltételezi a társadalmat, ahogyan a beszéd is szükséges a gondolkodáshoz, miközben a gondolkodás nélkülözhetetlen a beszéd művészetének feltalálásához. A nyelv egyébként önmagában is feltételezi a körkörösséget, hiszen ahhoz, hogy megegyezhessünk a nyelv használatában, eleve tudnunk kell beszélni.
Rousseau úgy vélte, a kört az töri meg, hogy feltesszük: a nyelv a társadalom első intézményeként a természetből ered, s nem az ész fogalmainak jelölésére, hanem szenvedélyeink spontán kifejezésére szolgál. Nagy hatású elmélete, amely szerint a nyelv kezdetben zene és költészet volt, ugyanennek a koncepciónak a része. Ám a természeti és a társadalmi viszonyát tekintve a körből így sem tudott kilépni, s bizonyos mértékig rászolgált Herder bírálatára, hogy míg mások embert csináltak az állatból, ő állatot csinált az emberből.
Mindamellett az esszé hatása alól ma sem vonhatjuk ki magunkat. Rousseau egyik zseniális meglátása szerint a nyelv racionalizálódása és társadalmivá válása oda vezet, hogy hatalmi eszköz lesz belőle, mégpedig az írásból sokkal inkább, mint az élőbeszédből. Ezzel nemcsak a modern szociolingvisztikát és a nyelv politikai vizsgálatát, hanem – miként Derrida grammatológiai elmélete tanúsítja – az írásbeliség és szóbeliség viszonyáról szóló mai vitákat is megelőlegezte.
A nyelv, a zene és a költészet összefüggéséről szóló elmélete egyben állásfoglalás abban a régi vitában, hogy a metafora egy azonos jelentésű kifejezés puszta helyettesítése-e, vagyis csak mondanivalónk külsődleges díszítése avagy a nyelv lényegi természetéhez tartozik hozzá. Az utóbbi nézet hívei ma is érvényes érveket kölcsönözhetnek Rousseau-tól.
(Fordította Bakcsi Botond. Attraktor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő, 2007. 187 oldal, 2800 Ft)
Paul Ricour: Az élő metafora
Paul Ricour szintén az utóbbi nézetet képviseli. Nagyszabású könyvének címe azt fejezi ki, hogy nem érvényes az élő és a holt metafora hagyományos szembeállítása. A metafora a nyelvi alkotóerő állandó forrása, következésképpen mindig „élő”.
A könyv diszciplínáról diszciplínára, vagyis a klasszikus retorikától a szemiotikán és a szemantikán át a hermeneutikáig vezeti olvasóját, ami egyrészt a reális történeti sorrendet, másrészt a szótól a mondaton át a diskurzusig vivő haladási irányt tükrözi. Ez összhangban van Ricour más műveiből is ismert sajátos módszerével, vagyis azzal, hogy a maga elméletét általában a korábbi elméletek történeti összefoglalásaként és folyományaként mutatja be. Nem puszta tudomány- vagy elmélettörténetet, hanem vagy „konceptuális” történetet nyújt, úgy vélvén, hogy egy fogalom felépítése megfelel annak a történetnek, mely a fogalom mozzanatait, illetve az azokban kifejeződő részigazságokat ideálisan összekapcsolja. A különféle metafora-felfogásokat ily módon tudja egyfajta dialektikus sorba rendezni.
A klasszikus retorika korlátozottságát Ricour abban látja, hogy vizsgálódását a szóra korlátozza, miközben a metaforikus értelem képződésének alapegysége egy teljes beszédaktus: a metaforikus mondat vagy kijelentés. S valljuk meg, valóban különös, hogy a metafora-elméletek a modern logika és nyelvészet tanításai ellenében a legutóbbi időkig is hajlamosak voltak arra, hogy a szóközpontú szemantikát vegyék alapul. Persze, mutat rá Ricour, még a mondat sem az a keret, melybe beleszorítható az „élő” metafora.
A retorikai alakzatok valójában magasabb szinteken, az átfogó diskurzusok és összefüggő szövegkorpuszok szintjén valósulnak meg. Bár ezt (mint minden mást) már Arisztotelész is tudta, Ricouré az érdem, hogy megérttette velünk. Elméletének igazolásául hadd hozzuk fel, hogy kultúránk nagy metaforái, mint a tenger-, a hajós vagy az utazás-metafora stb., legjobban teljes elbeszélések alakjában rekonstruálhatók. Illetve kultúránk nagy, paradigmatikus elbeszéléseit (Ulysses! Dante túlvilági utazása!) legjobb úgy felfognunk, mint kifejtett metaforákat.
A második világháború utáni francia filozófia egyik legnagyobb, de mindenképpen legmegnyerőbb és legjellemzőbb képviselőjének ez a könyve sokaknak lesz még fontos olvasmánya. S teljesen mindegy, hogy filozófiai, nyelvelméleti, retorikai, poétikai, strukturalista vagy hermeneutikai szemszögből fogják-e olvasni.
(Fordította Földes György. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 479 oldal, 2980 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 40. szám
