Tévémellékletének első oldalán hívta föl a Le Monde olvasóinak figyelmét, hogy a közszolgálati France 2 csatorna most, az őszelőn vetíti a szezonnyitás filmeseményét, a Monsieur Josephet. A sztori alapja Georges Simenonnak, Maigret felügyelő megteremtőjének 1956-ban írt regénye, de az ifjú rendező úgy vélte, semmit sem veszített időszerűségéből. Már csak azért sem, mert noha bűnügy az inspirálója, mégsem erről vagy nem elsősorban erről szól a történet.
Csaknem fél évszázaddal ezelőtt érkezett meg az észak-franciaországi kisvárosba Youssef Hamoudi könyvkereskedő, antikvitások, régi kötetek szerelmese és gondozója. A piactéren nyitotta meg boltját, az eszpresszó és a kisvendéglő szomszédságában. Azért van ennek fontossága, mert itt alakult ki a jövevény baráti köre, itt fogadták be nagyon hamar. A gondozott könyvkereskedés a piactér egyik büszkesége lett, távoli tájakról is érkeztek vevők, kényes gyűjtők, hogy matassanak a polcokon, s megrendeljék, amire régen vágynak az immár Monsieur Josephfé vált antikváriustól, megbízható partnerüktől. A francia anya és algériai apa fiát a kisváros lassan befogadta, eszébe nem jutott senkinek a többiektől megkülönböztetnie.
Hála a kulturáltságnak, a forgalom föllendült, Monsieur Joseph egyedül nem tudta már ellátni a rendben tartást, a régiségek szeretetteli ápolását, restaurálását, segéderőre volt szüksége. Nem szakemberre, olyanra, aki a keze alá dolgozik. Így szerződtette el Tinát, a fűszeresné lányát, a bájos és csábító ifjú jelenséget. Kétbalkezes volt szegény leány, alkalmatlan még arra is, hogy két kötetet becsomagoljon, a zsineg kibabrált vele, nem tudta a csomagolópapír köré tekerni, de Monsieur Joseph jóindulattal elnézte. Már csak azért is, mert a szívében lassan bimbózni kezdett a szerelem. Nem telt el sok idő, félszegen bevallotta érzelmét, feleségül kérte a nála 35 évvel fiatalabb leányt. Elment a kisváros plébánosához, kérte a megkeresztelését, és a római katolikus egyház szertartása szerint meg is tartották az esküvőt. Monsieur Josephet annyira elvakította a szerelem, hogy a presszóban rá se hederített a háta mögött suttogó férfiakra: „Amikor Tina tizenöt éves volt, megvolt nekem is, és sok másnak is. Kedvelte a műfajt.” Az oltár előtt kimondták a boldogító igent, az újdonsült pár hazatért.
Estére Tina megszokott, gépies mozdulattal vetkőzni kezdett, csábítón tárta föl még kecsegtetőbb bájait, Monsieur Joseph csak bámult ennyi gyönyörűség láttán. Ám még jobban zavarba jött. Rádöbbent a harmincöt esztendős korkülönbségre, és noha kezdte kigombolni ingét, vonakodása arról tanúskodott, férfiúi kedve a csodálatnál többre nem serkenti. Tina meg is kérdezte, ma este nem lesz-e semmi, mire Monsieur Joseph azt válaszolta, se ma, se máskor, ez a három és fél évtized különbség nyomasztja, neki elegendő boldogság a lelkében izzó szerelem. De mert tudja, huszonvalahány éves asszonyától nem kívánhat önmegtartóztatást, teljes szabadságot ad neki, csak azt kéri, legyen diszkrét, ne hozza nevetséges helyzetbe a kisvárosban. Tina meg is ígérte, és hamarosan néhány órácskákra kezdett elmaradozni azzal az ürüggyel, hogy a szomszédos házaspár moziba akar menni, s megkérte őt, vigyázzon apró csecsemőjükre.
Valami hasonló ürüggyel búcsúzott egyik este is, miután a tükörben kacéran megigazította frizuráját. De nem jött haza másnap reggelre sem. Monsieur Joseph a vidéki kispolgár megszokott életmódját követve, miután másnap kinyitotta antikváriumát, kulcsra zárta az ajtót, átment a presszóba meginni elmaradhatatlan kávéját, és miközben megrögzött szokása szerint kavargatta, barátai megkérdezték, hogy van Tina. Azt felelte, elutazott Valenciennes-be. Nem is hazugságból mondta, mert becsületes ember volt, soha senkinek nem füllentett, csak éppen el akarta hárítani a további kérdéseket. Másnap, harmadnap is az volt a válasz, hogy Tina Valenciennes-ben van még mindig, ha elintézte ügyét, nyomban hazatér. Föltűnt az is, hogy Monsieur Joseph, akire ifjú felesége főzött, minden nap a szomszédos vendéglőben rendelte meg osso buccóját az ásványvízzel, majd visszatért boltjába.
Teltek a napok, Tina még mindig Valenciennes-ben volt. A fűszeresné anyós, aki egyébként sem rajongott a házasságért, elkezdte suttogni, hogy Monsieur Joseph bizonyára meggyilkolta a lányát, azért tűnt el Tina nyomtalanul, és emlékeztetett rá, négy esztendeje nyoma veszett a helyi bankfiók egyik fiatal tisztviselőnőjének, akinek a holttestét aztán a csatornában találták meg. Négy éve történt mindez, és még mindig nem jutottak a gyilkos nyomára. A hír futótűzként terjedt el a kisvárosban, Monsieur Joseph körül kezdett megfagyni a levegő. Volt egy kis istápoltja, egy kerekes székben közlekedő, béna csitri lány, akit szeretettel vezetett be az irodalom szépségeibe, de ő egy napon csak azért jelent meg nem is az antikváriumban, csak a bolt ajtaja előtt, hogy kendőzés nélkül közölje Monsieur Josephfel, többé nem jön, mert anyja elmondta neki, patrónusa egy gyilkos, megölte feleségét. Nem anyja tiltotta el, de ő a bűnözőt elkerüli. Hamarosan aztán két rendőr is benyitott a könyvesboltba, és Monsieur Josephet a megbolydult kisváros fölfokozott kíváncsisága közepette a prefektúrára kísérte, hogy a felügyelő kihallgassa. Boucheron rendőrtiszt, aki jól ismerte Monsieur Josephet, kíméletes volt és jó szándékú, csak éppen az antikváriusból ismét Youssef Hamoudi lett. A cégtáblára meg ismeretlenek rápingálták, arab, és azt is, ki lesz a következő kisvárosi nő, aki nyomtalanul eltűnik.
Monsieur Joseph kínlódott és szenvedett, és nem csak azért, mert rendíthetetlenül biztos volt ártatlanságában, de főként azért, mert egyik napról a másikra pestisesnek érezte magát. A presszós változatlanul letette elé a pultra a kávét, de a barátai elhúzódtak mellőle, kerülték szavát, és ha betért a vendéglőbe, Pepito, a régi cimborája azonnal eltűnt a konyhában, nem maga tette eléje az osso buccót, hanem a kiszolgáló lánnyal vitette ki, és a szomszédos asztaloktól is elszállingóztak. Monsieur Joseph nem is nagyon bírta tovább, keserűen mondta el a rendőrség fekete bőrű nyomozó hadnagynőjének, hogy amikor negyvenöt éve a kisvárosba érkezett, nagyon sokáig idegennek érezte magát, de görcsös beilleszkedési szándékkal viszonylag hamar sikerült beolvadnia, mindenki egyenrangúként fogadta el. Negyvenöt esztendő után most úgy érzi, ismét idegen lett; nem gyilkosság gyanúsítottja, egyszerűen idegen.
Egy napon aztán kerekes székében megjelent ismét a béna kislány, ezúttal édesanyjával, egy ismeretlen hölgy kíséretében. A nő a helyi szálloda délutáni portása volt, és elmondta, az eltűnés napján Tina az estét egy jól menő menedzsernek látszó, jóképű fiatalember társaságában töltötte az egyik hotelszobában, majd amikor az ismeretlen férfi fizetett, a számlát nagyvonalúan otthagyta a portáspulton, Tinával beült egy luxuskocsiba, és ketten ismeretlen helyre távoztak. Boucheron felügyelő, aki a nyomozást mindvégig csakugyan tapintatosan és jó szándékkal vezette, közölte az ismét Monsieur Josephfé vált könyvkereskedővel, hogy a nyomozásnak vége, térjen vissza boltjába, folytassa megszokott életét.
A következő vasárnap aztán megjelent egy idegen férfi a fűszerüzletben, kérdezősködött, nem tudják-e, mi történt Monsieur Josephfel, mert mára könyvet ígért neki, de a bolt szokatlanul zárva van. Az anyós rosszarcú fiával, a sógorral, aki egyébként is gyűlölte Monsieur Josephet, lelkiismerettől gyötörten az antikváriumba sietett, ahol kötélen csüngve, esküvői gálaöltönyében, gondosan kisuvickolt cipőben bukkant rá Monsieur Joseph élettelen testére. A történetnek vége.
De nem egészen. A műsorújság ismertetője végén közli, hogy az eredeti Simenon-regényben Monsieur Josephet még Jonas Melknek hívták, nem Algériából érkezett Észak-Franciaországba, hanem a távoli Archangelszkből. Orosz zsidó volt, a filmrendező az időszerűség miatt alakította át arabbá. A többi egyébként Simenon sztoriját követte hűségesen.
Várkonyi Tibor
