Fencsik Flóra
Nők
Lám, nem igaz, hogy a pártok semmiről se tudnak egyezségre jutni. Igenis van ilyen ügy: a képviselői költségelszámolások szigorítása. Nem, nem, soha, mondja egy emberként öt párt illetékese a Házbizottságban.
A kisördög azt súgja, hogy a női kvóta ügyét is hasonló ellenállás fogja padlóra vinni. Mert igaz ugyan, hogy a nőket mindenki szereti. Becsüli, tiszteli, elismeri. Még a szőke hajúakat is. Mi az hogy. Nagyon is. „Én nem vagyok macsó…” Lásd még: „én nem vagyok antiszemita…”, „nem vagyok cigányellenes…” – a három pont helyén következik a „de”.
Persze hogy nem vagyok hímsoviniszta, mondja majd (magában) a gomb megnyomása előtt, illetve a frakcióülésen a képviselő. Jöjjenek csak a kis drágák, okosak, szépek, foglalják el a nekik járó arányban a helyüket. No de az enyémet? Eddig a nyolcadik voltam a pártlistán, most érjem be a tizenhatodikkal? Ha a negyvenedik voltam, akkor a nyolcvanadikkal? És esetleg maradjak le a csajok miatt? Na ne, álljon meg a menet. Várjunk csak néhány évet, ne kapkodjuk el. Elvégre vannak fontosabb dolgok is.
Vannak hát. „Hölgyeim, van egy forintos kérdésem: ki fogja most eltenni a baracklekvárt?” – kérdezte a tavalyi parlamenti választás után a győztes frakció új nőtagjaitól Lakat T. Károly a Nap-kelte stúdiójában. (Huszár: Műsorvezető(nő)i kvóta, ÉS, 2007/39.)
A kérdés kellő öniróniával tétetett föl, bántó él nélkül, szeretettel, mégis árulkodó volt. Most vasárnap ismét nőkoszorú ült nála a stúdióban, a kvótajavaslat támogatói: üzletasszony, banki menedzser, szociológus, színésznő, filmrendező. A derűs beszélgetés közben az egyik vendég megkérdezte a műsorvezető-főszerkesztőt: hogyhogy a Nap-kelte nyolc műsorvezetőjéből nyolcan férfiak? Gyors habogás és témaelterelés volt a válasz. Csak mellesleg tartozik a tárgyhoz, de e pontnál késztetést érzek, hogy leírjam: a jelenlegi médiavilág legjobb műsorvezető-riporterének az okos, felkészült, higgadt és tárgyilagos Kálmán Olgát tartom. A Nap-kelte történetéből pedig Mélykuti Ilonához fűződnek a legjobb emlékeim. Ráadásul szépen beszélnek magyarul, nem nyökögnek, és beszédhibájuk sincs. És egyiküket se azért dicsérem, mert történetesen nők, hanem mert kiválóak a maguk szakmájában.
A maguk szakmájában: ezen legyen a hangsúly. Ne azért vegyenek be az urak a csapatba több nőt, mert azok nőneműek, hanem mert kiválóak és tapasztaltak, otthonosak a maguk szakterületén, érzékük van a politikához és jó a beszélőkéjük. A „pozitív diszkrimináció” is diszkriminál! Jó lenne, ha a netán megszavazandó törvény nyomán nem „kvóta-nők” koptatnák a parlamenti padsorokat, hanem tehetséges és makulátlan képviselők. Akik emberi értékeik és nem csupán kromoszómáik révén kerültek oda. S akik később se torzulnak el.
Ami persze nem garantált. Aki például abban a hitben ringatózik, hogy a több nő feltétlenül több kedvességet, lágy fuvallatot visz a Ház légkörébe, az nézzen bele – amíg kibírja – az A la carte című tévéműsorba. Próbálja meg elviselni azt a hidegháborús, süvöltő északi szelet idéző atmoszférát, amit a meghívott politika közeli nővendégek keltenek. E lazának, csevegősnek szánt műsor, gondolom, azt célozta, hogy kellemes vacsora és könnyű, jó borok fölött kedélyes, polgári modorban beszélgessenek a vendégek. E szándék akkor fordult paródiába, amikor két, politikailag különböző politikus asszony, Pelczné Gáll Ildikó, illetve Vadai Ágnes magázódva és egymást „képviselőtársam”-nak szólongatva csatázott a fehér asztal fölött. Közéletünk hemzseg az okos, rokonszenves közgazdász-, történész-, művész-, társadalomkutató nőktől, ám a szerkesztők, ki tudja, miért, főleg hárpiaszerű egyedeket választanak. A gyűlölettől villogó szemű Torkos Matildot, a másvéleményűektől undorodó Seszták Ágnest, az ijesztően agresszív Hegedűs Zsuzsát, a ragadozó-alkatú Szalai Annamáriát. Ráadásul Morvai Krisztinára – lapzártáig – még nem is került sor.
Fencsik Flóra
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 40. szám
