DARVASI LÁSZLÓ
Nagy és elbűvölő poéta
SZABÓ MAGDA KILENCVENÉVES
Amikor hevenyészett vázlatokat kezdtem készíteni e születésnapi köszöntőre, néhány fontosnak tetsző félmondat és bátortalan megjegyzés után egyszer csak leírtam azt is: „elbeszélői mámor”.
Aztán napokkal később valóban ráakadtam erre a szerkezetre, pontosabban ő maga, az ünnepelt adta kezembe a szíves megerősítést. Köszönjük szépen. Az Ókút utolsó fejezetében meséli el a narrátor, hogy már kislányként is önfeledt részegséggel kanyarítgatta egymás alá legelső regényének sorait – a főhősnő éhen hal, hogy megmentse a férjét. Hanem ekkor kicsit megijedtem, hogy mennyire igazam lett, csak mert az ember rezzenjen össze, ha az igazsága annyira nyilvánvaló, hogy a debreceni Nagytemplom legkisebb vakolatfoltja is derül rajta.
Szabó Magda elbeszélői attitűdje nem a mámoros mesélőé, inkább vélem őt szépszavú és önfeledt analitikusunknak, ami széthullt, eltört, darabjaira hullt az életben, a történelmi égésekben és országos huzatokban, eszményekben és ideákban, ő módszeresen összerakosgatta, ebből és amabból a személyes optikából értelmezte, illetve folyamatosan újramondta. Életműve, ha úgy tetszik, egyetlen hatalmas, vége nélküli történelemóra, melyet emberi sorsok fölfestése révén hitelesít. Freskóin mindig jobban látszik az ember, mint a sokaság, a ház közelebb van, mint az utca, s rendre a csattogó, csikorgó történelmi helyzet előtt dereng a lélek. Több igazán nagy művet írt, s a nagy mű mindig nyitva van, nyitott objekt, úgy átjáró, hogy mégis otthon. Nyitva van az ablak, az ajtó, a pincelejárat, a padlásfeljáró, nyikorognak a spaletták és az ablaktámlák, s a személyes történetek ki-be járnak, elidőznek a szerkezetben. Szabó Magda prózája nemcsak elcsábítja az olvasóját, illetve nem feltétlenül csábít, varázsol, hanem leginkább beavat. Az emlékezés mechanizmusa rítussá válik, ez a próza kívülről-belülről, a lelke maszatos mélyéig ismeri az olvasóját, annak nincs, nem lehet titka, vágya, eldugott kincse előtte, angyalom, hát nem ilyen volt a te történeted is?!, lásd, csak hasonló szörnyűségek, szomorúságok és reménykedések estek meg a te családodban, a véreiddel és a szomszédaiddal, hovatovább veled is! Ez a nagy ívű és mély lélegzésű, az esszé lassú sodrását is felidéző próza, olykori bájos, de mindig komoly narcizmusa ellenére is csodás vendégséget kínál.
Ezért is lett Szabó Magda a „Bontott Egész” egyik legfontosabb XX. századi krónikása, aki kislányként is érett, komoly nő már, ám idősödvén is őrzi a copfos, térdzoknis gyermeket, aki borbélyoktól, suszterektől, kofáktól és ezüstös hajú koldusoktól, na és a családi ködlovagoktól és dermesztően rémületes nagyasszonyoktól tanulta a – mit is -, hát talán azt, hogy egyetlen sorsban ott kavarog megannyi másik is. S ha módfeletti bátorsággal Ottlikkal vagy a mostanság sajnálatosan kevéssé emlegetett Mándyval, illetve a talán legszigorúbb magyar íróval, Mészöllyel rokonítom, majd, időben visszább haladva a magyar prózatörténelem néhol kihagyó, de legalábbis nagyon gyatra minőségű országútján – ötvenes évek -, Márai mellett is elsétálva, egyszer csak Füst Milánt is megpillantom, s annak erős és szédítő belső monológra épülő feleségtörténete jut az eszembe, mert hiszen ez Szabó Magdánál is oly sokat és előszeretettel alkalmazott írói eljárás, aztán újra előrébb araszolva például egészen Závadáig is eljuthatok. Sok a testvér, a rokon, jól van ez így. Ám rokonítás ide vagy oda, inkább nagy és önálló csillag ő, vagy még inkább a Szabó Magda-csillagalakzat! S ha a Régimódi történetet a XX. századi magyar próza egyik legszebb és legvarázslatosabb teljesítményeként üdvözüljük, akkor ez már bizonyára unos-untalan eltapsolt, kinyilvánított, elrebegett közhely, kuncog is a nagytemplomi vakolatfolt, akkor hát szóljunk valami merészebbet is! Éppenséggel itt hever mellettem a Katalin utca szívszorítóan szomorú, bámulatos rafináltsággal építkező s feledhetetlen figurákat nyújtó regénye. Terjedelmileg nem nagy könyv. Ám ha párt keresek neki, jelentőssége, fontossága, megformáltsága okán, hát váratlan, de nem indokolatlan mozdulattal melléhelyezhetem a Sorstalanságot. Hogy így lenne ez a két karcsú könyv valami erős és súlyos szárny mégis, szárnya annak, ami volt és megtörtént, réges-régi, dohos dzsentribűntől Trianonon és a világégéseken át az elhallgatott, ki nem beszélt ügyekig, fojtogató történelmi titkokig, üresen maradt házakig, vagonírozásokig és hevenyészve megrakott, a savanyú alföldi ködök felé induló teherautókig, ötvenhat drámájáig, a Kádár-korig, máig.
Nekem ezzel a két könyvvel, mintha szárnyaival, felszáll, megemelkedik az egész fárasztó és utálatos XX. század. S bonyolult-e, hogy hatvan- vagy éppen negyvenéves válaszokra ma kérdeznek rá elszörnyedve, kétségbeesetten, tétován vagy éppen dühtől fuldokolva?! Nem bonyolult, csak olyan jellemző, annyira „hazai anyag”. A Katalin utca az árulás, az elárultatás, a megbocsátás szorongató története, ráadásul egészen modern narrációval építkező regény, s dermesztő pontossággal előlegeztetik meg benne azoknak a történeteknek és eseményeknek az elemzése, amelyek például ma, a rendszerváltás után és következményeként égetnek és fájnak, s nemcsak a mesebeli nosztalgia pocsolyájában tapicskoló, újdondász Wass-hívőknek, de számos úgynevezett olimposzi diszkusszióban is segíthetne árnyalni és emberibbé tenni a viták merev kitételeit vagy dörgedelmes alapvetéseit.
Szabó Magda folyamatosan újrafesti a családi tablót, csakhogy az mozgásban maradjon, újabb és újabb színekkel, képekkel és mozdulatokkal gazdagítja e lírai albumot. Nagy és kivételes erénye, hogy tud lassan mesélni, s e lassúságban mégis olyan sok feszültség, dráma, szorongató, bűnös pillanat sűrűsödik. E lenyűgöző panorámában voltaképpen minden mindennel összefügg, nincs sziget, elkülönülés vagy kivonulás, s maga az író is erősíti ezt, a Disznótor vagy az Ókút már a Régimódi történet előzménye. S ha kész a nagy mű, nem elégszik meg azzal, hogy a nagyvilágba engedje és magára hagyja, mert folyamatosan magyarázatokat, kommentárokat, kiegészítéseket küldözget utána, mint aki legszívesebben a suta irodalomtörténészektől is elvenné a helyet, így válik aztán az egész életműve a reflexió és az önreflexió történetévé is. S nem árulkodik mindez másról, mint hogy az emlékezés alapvetően mozgás, vagyis a változtatás igénye, illetve a teremtés ironikus, ellenfényes alkalma. Az emlékezés legelőször is munka, a dologiság poétikája, és Szabó Magda nagy munkás, nagy és elbűvölő, és okos poéta.
Szabó Magda mindig is tartózkodott attól, hogy női íróként definiálja magát, s a nőiséget mint holmi zászlócskát az irodalmi harcterek lövészárkai fölé tűzze. Mindenesetre a XX. századi magyar próza számtalan felejthetetlen nőalakot köszönhet neki, erős, bátor, szenvedélyes és okos nők kiáltoznak, sziszegnek, perelnek, nevetnek s rakják rendbe a férfiak által elrontott, elvesztegetett életet a regényeinek lapjain – nekem leginkább kedves a Katalin utca Blankája -, s tőle tudhatjuk az is, hogy miféle kegyetlenséggel viseltethet nő a nővel szemben.
Sok gyönyörű mondata van. Hanem a kedvencem mégis a következő lenne, mert annyira jellemző, annyira benne van a már érett, komoly író, holott egy gyerek nyögi, sistergi bele az éjszakába. Az Ókút önéletrajzi hőse, a kislány, aki megírja legelső regényét, s abban éhhalálra ítéli a főhőst, valósággal belebetegszik az elkeseredésbe, mert az édesanyja szelídebb változatot javall. A gyerek napokon át gyötrődik, s mert konok, mert dacos, és mert nem lát és talál jobb, pontosabb megoldást az éhhalálnál, ő ebben hisz, neki így kell a befejezés, s végül egy éjszaka lázasan prüszköli aggódó szülei arcába:
„Hadd haljon éhen!”
S aztán ennek a konok kis kiáltásnak a jegyében telt el egy és páratlan életmű, és sok, nagyon sok évtized, mely most újra egy kerek, valószerűtlen évszámhoz érkezett. S befejezésként nem is mondok már mást, csak hogy köszönjük azt is, hogy Szibill éhen halt, nagyon köszönjük, Magát meg az Isten éltesse, drága!
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 40. szám
